Évértékelés

A délelőtt ünnepi hangulatban telt: mostam, mosogattam, teregettem - ki kell használni a szép időt, ilyenkor legalább valamennyire szárad a ruha. Közben szólt a rádió háttérzajnak. Valami nagyon okos életmódtanácsadó beszélt az év végi összegzésről, mondta, hogy van valami módszer... Tudom is én, mit beszélt, volt dolgom épp elég.
Egy részletet hallottam tisztán: írj össze hat mondatot az elmúlt évedről! Leírni nem tudtam, mert tele volt a kezem terítővel, pulóverrel meg mikor mivel, de gyorsan bevillant pár mondat.
"Rohadjon meg a munkahely!"
"Kurva anyját annak, aki kitalálta az új műszakbeosztást!" (idei fejlemény, 2014-ben másképp dolgoztunk)
"Szüljön sünt, akinek először eszébe jutott az év végi elmebajt eredményező hatékonyságnövelési program!"

Hatból három mondat meg is volt. A másik hármat már nem vártam meg. Ahogy később kiderült, ezt a hat mondatot bizonyos elvek mentén kellett volna összeszedni (a legnagyobb kockázat, a legnagyobb siker meg mit tudom én), de mindegy is. Gondolkodás nélkül, első nekifutásra ezt a hármat sikerült kiemelnem 2015-ből. Szép teljesítmény.

Nem is kell tovább erőltetnem az évértékelést. Elég ebből ennyi. Megvan, mi volt 2015-ben a legnagyobb probléma és mit kell megoldanom jövőre. Persze azt csak hiszem, hogy ettől majd jobb lesz: ha a munka terén megoldódnak a bajok, biztosan jön valami családi vagy magánéleti probléma. De azt nem fogom bánni, mert azt fogja jelenteni, hogy végre van időm a munka mellett családra, magánéletre.

Telefonmizéria

Egyszer nagyon-nagyon régen besétáltam Miskolcon a Westelhez és kötöttem egy Domino előfizetői szerződést. Vettem mellé telefont is, mert éppen nem volt. Nokia 3110-re esett a választásom, mert az volt olcsó. Kicsi, színes, csörömpöl - elég az.
Évekig bírta a használatot, aztán szétpergett a bekapcsológomb. Először csak a gumi foszlott szét, később a mikrokapcsolót tartó konzol tört le. Váltani kellett, lett helyette 3100. Ormótlan, nehéz féltégla, de legalább volt rajta csatlakozó a fülhallgatónak. Csak a gyári ment bele, az meg kurva rondán szólt, el is hagytam két hét után.
Mindent bírt a telefon, csak a vizet nem. A sokadik alapos fürdetés után sehogy sem lehetett életre kelteni, megint csere jött. Újabb Nokia váltotta, ezúttal 2700 típusszámmal. Kis aranyos szerkentyű volt, szerettem is.
Na, ennek a sorsát nem ismerem. Pár hete jöttem csak rá, hogy már nem 2700-m, hanem C2-esem van. Tök ugyanúgy néz ki a kettő, fogalmam sincs, mikor cseréltem le. Mindegy is, nem nagyon izgat.
Az előfizetésem is még a régi: az elmúlt tizenvalahány évben ezerszer ajánlottak adatforgalmi kedvezményt, roamingot, havidíjas előfizetést, mobilnetet - mind hidegen hagyott. Kösz szépen, telefonálok, néha SMS-t küldök és fogadok, elég nekem annyi.
Ez az idill a világ végezetéig tartott volna, ha egy hete nem kotlik meg a telefonom. Meg akartam nézni egy üzenetet, erre elsötétült és többé nem kapcsolt be. Resetelhettem akárhogyan, hidegen hagyta: nem ment és kész. Sebaj, gondoltam, megint besétálok a T-Mobile-hoz, veszek másikat. Na, itt kezdődtek a bajok.
Azt már megszoktam, hogy ha a lábamat beteszem oda, abból mindig az lesz, hogy váltsak előfizetést. Le tudom szerelni az okoskákat a pult mögött. De mikor azzal kellett szembesülnöm, hogy "gombos Nokia" címszó alatt nincs készülékük, meglepődtem. Vagyis nem igaz, hogy nincs: van, csak nincs készleten, központi raktárból kell rendelni. De okostelefont bármikor azonnal tudnak adni. Én meg nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. A gombos Nokia fix pont volt az életemben, menü-csillag, keresés, idétlen rövidítések, ezt ismertem. Ha néha megnyekkent, volt másik. Erre most nincs, talán egy hét múlva.
Hazamentem, feltúrtam a fiókot, megtaláltam anyukám ezeréves 5110-esét. Belepakoltam a SIM-kártyát (hála az égnek még nem microSIM), bekapcsoltam, működik. Ugyanúgy el tudom felejteni, hová tettem, mint a C2-est, aztán csörög magának naphosszat. Bár most, hogy álláskeresésben vagyok, jobban figyelek rá, hiszen ilyenkor létfontosságú a telefon. De tökéletesen bevált a megoldás, elnapoltam a cserét. Majd meglátjuk, húzza-e ez is addig, mint az eddigiek.
Csak tudnám, mi lesz utána!

Gyors váltás

2015. december 23. 14:02
Ketyeg az óra, a munkaidőm már két perce lejárt. Nem érdekel, van ez így. A fejemben pörög az év végi leállás előtti ellenőrzőlista. Ki kell kapcsolni a gépeket, a felesleges tárolódobozokat vissza kell vinni a raktárba, a szerszámokat a szerszámoskocsiba, az elszívót, kompresszorokat, olajhűtőt és egyéb sallangokat ki kell kapcsolni, az automata tűzszakaszolókat kézzel elzárni, főkapcsolót lenyomni - két hétre nyugi van. Közben cseszegetés: gyorsabban már, siessél már, ezt hová kell tenni, azzal mit csináljak, hagyjatok már békén, nem érdekel!
Papírokat aláírtad? Ja, tényleg: jelenléti, szabadság, jelenlétit végignézni, ez a hónap okés, mehetünk haza. De jó, hogy mások már negyed órája kinn cigiznek és azt várják, mikor lehet lehúzni a kártyát!

2015. december 23. 14:28
Ajtó csapódik, postaláda ajtaja zörög: van benne valami. Kiveszem, megnézem: képeslap Timitől. A szokásos, kreatív és őszinte jókívánságokkal teli szöveg, irigyelten szép kézírás (sosem tudtam olvashatóan írni). Egy pillanatra megállok: miért is küldte?

December 23. van. Most jövök csak rá. Nem csak szerda, nem csak az év végi leállást megelőző nap. Holnap szenteste, utána karácsony. Tényleg, karácsony! Az is most lesz. Nem csak a nyakig szaros géptakarítás, dögunalmas év végi teljesítményértékelés, utolsó, év végi "fasznak keltem fel ma is" mottóval hányingertől terhelt nap.
Timinek meg eszébe jutott, hogy talán itt is karácsony van. Ha nem szól, lehet, hogy nem is veszem észre. De ő úgy gondolta, biztos jól jön pár jókívánság ilyenkor. Szép, mondhatom. Én meg a címét sem tudom, mióta költözött. Pedig előtte karácsonykor mindig megelőztem a képeslappal. Le vagyok maradva még önmagamhoz képest is.
25 perc a különbség, nehéz is megszokni. A csak a "mindenki húzzon el a picsába" hozzáállással túlélhető munkahelytől addig, hogy valaki egy teljesen elavult technikával az idejét áldozta rád és nem tudott le egy SMS-sel vagy Facebook-üzenettel. Itt kopogtat az ajtódon: helló, tessék szépen megfordulni vagy kinézni az ablakon, mert ez is a valóság, nem csak az, amit te annak hiszel. Én is létezem, nem csak a kollégáid, a munkahelyed és a többi faktor, ami most tönkretesz.

Nem rossz ez. Jó kezdése ennek a kis év végi pihenőnek. Így könnyebb lesz belevetni magamat januárban a nehezébe, hogy mindent felforgassak magam körül.

Álláskeresés

Önéletrajz.
Még egy.
Fényképes.
Német.
Angol.
Szakmai.
Elírom.
Énéletrajz.
Így is jó.
Megint magyar, fényképpel.
Motivációs levél.
Ehhez az álláshoz minek?
Nem érteni kell.
Megírod, elküldöd.
Hopp, még egy!
Válasz?
Nincs.
Köszönjük.
Értesítjük.
Jókívánság.
HR@anyámkínja-hungary.hu
Magyar levélre félig németül válaszolni.
Céges policy.
Még egy hirdetés.
Dinamikusan fejlődő.
Annyian mentek el, hogy most már muszáj felvenni új embert.
Fiatalos.
Senkit nem lehet rávenni, hogy 30 éves kora után is csinálja.
Új kihívások.
A feladatra alkalmatlan személyzet és géppark, lehetetlen időkeret.
Versenyképes.
Nagy a verseny, hol tudják ugyanazt a melót kevesebbért letolni a melós torkán.
Jó környezet.
Nem minden nap ordibál veled a kisfőnök, de azért hetente egyszer megmutatja, hányadán is állunk.
Családias környezet.
Anyádat is szidja, ha olyanja van.
Fejlődési lehetőség.
Ha a neked kiosztott szar meló már jól megy, megtanulhatod másét is, hogy két ember munkáját végezd egy fizetésért.
Egyedülálló juttatáscsomag a fizetésen felül.
Egyedülállónak talán még elég, családosnak biztosan nem.
Teljesítményorientált bérezés.
Alapbér csak vicc, a jutalékból meg napi 50 óra munkával semi jönne ki a normális fizetés.
Várjuk érdeklődését!
Várjad.
Fényképes önéletrajzzal a megadott e-mail címen.
De nem adod meg, mert annyira nem érdekel.
Pályakezdők jelentkezését is várjuk.
Ők kevesebbért is megcsinálják, mert azt hiszik, ez a normális.
Gyors betanulás.
Álljál oda, nézzed a többi hogy csinálja, de fél óra múlva már menjen!
Kiváló kommunikációs készség.
Tudd kihámozni a főnökség mézes-mázos PR-szövegéből azt, hogy most épp miért nem emelkedik a fizetésed, miközben egyre több a munkád!
Csapatmunka.
Más helyett is tudod húzni az igát, ha kell.

Hamar belefárad az ember az álláskeresésbe. Néha hamarabb, mint a munkába.

Ész nélkül a konyhában

Van egy óriási hibám: próbálok logikusan élni. Ha valahol feliratot látok, elolvasom és értelmezem, nem rángatom a "Nem bejárat!" feliratú ajtót. Ha bejutok és a bejárattal szemben azt látom kiírva, hogy a HR a 2. emeleten van, nem kérdem meg a recepcióst "a biztonság kedvéért". Lehet, hogy ő is csak a tábláról tudja. Az első emeleten sem fogok balfaszkodni, keresve a megfelelő ajtót.
Ne vesszünk el az apróságokban, nem erről van szó. Létfontosságú kérdésben akadnak problémáim: ez a főzés. Szoktam főzni, néha még sütni is, de vannak bajok, amik mindig előjönnek, akárhányszor a konyhában ténykedem.
Kezdjük talán a fűszerekkel! Ott a kis papírzacskó, a tején dizájnos logó, illetve a fűszer neve. Megveszem, levágom vagy letépem a tetejét, ha marad benne, behajtom, megy a fiókba. Utána pedig jön a találgatás: mégis milyen fűszer lehet a zacskóban? Mert rá van ugyan írva, de ott, ahol behajtottam. Kihajtom, megnézem, belenézek-beleszagolok, megvan az. De ha alulra lenne írva, akkor egyből látnám.
Másik kedvencem a tea. Nem mindegy, meddig áztatja az ember: láttam már olyan filtert, amire 1-2 percet ajánlott a gyártó és volt dolgom olyannal is, aminél legalább 8-at kért. Általában nem vagyok okosabb azoknál, akik ezt kitalálják, mert igazuk van. A zöld teát hiába áztatom negyed óráig, az erdeigyümölcsös meg nincs kész három perc alatt. De hogy az ajánlott áztatási időt miért kell a doboz aljára írni, hogy ne tudjam elolvasni...
Ja, és ha már tea: elegáns kis boríték minden egyes filternek, rajta a gyártó logója és a tea íze. De arra miért nem lehet rányomni, milyen hőmérsékletű vízzel, mennyi ideig kell áztatni? Ez lenne a legegyszerűbb, ha már ilyen csomagolást használnak.
Örök téma: asztalra rögzíthető gép. Legyen akár húsdaráló, akár tésztanyújtó, akár diódaráló - nem fér alá semmi. Felcsavarozod, alámegy a lapostányér, arról lepereg, amit darálsz. Szakszerű vagy, deszka a talp alá és a csavarfejhez: nem éri át. Vékonyabb deszkával átéri, de akkor sem tudod annyira betolni a tálat, hogy minden abba peregjen, mert nem fér a talptól. Koszos az asztal, a padló, mellépereg a darált dió. Minden gépen, évtizedek óta így van. Miért nem fér bele 20-30 mm-rel magasabb állvány?
Kompatibilitási problémák vannak ám máshol is. Az egyik robotgépbe biztosan nem megy bele a másik keverőszára. Fogalmam sincs, mi indokolhatja, hogy minden gyártónak másféle befogást kell alkalmaznia, de attól még ez van. A botmixerek hajtása is egyéni, a keverőállvány sem csereszabatos. Mindezt úgy, hogy egyébként a gépek háza általában gyanúsan egyforma, a keverőszárak távolsága, a botmixer hajtótengelyének pozíciója egyezik, a burkolatban pár mm-es eltérések vannak, a kezelőszervek ugyanolyanok és egyébként a keverőállványra rá is lehet szerelni a másik keverőgépet. Csak hajtani nem fogja, mert más a hajtó fogaskerék modulja. Öröm, boldogság.
Csomagolás volt már a teánál, de van még belőle téma bőven. Dobozos gyümölcslé vagy tej az egyszerűbb, tégla formából. Műanyag tető kinyit, fólia kitép. Utána hozol kést-ollót, kivágod, mert csak a vége szakadt le. De néha jön szépen. A végén nem akarja, nyúlik, tekeredik, hiába hajlítod, feszíted rá a fogazott műanyagra. Végül elszakad, a rántástól kilöttyen a lé. Azt hiszed, ez az utolsó, de nem: amíg az egy literből 3-4 deci el nem fogy, akárhogyan öntöd, kicsap. Mindig. Tényleg nem lehet megoldani?
Egyéb? Biztosan van egyéb. De most nem jut eszembe. Majd legközelebb.

Eltűnik minden

Először csak a hétvégék tűntek el. Kedves kolllégák, nagyszerűek az eredmények, jövőre új perspektívák, növelni kell a termelékenységet, folyamatos műszak, nem kell félni, emberséges megoldást, jó kompromisszum.
Jó hát. Hétvégén 12 órás műszakok, először normális létszámban, később a tervezett létszám felével. Hajts, pörögj, dolog van, csinálni kell.
Aztán a műszakbeosztás tűnt el. Valaki jöjjön az éjszakásból délelőttre, a délutánosból ketten táppénzen vannak, valakit rángassunk be oda is. Ó, Zsolti, most látom, hogy bejött egy éjszaka-délután-délelőtt sorozat. Hát, látod, ezzel nem tudunk mit kezdeni, de utána kapsz egy szabadnapot. Ja, nem, mégis be kellene jönni következő nap is, lehetőleg éjszakára. Tudjátok, mit? Inkább ne is irkáljuk a cseréket, csinálok új műszakbeosztást! Így ni, kész. Ja, igen, azt ott elírtam. Amúgy tettem ki tegnap is újat, majd olvassátok el! Te mit keresel itt délelőtt, mikor délutánra kellett volna jönnöd? Ne mondd, hogy nem láttad az új beosztást, tegnap délután fél 2-kor már kinn volt! Ja, hogy szabadnapos voltál? Nem szólt senki? Hát miért nem kérdezted meg, nincs-e változás?
Lassan eltünedeztek a fizetett ünnepek is. Fizetett ünnep, de amúgy is szabadnap lenne neked, nem fizetem ki. A másik műszak megkapja, de ők se jönnek. A háromnapos hosszú hétvégét feldughatod magadnak, mert hiába van pénteken ünnepnap, szombaton és vasárnap jönni kell. Hétvége, csak külön engedéllyel veheted ki szabinak. Úgyse kapod meg, kár reménykedni. Ha 12 órás műszakra esik az ünnepnap, kifizetjük persze. 8 órával, a maradék 4-ben aznap már nem kell bejönni, de le kell dolgozni. Nem 4 órában, 8-ban. Értsd meg, nem tudunk fél műszakokat tervezni. A fennmaradó 4 órát majd lecsúsztatod. (nem csúsztatod le sosem, ajándék a cégnek)
A túlórák is eltűntek. Nem, nincs túlóra, mert az drága. Helyette cserélgetjük az embereket a műszakok között. Ha a hét közepén van egy szabadnapod, az sem gond. Majd kezdesz vele valamit. Jössz 8-10 napig pihenő nélkül, majd utána kiadjuk tömbösítve. Ja, hogy a gyereknek ballagás van hétvégén? Megszívtad.
Addigra már a közösségek is rég felbomlottak. Hallod, úgyis egy műszakban vagyunk, egyfelől jövünk, járjunk be együtt! 2-3-4 évig működött, most már nem. Te délelőttre jössz? Kár, én délutánra. Akkor ma nem megyünk együtt. Holnap sem, mert én pihenőn vagyok, te jössz délutánra. Jövő hét? Ja, hogy akkor végig éjszakás vagy. Én meg délelőttös. Á, hagyjuk, nem jön ez már össze. Hétvégén megyünk horgászni? Ja, neked most van dolgozós hétvégéd. Jövő héten nem jó, mert nekem lesz. Majd egyszer valamikor... (soha)
Az év végi leállás még megmaradt. Az egykori 3 hétből már kevesebb, mint 2 lett. Egykoron óriási buli volt az utolsó munkanapra betervezett takarítás. Eszem-iszom, házi sütemény, kóla, anyuka-nagymama szörpje, múlt heti disznóölésből friss hurka-kolbász, új munkarendszabályok kifüggesztése és hangos röhögés rajtuk, részlegvezető őrületbe kergetése az elmaradt javítási, selejtezési, gépleállási és egyéb jegyzőkönyvek minél idiótább kitöltésével (gépleállás oka: a pedált tekerő kis kínai kuli éhendöglött), utána évértékelő előadás és karácsonyi ebéd, avagy: kinek milyen "húbazmeg" kategóriájú bora-pálinkája készült az éven. Mára ebből is zombik felvonulása lett, egykedvűen, fáradtan takarítunk, ennivalót behozni tilos, poénkodni nem lehet, az évértékelést csak gyorsan elhadarja a vezérigazgató, a karácsonyi ebédre meg a dolgozók fele már nem is jön. Elég neki ennyi az évre a cégből, nem hiányzik a jópofizás.
Ez van, lassan eltűnt minden. Maradt az eredményesség, a megfelelő időkihasználás, a folyamatoptimalizálás és mindenféle mutató javulása. Az is valami, nem is rossz dolog. Minden bizonnyal megérte feláldozni érte a régi világot. Most már örüljön neki más, engem nem érdekel innentől.

Gyön az ünnep

Úgy tűnik, az elmúlt pár évben egyre később sikerül összetűzésbe kerülnöm az ipari méretű karácsonyi giccsparádé démonjaival. Míg 5-6 éve már november végén belebotlottam az első girlandokkal, kamu ajándékokkal díszített kirakatba, tavaly már csak valamikor Mikulás napja után kezdett elborulni a világ körülöttem.
Most pedig a mai nap a kulcsdátum. Örömmel jelentem be, hogy idén, 2015-ben egészen december 14-éig sikerüt elkerülnöm a borzalmat. Igazából most sem én akartam nekiszaladni a mindenségnek, csak a rádiót bekapcsolva ez jött szembe:



Ezúton szeretnék elnézést kérni mindenkitől, aki az emberiség hosszú története során különböző, kellemes vagy épp kevésbé jól hangzó hangsorok előállításával foglalatoskodott, akár tudatosan zenélve, akár csak valami örömet keresve. Senki sem tudhatta előre, hogy ez lesz a vége.

Péntek este

A péntek este azért jó, mert akkor már csak két munkanap van hátra a hétből.
Nem újdonság, ezt már egyszer leírtam. Tudom nagyon jól.
Pontosan annyira örültem neki akkor, mint most.
Pedig akkor még karácsonyfa sem állt a bejárat mellett.

Most ott van, de nem tud felvidítani. Kész, vége, ennyi, amit még meg kell csinálni, azt muszájból megcsinálom, de többet ne várjatok tőlem. Ennyi tellett, majd jön más balek, aki ugyanennyit végigdolgozik lelkesen. Vagy még többet.

De addig is hagyjatok békén, jobb lesz azzal mindenkinek.

Gyártörténet 1. - A semmiből valami lesz

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Magyarországon egy igen szegény vidék. Távol volt ez a vidék mindentől: Budapesttől, megyeszékhelytől, autópályától, vasútvonaltól. Nem volt itt semmi, csak gyenge termőföld, elnéptelenedő falvak meg rengeteg munkanélküli.
Persze nem volt ez mindig így: a rendszerváltás előtt virágzott a környék. Az emberek egyik része a környék falvainak egyesült Vörös Előre MGTSZ-ében dolgozott, a másik részük a Hatalmas Állami Vállalat kilincshajlító üzemében húzta az igát. Műszakváltáskor ezrével tódultak kifelé a kapukon a kilincshajlítók, kilincshajlítógép-kezelők, gépbeállítók, gépbeállítósegédek, anyagmozgatók, anyagmegállítók, lapáttámasztók és egyebek. Tele voltak a munkásbuszok, munkásbicilkik, munkáskocsmák, munkásszállók. Ja, azok nem, mert mindenki ment haza a Kádár-kocka házába, hogy maszekoljon és túrja a földet. Aranykor volt ez.
De a rendszerváltás óta csak szenvedett a vidék. A tanácselnökből átvedlett polgármesterek örökké az infrastruktúrával küzdöttek: az első két önkormányzati ciklus arra kellett, hogy megtanulják kimondani ezt a szót (pedig 1989-re a proletár internacionalizmust is épphogy sikerült elsajátítaniuk), utána jöttek csak rá, hogy bár most már - a faluban egyedüliként - ők tudják, hogy kell mondani, attól itt még infrastruktúra nem lesz.
Ment hát az ötletelés, fejvakarás, workshopozás. De nem jött be semmi: az "új hatholdas" gazdákból nem lett virágzó mezőgazdaság, a sokmilliós turisztikai központba sem tódultak a kőgazdag nyugatnémet nyugdíjasok és valahogy csak nem akartak a falu közelében tekeregni az autópályák. Nem volt semmi, ami reményt adhatott volna. A fiatalok elköltöztek a városba, helyettük érkeztek az onnan kiutált cigányok, az öregek meg lassacskán kihaltak.
A teljes összeomlás előtt azonban jött a felmentő sereg: külföldi rendszámú fekete autó parkolt le a polgármesteri hivatal előtt, amiből jól öltözött férfiak szálltak ki. A polgármester rögtön be is gombolta rég kinőtt fehér ingjét (akkor jött csak rá, hogy felülről a harmadik gomb hiányzik, addig sosem volt rá szükség), felkapta a széke háttámláján lógó zakóját (gallérnál laposra vasalva, ahogy nekidőlt, alul pedig a parkettáról összeszedett portól szürke) és izgatottan köszöntötte a Nagyon Fontos Embereket.
Jó hírt hoztak: a Hatalmas Multicég megbízásából jöttek és az új magyarországi üzemük leendő helyét keresik, ahol autóipari alkatrészeket gyártanának. Hamarosan az egész falu, majd a vidék tudta, mi a nagy újság. A polgármesterek látszólag összefogtak, a háttérben azért csak ment a furkálás: az mindegyiknek jó, ha munkahelyek születnek a faluban, de nem mindegy, hová érkezik a cég helyi iparűzési adója. Ment az egymás alá ígérés, fejszámolás, pálinkáztatás - bejött a számítás, a cég végül kedvezően döntött, ezen a vidéken épült meg az üzem az egyik falu határában, zöldmezős beruházásként. Pedig a falvak mindent megadtak volna azért, hogy az egykori kilincshajlító lerobbant üzemcsarnokát használja fel a cég.
Hamarosan felbolydult minden a békés, dohos szagú falvakban. Teherautók, markolók, autódaruk jöttek-mentek mindenfelé, az egykori TSz-legelőt alaposan feltöltötték. Mixerkocsik hozták a betont, a kocsmában a hétvégi örökrangadók és a Blikk csöcsös csaja mellett az építkezés is a mindennapos témák közé került. Volt, aki szerint arra a területre nem lehet építeni, mert olyan lápos, más szerint lehetne oda, de nem ilyen módszerrel, megint más arra panaszkodott, hogy géppel nem lehet jó alapot építeni, ahhoz ember kell, aki már az ásóheggyel érzi, milyen földről van szó és úgy ás. De aki dolgozott az építkezésen, az lehűtötte őket: nem jó ám az a hely, reggel 6-tól 2-ig megállás nélkül hajtották őket. Jó, ha húsz perc volt az ebédszünet, azon kívül végig dolgozni kellett. Még cigizni sem lehetett akármikor!
Az alap nem sokáig árválkodott magában, hamarosan furcsa teherautók jöttek, amikről mindenféle acélidomokat szedtek le. A falusi építészmérnökök csak csóválták a fejüket: a betonnak legalább fél év kellene, hogy kidolgozza magát, acélból meg nem lehet építeni semmit. Rendes tégla vagy beton kéne falnak. Hamarosan óriási, pajtakapura hasonlító alkotmányok nőttek ki a földből, majd ezekre tető került és a falak is elkezdtek formát ölteni. Az öreg szakik továbbra sem értettek egyet a módszerekkel, de azért már csak elkezdtek érdeklődni a polgármesternél, miféle üzem lesz ez és hogy lehetne intézni a fiúnak valami munkát itten. Mer' csak jó vóna, ha hazagyönne Pestrül.
A falusi hirdetőtáblákon és helyi újságokban hamarosan színes hirdetések jelentek meg. A Hatalmas Multicég Hungária Kft. keresett dolgozókat. Mindenféle cifra munkakörök voltak: kontroller, Arbeitsplanner, előkészítő, bérszámfejtő - csupa olyan munkakör, amikről a nép arrafelé nem is tudta, hogy létezik. Szorgosan böngészték a hirdetéseket, de hát a cég csak egyet nem keresett: rendes dolgozót, melóst. Pedig ők akármit megcsinálnak, de tényleg, csak mutassák meg nekik. A szőlőben a tetejelés is ment, csak egyszer kellett megmutatni. De nem, a cégnek dolgozó még nem kellett. Csak az irodista. Állítólag a szomszéd faluból a Vass Géza lányát fel is vették irodára. Most végzett a városban az egyetemen valami közgazdász szakon, ment is egybül oda. Egész jó fizetést kap, kezdőként valami 200 felett, meg még étkezési utalvány, térítik a bejárást is kilóméterre, jó hely ez. Hej, csak nekünk lenne ilyen jó helyünk! A feléért is elmennénk dolgozni oda, papa! Te is keresel 100-at, én is, egyből jó lenne!
Az üzem épülete már szinte teljesen készen volt, körülötte is zajlott az élet. A 17983/B. számú főútról aszfaltos bekötőút épült, ki is került mellé a tábla: "Hatalmas Multicég Hungária Kft". Volt reklámtábla, EU-s projekt táblája sok százmillió forinttal, a helyi újság folyamatosan riportokat közölt az építékezésről. A lakosok hamar megismerték a magas, barna hajú, szemüveges férfit, aki ügyvezető igazgatóként a legképtelenebb kérdésekre is válaszolt. Valami Klaus volt vagy Günther. Mindegy, ő a főnök. Az üzem mellett parkoló virított, az egészet hegesztett acélkerítés vette körbe.
Újra megjelentek a hirdetések, most már melóst is kerestek. Operátor, raktáros, anyagmozgató - de miféle önéletrajz kell ezeknek? Önképzőkörök alakultak, a helyi fényképész forgalma alaposan megnőtt, lassacskán csak jöttek a csetlő-botló, kézzel írt fényképes önéletrajzok. A profibbak próbálták kideríteni, hogy mi is volt a kilincshajlító üzem pontos neve és ott milyen munkát végeztek. A franc se emlékezett már rá ennyi év után...
A kívülről már kész üzembe lassan elkezdtek érkezni a gépek. A fehér lemezburkolatok és a sok plexi ablak szokatlanul hatottak, arrafelé "gép" címszó alatt mindenki nehéz, olajos, az egykori zöld kalapácslakk festést csak nyomokban hordó öntöttvas vázakról mindenfelé meredező befogófejek, hajlítótüskék és olajcsövek rémlettek. Nagyon új volt itt minden, nem is tudták elképzelni, hogy a gyanúsan tiszta gépek akár működhetnek is.
A falvak kocsmáiban terjedtek a hírek: hívják be felvételizni a munkásokat. Sokan nem értették, minek a felvételi. Annak idején csak beadták a munkakönyvet a kilincshajlítóba, azt' dolgoztak. De azért csak mentek, ha már hívták őket: minden reggel munkásruhás, közepesen rongyos társaság cigizett az üzem kapujában. Délre már otthon is voltak kimerülten, értetlenül. Valami tesztet kellett írniuk (íróeszköz persze nem volt náluk, dolgozni mentek), amiben rajzról kellett méreteket leolvasniuk, tűrést kellett számolniuk, mérőeszközök használatát kellett leírniuk és feltettek olyan hülye kérdéseket, mint hogy hol hallottak először a Hatalmas Multicégről. Nehéznek és bonyolultnak tűnt az egész és csak remélték, hogy a munka azért könnyebb lesz. Csak megmutatják, mit kell csinálni, ők meg eldolgozgatnak maguknak.
A felszerelést szállító kamionok egyre ritkábban jöttek, egyre több volt a kisteherautó, személygépkocsi. Az okosabbak ebből tudták, hogy a gyár berendezése már megvan, most már csak a gépek üzembe helyezése zajlik. Az újság már a gyár belsejéről is közölt fotókat, amiken mindenki elámult. Tisztaság, rend, világos műgyantapadló, hófehér gépek - nem ehhez szoktak az örökké koszos, büdös kilincshajlítóban. A jól értesültek azt is tudták, hogy itt még fehér köpenyes dolgozók is lesznek. Akik jelentkeztek dolgozónak, kicsit feszengtek: hogy fogják ezt ők megszokni? Ilyen helyen aligha lehet munka közben cigizni, mint egykor a kilincshajlítóba'...
Hamarosan megtudhatták, mi a helyzet. Pár szerencsést ugyanis felvett a gyár, őket be is hívták elbeszélgetésre. Megtudták, hogy nagyrészt külföldi szakemberekkel indul a gyártás, ők szakképzettség és tapasztalat híján csak az egyszerűbb folyamatokat fogják elvégezni, de majd beletanulnak. Három műszakban fognak dolgozni, ez fokozatosan indul be, az első egy-két hónapban csak délelőttös műszak lesz, utána indul a délutános, majd az éjszakás. A fizetés egész jónak ígérkezett, volt mellé étkezési utalvány, térítették a buszbérletet, az autóval járóknak az előírásos 9 Ft/km-t ígérték. Jónak tűnt az ajánlat, el is fogadták. Kezdődött is az adminisztratív forduló: tüdőszűrés, orvosi alkalmassági vizsgálat, ilyen-olyan papírok, munkavédelmi oktatás, munkaruha átvétele, üzembejárás - komolynak tűnt minden. A kilincshajlítóhoz szokott munkások még a vadonatúj munkavédelmi bakancs lábát is megtörölték, mielőtt beléptek a csarnokba, annyira szokatlan volt a világos, tiszta munkakörnyezet. Újdonság volt a tiszta, kényelmes étkező (a kilincshajlítóban tiszta mocsok volt az egész, de nem is járt oda senki a munkások közül, mindenki lenn ette meg a kenyerét a szalonnával), a fűtött, tágas öltöző, amiben tényleg zárhatóak voltak a szekrények (egész más, mint az egykori nagyüzem olajfoltos padlójú, huzatos helyisége, de ott meg úgyis munkásruhában járt haza mindenki) és az üzemet körülvevő, derékszögűre nyírt sövény.
A szigorú tekintetű termelési igazgatóhelyettes jól rájuk is ijesztett: nincs lébecolás, egyetlen 20 perces pihenő van a műszakban, üzemi területen enni-inni-dohányozni tilos, a dohányosok sem járkálhatnak ám ki akárhogyan. Még sétálni sem lehetett akárhol, csak a sárga vonalakkal kijelölt gyalogúton. De hogy ennek is mi értelme, mikor mellette is ugyanolyan a padló... A kesztyűt és a szemüveget használni is kellett, az ajtók pedig mágneskártyával nyíltak. Azzal kellett "blokkolni" is. Furcsa, érthetetlen világ volt, de nem volt rossz.
Hamarosan olyan nagy, fekete autók lepték el az üzem parkolóját, mint amivel jó egy éve a Nagyon Fontos Emberek érkeztek a polgármesterekhez. Ezekből is Nagyon Fontos Emberek szálltak ki, méghozzá jó sokan. Eljött ugyanis a megnyitó ideje. A csarnokban felállított kis színpadon egymást váltotta a gyár igazgatója, a Hatalmas Multicég vezérigazgatója, néhány államtitkár, a megyei közgyűlés elnöke és az üzemnek helyt adó település polgármestere. Mindenki nagyon boldog volt, reménykedett, átvágták a nemzetiszín szalagot, majd egy jókora sárga gombra együtt rátenyerelve képletesen elindították a termelést. Pezsgő, hidegtál, pogácsa - éljen, végre beindult az üzem!
A semmiből valami lett. Végre voltak munkahelyek - még ha nem is sok. De megvolt az ígéret, hogy amint felfut a termelés, lesz itt munka bőven. Talán mégis kilábal a szegénységből a vidék.

Dühroham

Mindannyian másképpen kezeljük a stresszt. Van, akin meg sem látszik, más el sem tudja titkolni, hogy ideges. Van, aki ilyenkor futni megy, fát aprít vagy más tevékenységet folytat, más ordít, tör-zúz, kitombolja magát. Ahány ember, annyiféle szokás.
Én magam eléggé rosszul viselem a stresszt. Nem volt ez mindig így, csak túl sok jutott belőle, mostanra pedig felmondták a szolgálatot a védelmi mechanizmusok. Ha valami nem sikerül, akkor attól zeng az udvar, gyártócsarnok, szoba vagy bármi más, röpködnek a szerszámok, féltéglák, könyvek.
Persze én ilyenkor rettenetes, gyenge ember vagyok. Mert a normálisak azok nem ilyenek ám, azokon nem látni semmit, elfojtják. Én vagyok a rossz és meg kellene tanulnom, ők hogy csinálják. Kösz, látom ám, mi megy: ők is ugyanúgy idegesek, ők is hajigálnának mindent, csak nem lehet. Helyette ordítoznak azzal, akivel büntetés nélkül megtehetik: beosztottal, gyerekkel, háziállattal, kisebb és gyengébb emberrel - általában olyannal, aki nem tehet semmiről. Nem hiszem, hogy ez jobb.
Nálam ez kimarad, helyette röpködnek az objektumok, üvegek és kerámiatárgyak törnek, szikrák pattognak mindenfelé. Utána viszont megnyugszom, nyoma sincs az idegességnek, tiszta fejjel dolgozom tovább. Néha jólesne a munkahelyen is valami dühöngő, ahol büntetlenül levezethetem a feszkót, mert nem szép dolog a gépet rugdosni vagy a munkalapokkal teli mappát hajigálni.
Szóval nekem ez így jó. Repül, puffan, törik, csörömpöl, megnyugszom. Csak ne kellene utána takarítani...

Éjszaka

Éjszakás hét után mindig értékelem az időbeosztásomat. Volt ugye eleinte az, hogy délig alszom, este még egy kicsit, aztán jó is az úgy. Aztán jött az, hogy délutánig alszom, este is alszom, de ébren vagyok éjszaka. Majd követte az a menetrend, hogy átalszom a napot és a műszakot is, most pedig ott járunk, hogy az éjszakás hét múlt szombat hajnalban véget ért, de én még mindig nem bírok ébren lenni, egész délelőtt csak bolyongok ész nélkül.
Valami nagyon nem stimmel.

Zeneileg

Ahogy egy éjszakás műszak vége felé a rádiót félálomban hallgatva megjegyeztem erről a számról: "olyan kis aranyos". Most sem tudok rá jobbat mondani. Hiába, a részeg mellett a fáradt ember is mindig őszinte és bölcs.

Akcijóba'

Megjöttek a heti reklámújságok. Minden óccsó, mindent megéri venni, kezdődik a karácsonyi szezon. Ajándék ajándék hátán, vásároljál, paraszt!
A Tesco meglátta a piaci rést: a karácsonyi elmebaj előtt-mellett rátol még egy hetet a disznóölésre. Gyün a szezon, Miska bá', szúrjuk meg azt a gyesznót! Erősen indít a katalógus: az első két termék pálinka. Mivel - mint tudjuk - disznóöléshez leginkább az kell. Disznó sem árt, de anélkül könnyebb megoldani.
Utána aztán elszabadulnak az indulatok: nyers kolbász, kolbászhús, kocsonyacsomag - én meg nem értem, minek kell disznóölésre húst vinni. Általában ott úgy szokott lenni... Mindegy.
A túloldalon vannak ám kellékek is. Parti üstházszett. Sosem láttam még a kifejezést, de nem érzem, hogy üres lett volna nélküle az életem. Van még paraszttál (hogy mitől paraszt, ne kérdezd), rozsdamentes üst meg minden. Tesco gazdaságos disznóvágás. Tényleg, malacot nem lehet kapni?
Másik katalógus, talán az Auchanból. Itt a végén ütött be a dráma: már nem csak diabetikus, hanem paleo csokoládé is létezik. Az, hogy én gyerekkoromból emlékszem a tej- és étcsokoládéra, valamint a rémes bevonómasszákra, már a múlté. Paleo csokoládé, az kell a népnek. Jó drágán.
Az olyan apróságokon, mint az "óccsóvásár" (városokat járó kirakodós gagyidömping) örökös sztárja, az elemes, világító műanyag szűzmária, meg sem lepődöm. Ezek már megszokottak. A héten a multik gurítanak nagyot.

Kérdések özöne

"- Hallod, te is mész ki németbe?"
"- Oszt' mér' nem mész?"
"- Ne mán! Te meg maradol itten? Oszt' mér'?"
"- Azt hallottam, hogy te is mész innet el!"
"- Most kajakra maradsz? Nem úgy vót, hogy mész?"
"- Tényleg felmondtál?"

Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kapok nap mint nap a munkahelyemen. Pedig soha szó sem volt róla, hogy mennék Németországba vagy bárhová máshová. Mégis minden nap ezek jönnek szembe, nekem pedig azért kell magyarázkodnom, mert nem akarok munkahelyet váltani, maradnék a jelenlegi cégnél, a jelenlegi pozícióban.
Hülye egy világ ez...

Változás

Éppen húsz éve, 1995 őszén jártam először külföldön. Bécs volt az úticél, ott tölttem el pár napot társasutazáson. Nem sokra emlékszem belőle, mert még kicsi voltam, de egy kép határozottan megmaradt: a Staatsoper előtt egy arabnak tűnő férfi játszott egy marionettbábuval. Amolyan utcai művész volt, előtte egy doboz, abba lehetett pénzt dobni. Sokáig csodáltam, látványos volt a kis bábu.
Tavaly ősszel ismét eljutottam Bécsbe a húgommal együtt. Természetesen kötelező volt megnézni, van-e még marionettbábus arab ember a Staatsoper előtt. Na, arabok azok voltak, de marionettbáburól szó sem volt: óriási tablókat állítottak fel, zászlókat lengetett a szél, hangszórókból arab szövegek szóltak és az egészet óriási "Freiheit für Palästina!" felirat koronázta. Utcazenész, bábozós ember nem volt.
Erre mondják, hogy változnak az idők. Két hét múlva ismét megyünk húgommal Bécsbe, kíváncsi leszek, most mi fog minket várni a Staatsoper előtt.

Pihenés

Péntek tizenharmadika van. Vagy szerencsés, vagy szerencsétlen nap - de mindenképpen különleges. Nekem ha másért nem, azért, mert már második napja szabadságon vagyok. Béke és nyugalom, pihenés.
Meg ahogy azt Móricka elképzeli. Persze a hibát ott követtem el, hogy a szüleim is megtudták, hogy szabadságon vagyok. És ha már úgyis ráérsz...
Reggel indulás, vigyük el a mosogatógépet a szerelőhöz, mert egy hete nem fűt. Visszafelé - ha már úgyis ott lóg az autón az utánfutó - el kellene vinni egy futónyi diólevelet... Ööö... Valahová. Mert a kertben már kurvára útban van, komposztálni nem lehet, égni meg nem hajlandó, mert vizes. Találd ki, oldd meg, azér' tanultál, gyerekem. Árokba-szántóföldre nem jó, mert ordít az alkoholista bácsi az utolsó házban (aki amúgy a bontási törmeléket simán leborítja a kerítés külső oldalára). A hulladékudvar átveszi, de le kellene mérni. Hídmérleg nincs, rakjam a zsákkal a terménymázsára. Csókolom, ez nem zsákolt, mert a fasznak sincs kedve a vizes, taknyos, mocskos diólevelet még zsákolni is. Főleg úgy, hogy ti meg csak kihajítjátok a zsákot. De akkor is zsákolni kell. Meg a kurva anyádat.
Műtrágyás, terményes, mindenféle zsák, belegyűröm a levelet. Közben eszembe jut, mikor anya elájulva mondja nyáron legalább naponta ötször, hogy milyen hihetetlenül jó ez a nagy diófa, mert milyen jól árnyékol. Igaz, ő nem tudja, hogy a szobámban, amit árnyékolt, június elejétől szeptember közepéig sosem volt 30 foknál hidegebb. Ennyit ért az árnyék. A mocskos falevelet meg mindig én gyűjtöttem (valahogy mindig megtalálnak az elit munkák), ezért arról fogalma sincs, mekkora élmény van vele.
Zsákolás megvolt, belegyűröm a ház előtti meggyfák leveleit is (hogy mi a fasznak kell meggyfa, mikor nem is terem rajta semmi, csak a fűnyírást akadályozza, ne kérdezd), fel a futóra, második kör a hulladékudvaron.
Mérlegelés megvolt, legyek szíves kiszedni a zsákból. Na, most már tényleg a kurva anyádat. Zsákkal együtt bele a konténerbe, szedd ki te, ha akarod!
Milyen névre? Ott a lakcímkártya, baszd meg, ne kúrd fel még jobban az agyamat!
Az nem úgy van, kérem. A szolgáltatást igénybe vevő szerződő nevére... Tehát hogy a szerződő fél...
Na, az nem én vagyok. Nem is anyukám, mert annál régebbi az adatbázis. Cím alapján nem megy? Nem, a dBase-re írt adatbázis csak névre tud szűrni. 19"-os LCD monitoron pörög az MS-DOS 6.22, mátrixnyomtató vereti a mérlegjegyet. Csúcstechnika.
Alig negyed óra alatt meg is van a papírmunka, aláírok, köszi, hagyjál békén. Irány haza!
Ó, ha még annyi időd lenne, hogy a diófát megigazítod... Na, annyi mindig van. Növényt, állatot irtani szeretek. Szaporítani, gondozni nem annyira. Megigazítom a lombkoronát szívesen. Neki is kezdtem volna láncfűrésszel tőben, ha édesanyám nem állít le időben. Nem kidönteni, csak az alacsonyabb ágakat levágni. De ne sokat, hogy árnyékoljon.
Létra, rókafarkfűrész (láncossal csak földön állva dolgozom, megszoktam már, hogy tíz ujjam van), azt' hadd szóljon! Rálépek az első fokra, recsegve eltörik. Hány éve is mondom, hogy már nem elérhetetlenek a korszerű fémlétrák? Persze, tudom, a nagyapa falétrájánál jobb nincs. Másszál rá te, rohadj meg!
Nyekereg a fűrész, hullik a fűrészpor a szemembe, végül 4 méteres magasság alatt nem marad ág. Így biztos, hogy jövőre nem lesznek földig hajló, idegesítő, autó tetején kopogó-csikorgó ágak. Sipítozás, kétségbeesés, hogy néz ki a fa. Szerintem tök jól: 4 métertől 20-ig van lombkoronája és végre mi is elférünk a kertben, nem a fa ural mindent.
Odakinn is elkezd csattogni a metszőolló: ami belóg a járda fölé, nem maradhat. Ez itt alapvetően az emberek élettere, nem egy kurva botanikuskert, ahová azért megyünk, hogy nézegessük a növényeket. Kiabálás, hiszti, elmebaj.
De még akkor vigyél már le tüzelőt a műhelybe, ott helyre is kellene pakolni, seperjük le a futót, mert hogy néz ki, a kocsi meg már megint koszos, takarítsd meg, ha összemocskoltad... Mégis ki találta ki ezt a mai programot? Elmész te a...
Ez az úgynevezett pihenőnap. Megvan a napi nyolc óra munka, a fáradtság is ott van, ahol egy munkanap után - csak itt nem hogy nem fizetnek, még én kúrok el pénzt mikor mire (hazautazás, benzin, létrajavítás és társai). Nem tudom, mondtam-e már, hogy szívből utálom a kertes házat.

Aura

Mondat a rádióban:
"... tudvalevő, hogy mindenkinek van aurája..."
Valamiről nagyon lemaradtam. Hát hiába tanultam 12 évig a közoktatásban és 5 évig különböző egyetemeken?

Napi bölcsesség

"Ha valahol előléptetnek, vagy akár csak szóba kerül, hogy akár elő is léptethetnének, onnan villámgyorsan le kell lépni. Onnantól kezdve ugyanis nem csak simán bosszankodni fogsz a naplopó kollégáid miatt (mert minden munkahely tele van lusta barmokkal), hanem neked kell majd helyettük dolgoznod, mikor munkaidőben maszekolnak és tartanod a hátadat a hülyeségük miatt"

Pár éve még nem értettem. Most már pontosan tudom, mit jelent.

Spam

Okos ember nem használja a freemail-fiókját. Ez nem újdonság, jó pár éve így van. Én sem használom aktívan, de attól még van. Valamikor a kétezres évek elején regisztráltam, egy darabig leveleztem is rajta, de aztán rájöttem, hogy akadnak jobb alternatívák. Sőt, csak azok vannak. Most pedig jött a Facebook, ami az e-mailt teljesen legyalulta.
De attól még van freemail-fiókom, akár szégyen, akár nem. Egyvalamire jó: akárhová regisztrálok, mindig azt adom meg, így nem a Gmailre érkeznek a hírlevelek, ajánlatok, megerősítő kódok és egyebek. A freemail tök mindegy, milyen, havonta egyszer, ha megnézem.
A kép, ami fogad, általában ugyanaz: akció, olcsón, pen1s, v1agra, hamarosan lejár, gratulálunk, megint nyertél, tudd meg most, hihetetlen - eszméletlen, mennyi levélszemét gyűlik össze benne rövid idő alatt. Hiába állítgatom a spamszűrőt, nem ér az semmit.
Viszont van benne "Spam" mappa is. Belenézek, ott is ugyanazok a levelek fogadnak. Csak azt az egyet nem értem, hogy ha a beérkező levelek között is ott a rengeteg mocsok és a spamek között is ugyanaz a rettenet fogad, akkor mi alapján szűr a levelezőrendszer?

Divat 2.

Nem csak kapucnis pulóverem nincs, sokzsebes, terepmintás "gyakorlónadrágom" sem. Sőt, terepmintás pólóm, baseball-sapkám (egyébként semmilyen baseball-sapkám vagy fullcapem), pulóverem, kabátom sincs.
Tényleg semmi közöm 2015 férfidivatjához.

Divat

Szerintem én vagyok kis hazánkban az egyetlen 40 (vagy inkább 50?) év alatti férfi, akinek nincs kapucnis pulóvere.
Nem tudom, hogy ez jó-e nekem.

Egyre nehezebb

Éjszakás hét volt, már megint. Ez van, néha ezt dobja a gép. Emlékszem, valamikor a négy műszakban nem okozott problémát az éjszaka. Hazaértem fél 7-re, aludtam délután 2-ig és a délután az enyém volt. Meg sem éreztem.
A mostani munkahelyemen tavaly sem volt bajom az éjszakával. Volt, hogy még tűzifát is aprítottam délután, esetleg hazaérve nem feküdtem le aludni, délelőtt autót szereltem, csak déltől aludtam estig. Tök jó volt.
Idén kezdett megváltozni a dolog. Eleinte csak 1-1 nap volt, amikor reggeltől estig aludtam, később már szinte minden nap ilyen lett. A mostani éjszakás hét pedig teljes katasztrófa volt. Mire hazaértem, már nem tudtam, hol vagyok, aludtam késő délutánig, utána kóvályogtam 1-2 órát, visszadőltem aludni, éjszaka pedig csak számoltam az órákat, mikor lehet már újra aludni. Szombaton is csak félálomban kóboroltam, mikor fel bírtam kelni és ma délelőtt is hulla voltam. Talán délutánra sikerült úgy nagyjából helyrejönnöm.
Ez van, talán csak öregszem, talán kezdek belefáradni a munkába. Talán mindkettő egyszerre.

Pont

A pont olyan egyszerű. Kicsi, általában fekete, alig látszik. Ha kisebb lenne, már nem is lenne. Épp akkora, hogy létezzen, ezzel a minimummal pedig sok fontos dolgot lehet megoldani.
Például ponttal le lehet zárni mondatokat. A pont kijelent, amit elé írok, azt gondolom. Nem kérdem, nem ordítom: ez a véleményem. Nem több és nem kevesebb.
Manapság viszont ez az egyszerű kis írásjel kezd teljesen eltűnni. Nincs pont. Van helyette felkiáltójel és kérdőjel. Néha kérdezünk, oda kell a kérdőjel, kijelenteni viszont nem szoktunk. Minden felkiáltás, mert minden fontos. A kijelentő mondat végén, a cím végén is felkiáltójel van, hogy észrevegyék: én igenis ezt akarom mondani és ez rettenetesen sürgős, célszerű, nem tűr halasztást.
Persze ha mindent felkiáltójellel írunk, egy idő után eltűnik a fontos és kevésbé fontos közti határ. Minden felkiáltássá válik. De van rá megoldás: több felkiáltójel. Kettő, három, sok - minél fontosabb, amit mondok, annál több. Így születnek a 8-10 felkiáltójeles, csupa nagybetűs "NEM BEJÁRAT!!!!!!!!" papírok az ajtókon, természetesen A/4-es méretben, félkövér Ariallal, lefűzőbe bújtatva, celluxszal rögzítve. Így kerül a munkahelyi e-mail minden mondatának végére egy, de több felkiáltójel, mert a kedves kolléga csak azt érti, hogy "Holnap reggel értekezlet! Minden részlegvezetőt várunk!!!! A téma a termelési selejtek számának csökkentése!!!!!!!".
Ez van, muszáj ordítani. Üvölt a gép, harsog bele az arcunkba a média, ordít a füledben a fülhallgató éjjel-nappal. Rá kell kiabálni a másikra, hogy ugyan emelje már fel a tekintetét, ne az okostelefont babrálja. Akkor talán hajlandó figyelni pár másodpercre. Így tűnik hát el a pont, mert nincs rá szükség.
Bár van még egy utolsó mentsvára szegény kis pontnak. Egymagában túl kicsi hozzá, hogy életben maradjon ebben a zúgó, kavargó világban. De ha többen összeállnak, akkor már van létjogosultságuk. A három pont ugyanis még mindig tartja magát: mondat végére tök jó. Célszerű, mert igazából nem fejezem én be a mondandómat, mondanám-írnám tovább is, csak hát tudjátok, megvan az oka, hogy miért nem írom... Mert ha megírnám, akkor tudnátok, mire gondolok... És az nem lenne jó senkinek... Mert nekem van ám elképzelésem, de annak sokan nem örülnek... Főleg az a valaki nem örül, aki miatt ez az egész van, de nem mondhatom meg, ki ő...
Ugye, milyen jó ez így? Nem mondtam én semmit, nem volt benne semmi rossz, csak utaltam rá, hogy valami nem okés. De én tiszta vagyok, nincs miért perbe-gyanúba fogni. Aki a sorok mögé lát, az úgyis tudja, miért tettem a felkiáltójel helyett három pontot. Vagy épp többet, mert a pontok számának gyarapodása a mondat kényszerű befejezése után benn ragadt gondolatok mennyiségét is jelzi. Sok pont: sok ki nem mondott szó. Így egyszerű ez.
Más jövő nem vár a pontra, nincs már neki hely. Mondani, kijelenteni már nem divat. Ordítok, parancsolok, követelek, sürgetek. Az, hogy csak úgy mondok valamit, semmit sem ér, mert a piacon farkastörvények uralkodnak, hajtani kell.
Egyébként is: minek kijelenteni? Az, hogy van egy véleményem és azt teljes egészében megmondom, egyszerűen értelmetlen. Ezen ma, 2015-ben már réges-rég túl kell lépni. Ma már másodpercről másodpercre változik a világ, lehet, hogy mikor elkezdem írni a mondatot, még igaz, de mire kitenném a pontot, már kiderült valami újdonság, ami miatt hamis. A három pont ezért jó: nem zártam le a mondandómat, nincs az kész, bármit bele lehet látni és magyarázni. Hasznos.
Így múlik el lassan egy írásjel. Nincs rá szükség, kiveszett, meghaladta a társadalmi fejlődés. Nem kell pont, nem érünk rá ilyenekre.

Megfázás

Évente egyszer vagy kétszer azért csak összejön, hogy megfázzak. Nem tudom elkerülni. Ilyenkor jön a forró tea, a NeoCitran meg a többi okosság. A betegség meg majd elmúlik, ez a dolgok rendje.
Ma este azonban rájöttem valamire: a forró tea sokkal hasznosabb, ha egy stampedli jóféle orosz vodkával turbózom fel. Rummal lehet, hogy még jobb lenne, de az nincs itthon.
A harmadik után pedig arra is rájöttem, hogy ezt már az előző megfázásomkor, idén februárban is kitaláltam egyszer.

Ma sem jött össze, hogy megváltsam a világot.

Száguldás, cirkusz

Valamikor nagyon szerettem a Forma-1-et. Vagyis szeretem én még most is, csak akadnak problémák, ami miatt nem tudom annyira aktívan szeretni, mint régen. Egykoron a naptáramban ott voltak a versenyhétvégék, ha csak tehettem, mindig néztem az időmérőt és a futamot is. Korán keltem az évad elején az ausztrál és maláj nagydíjaknál, szintén korán néztem a japán elmebajt is. Az évadzáró brazil futam miatt nagyapám morgott rendszeresen, mert mindig belelógott a fél 8-as híradóba. De a kanadai futam is ilyen volt, nem volt mit tenni.
Nem mondom, néha zavartak a kommentátorok. Palik László a vége felé kimondottan idegesített, Szujó Zoltánt már jobban bírom, de ő meg néha túl sokat beszél. Aztán tavaly - vagy talán tavalyelőtt, mit tudom én - megérkezett erre a megoldás. Átálltunk digitális műsorszórásra a TV-n, végre jött az eredeti hang a kommentátorok beszéde nélkül. Én a tavalyi idénynyitón fedeztem fel, de talán már korábban is megvolt a lehetőség. Mindenesetre ha már elegem volt Zoliból, kikapcsolhattam, hogy halljam a motorhangot.
Már ha hallottam volna bármit is. Mert ugye épp tavaly vezették be az F1-ben a hathengeres, 1600 köbcentis turbómotorokat, amiknek nem nagyon van hangjuk, szemben a korábbi 2400-as nyolchengeres szívókkal. Tehát ki lehet kapcsolni a kommentátor hangját, de helyette nem nagyon jön semmi.
Nem baj, ha már össze-vissza beszélnek a kommentátorok, legalább a képernyőn futó live timing ott van támpontnak, mikor mi történik és ki hányadik helyen van. Régóta figyelem már a versenyeket, a legrégebbi emlékeim a kis sárga négyzetekkel tarkított arculatról vannak. Azóta már vagy kétszer volt váltás, megjelentek a hárombetűs rövidített nevek, így folyamatosan látható az aktuális állás, a gumiszállítóra utaló kis karikába írt betűket felváltotta a gumikeverék jelölése - és olyan 2-3 éve feltűnt az is, hogy marhára romlik a szemem, mert ezt az egészet nem tudom elolvasni. Pedig egykor igen ment a dolog.
Kiderült, hogy a félelmem alaptalan, a látásom még mindig jó. Csak az arculat változott meg: hozzáigazították a marha nagy lapostévékhez, mert a paraszt úgyis azon nézi. Én meg a Precision 2000 képernyőjén nézem még mindig a közvetítést, ami egy centit sem nőtt, mióta huszonvalahány éve megvettük. Akkoriban nagynak számított a korábbi Videoton Sensor Star TV-hez képest, ma már kicsike. De legalább nem váltogatja önerőből a csatornákat, mint az elődje. Igazából sehogy nem váltogatja, mert a saját távirányítója évente makkant meg, a programozhatókra nem hallgat, az univerzális COM 3032-vel meg hol működik, hol nem. Nincs benne semmi következetesség.
Van tehát bajom bőven a Forma-1-gyel. Vagyis csak volt, mert az éven minden problémám egycsapásra megoldódott. Az idei év során ugyanis minden versenyhétvégén dolgoztam, nem tudtam nézni a futamokat. A múlt heti szingapúri futamot már láthattam volna, csak sürgősen mennem kellett Nyíregyházára, a mai japán versennyel viszont már semmi sem ütközött. Végre látok egy futamot!
Ébresztő beállítva, reggel kelek korán, megnézem - gondoltam én. De nem jött össze a dolog, mert valahol rettenetesen megfáztam, így míg este egész jó állapotban feküdtem le, reggel botrányosan ébredtem. Képtelen voltam nyitva tartani a szememet, a futam végére szedtem össze magamat valamennyire.
Ez van, megint nem jött össze. Előbb vagy utóbb majd csak sikerül, november 29-éig talán összehozom.

Problémák és megoldások

Szeretek problémákat megoldani. Ami másnak nehézség, hátráltató tényező, nekem kihívás. Mindegy, hogy elromlott, letört, nem fér be, nincs kéznél, nem beszerezhető, idegen nyelven van, nincs hozzá használati utasítás - mindent megoldok. Ha kell, azonnal is. Nem muszájból, hanem azért, mert tényleg élvezem.
A baj csak az, hogy a megoldásra váró problémák nagy részét én magam okozom.

Fejlődünk

"Tudod, én úgy gondolom, az én életem alatt óriási fejlődésen ment át a világ. Megéltem 76 évet és így, visszagondolva fel sem lehet tudni, mi történt. Gyerekkoromban petrólámpával világítottunk, mert villany csak a szomszéd utcában volt. Most meg itt ülök, mobiltelefonon hívom a papát, internet van, bármit megtudhatok itthonról, autók és buszok jönnek-mennek a ház előtt... Óriási dolog ez. Biztos vagyok benne, hogy az én életem előtti 50-60 évben nem fejlődött ekkorát a világ. És abban is biztos vagyok, hogy a következő 50 évben sem lesz ekkora fejlődés, mert egyszerűen nincs már hová fejlődni"

Nagymamámnak gondolkodós hangulata volt. De nem lehet vitatni: igaza van.

Rombolás

Na, akkor legyen aktuálpolitika vagy mi, mer' az már rég volt. De egy darabig nem lesz, megígérem.

Bekapcsolom a rádiót: menekültek. Kiveszem a postaládából az újságot: menekültek. Bepötyögöm a címsorba valamelyik hírportál címét: menekültek. Menekültek mindenütt. Jönnek, mint a sáskák, özönlenek befelé, óbégatnak, követelőznek, lerombolják az európai kultúrát ezek az arab cigányok - nagyjából ez az alaphelyzet, amitől Magasságos Kormányunk igyekszik megvédeni minket.
Lehet, hogy így van, én ezt nem tudhatom. Békés, nyugodt környéken élek, menekültek errefelé nincsenek. Saját tenyésztésű cigányaink vannak, azok se sokkal jobbak. Lehet, hogy ma, Magyarországon ez szégyen, de én életemben még csak egyszer láttam menekülteket, mikor nyáron húgommal Debrecenben jártunk. Ott álltak a peronon, kulturáltan szálltak fel a Nyugatiba tartó gyorsvonatra. Nem kötöttek belénk, nem ordítoztak, nem kéregettek. Valószínűleg nem is releváns a véleményem a témában.
Terjednek viszont a valódi és álhírek. Az egyik legnépszerűbb téma: szemetelnek a menekültek. A határzárnál készült fényképeken látni a rengeteg hulladékot, Facebookon terjed az "ez maradt az élősködők után" kategóriájú képekből milliónyi. Néha felszólítással, hogy a menekültbarátok mehetnek takarítani az aluljárókba, parkokba.
Én elhiszem, hogy szemetelnek. Sem erről, sem az ellenkezőjéről nem tudok meggyőződni. De ha tényleg csapatostul jönnek egy útvonalon és napokig az aluljáróban élnek, marad utánuk szemét. Főleg úgy, hogy tudjuk: kis hazánkban sem a köztéri kuka megléte, sem annak ürítése nem divat. Jó a kérdés, miért - ne menjünk bele. Vagy ne ilyen egyszerűen.
Zajlik hát a kultúrarombolás, jönnek a menekültek, barbár módon teleszemetelik a szép, tiszta kis hazánkat. Meg biztos csinálnak mást is, de most nézzük csak a szemetelést!
Ott, ahol lakom, az utcasarkon van egy szelektív hulladékgyűjtő sziget. Négy konténer, feliratok, nem ördöglakat. A konténerekben van is rendszeresen hulladék - meg mellettük is. Széthajigált papírdobozok, PET-palackok, ruhadarabok iszonyatos mennyiségben. Pedig errefelé nincsenek szírek, afgánok, koszovóiak. Persze tudom én az indokot: jönnek a koszos, tetves cigányok, kivágják a kuka fedelét, turkálnak benne, hogy nincs-e visszaválható üveg és amit szétgórtak, nem rakják vissza. Tönkreteszik a szép, tiszta környezetet.
Lehet, hogy így van, nem őrzöm éjjel-nappal a szigetet, cigányok pedig tényleg járnak arra. De nem hiszem, hogy a fekete nejlonzsákba csomagolt, korláthoz akkurátusan letámasztott hulladékot is ők tették oda. Sokkal gyanúsabb nekem Mari néni, akinek ha kicsi a 60 literes kuka, mindenféle gyanús fekete zsákokkal jön-megy. Pedig van megoldás: a hulladékszállítást végző cég árul pár száz forintért zsákokat, amiknek az árában benne van a szállítás díja is. Megtöltöm, kiteszem kukanapon a kuka mellé, elviszik. Csak sajnos ez drágább, mint a százforintosba' a nagy csomagos fekete szemeteszsák. És ha Mari néni nem a kapu elé löki ki a szemetet, hanem egy utcával arrébb viszi, az már nem is az övé.
Érdekes az is, ami a munkahelyen megy. Hiába van minden csarnokban elérhető távolságban a szelektív hulladékgyűjtő, valahogy nem találják meg a kollégák. Műszakváltáskor kinyitom a gépasztal fiókját, amiben elméletileg a dokumentációnak kellene lennie: van benne félig megevett pogácsa, összegyűrt nejlonzsák, taknyos zsebkendő, koszos kávéspohár, elnyalt fejű csavar, elhajlott imbuszkulcs - a szükséges papírok meg sehol, keressem meg, ha hiányzik. Pedig nincs messze a kuka, de mennyivel egyszerűbb a szemetet behajítani a fiókba! Biztos erről is a menekültek tehetnek, igaz, egy sem dolgozik nálunk. Tudom, tudom: ebben a nagy hajtásban nincs idő még arra sem, hogy a szemetet kidobjuk. Igaz, a reggeli és esti műszakváltáskor mindig ott ül az előző műszak fele a dohányzóban. Arra van idő. Csak délután 2-kor nincs, mert akkor még ott van a főnökség és látják, ki ücsörög kinn.
Tanulságos még az is, ha az ember Tokaj és Rakamaz között kinéz a vonat ablakán. A 38-as út töltésén télen-nyáron áll a szemét. PET-palackok, cigarettásdobozok, üdítős és energiaitalos aludobozok, csikkek, újságok borítják a tájat. Pedig ez nem az M1-es autópálya, hogy csordában vonuljanak rajta a menekültek. Akkor ki dobhatja el ezt a rengeteg szemetet?
Emlékezetes kép: ordenáré állapotban a menekülteket szállító autóbusz. Teleszemetelték, összekenték, tönkretették, fuj! Mert mint tudjuk, a magyar városi buszok, vonatok és egyebek mindig makulátlanul tiszták. Nincsenek hajléktalanszagtól bűzlő plüssülések, húgyszagú Bhv vagonok, összeszart WC-k a vonaton, mindenfelé felragasztott rágók, elhajigált fél szendvicsek. Ha most ilyen egy jármű, megvan az indok: a menekültek összerondították. De mi volt az indok tavaly, 5 éve, 10 éve? Akkor ki volt a felelős ezért?
Tudom én: nem kellenek nekünk a menekültek. Van elég bajunk nélkülük is, nem tudjuk az ő problémáikat is megoldani. De talán vissza kellene kicsit venni a nagy arcból, mert bizony vannak területek, ahol nem látni a különbséget a barbár menekültek és a civilizált magyarok között. És nem mindegy, hogy azért nem kellenek a menekültek, mert nem akarunk iszlám befolyást vagy azért, mert mi önerőből is elég nagy kuplerájt tudunk csinálni.

Túltoltuk, Béláim!

Nyáron összesen egy hetet voltam szabadságon. Közben körülöttem mindenki nyaralt, mikor milyen keretek között. Ha kellett, szabira mentek, ha már elfogyott vagy épp nem tudták kivenni létszámhiány miatt, akkor kiíratták magukat táppénzre. Folyamatos volt a hajtás, a kapkodás, idegbaj, siessünk, ne álljon a gép - minden volt itt.
Úgy voltam vele: szeptemberre talán mindenkinek elfogy a szabadsága, táppénzre sem lesz már pofájuk menni a népeknek, most már én jövök némi pihenésre. Egyébként is szeretem az őszt, nekem nem csak a nyár a pihenés időszaka.
Ki is vettem jövő hét elejére két szabadnapot. Aztán elkezdtek alakulni a dolgok: két nap áramszünet miatt nincs délelőttös műszak - ezek is kiestek. Hétvégén mennem kellett volna, de mivel túltermeltünk, ezért most egy darabig a hétvégék kiesnek. Voltak műszakcserék is, úgyhogy most úgy állunk, hogy szeptemberben utoljára pénteken megyek dolgozni, legközelebb majd valamikor október elején kell megjelennem - akkor is csak oktatás lesz. Szabadnapból pedig még mindig csak kettő van behúzva, év végéig akad még pár, amit nem vettem ki.
Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy sikerült túltolni a szekeret. De nem baj, megdolgoztam érte augusztusban. Amúgy is bántam, hogy a VIDOR után a Kutatók Éjszakája is kimarad, hiszen aznap épp éjszakás lettem volna. Na, így nem leszek, lehet menni okosodni.

Akcijó!

Kedvencem a Lidl legújabb akciójából:
pneumatikus légkulcs

Létezik nem pneumatikus légkulcs is?

Munkaszervezés

Az ember pár év munka után megtanul bizonyos alapvetéseket. Ilyen például az, hogy júliusban és augusztusban minden termelőüzem termelése visszaesik. Szabadságol a melós, a strandon nyomja a műszakot, pörög a lángosos, a gépgyárban ellenben nagy a pangás. Így megy ez már jó ideje.
Nálunk is ilyesmi ment augusztusban: rajtam kívül mindenki szabadságra ment. Két nap, egy hét, két hét, ha szabi nincs, táppénz - ment a biznisz ezerrel. Csak az a baj, hogy mi termelőüzemeket látunk el áruval, tehát a nyári pangást (meg úgy általában minden változást) kis késéssel követünk le. Olyan 2-4 hét "spétünk" van. Vagy van, hogy épp előre termelünk - mindig változik a dolog.
Tehát augusztusban nálunk a termelés 110%-on járt (nem vicc, tényleg 100% fölé pörgettük a termelést), mert a szerződött üzemek egy része épp készletfeltöltést végzett a megpörgetett nyár eleji hónapok után, mások meg az augusztus után felpörgő szeptember-októberi időszakra táraztak be előre. Annyi rendelésünk volt, hogy nem győztük, 55-60%-os létszámmal termeltünk - amint írtam - 100% fölött. Majd' belehülyültünk, gépállítások állandóan, futva elvégzett karbantartások, túlórák, a géphibákat nem javítjuk, csak annyira összetákoljuk, hogy dolgozzon tovább (életemben annyi aludrótot, gyorskötözőt és popszegecset nem használtam el, mint augusztusban egy hónap alatt), lépten-nyomon megszakítottuk a felépített gyártási sorrendet egy-egy sürgős munka miatt, hajtani kell, pörögni kell, mert le vagyunk maradva.
Bejött a szeptember, lassan mindenkinek elfogyott a szabadsága... És a rendelés is. Legyártottuk az utólag és az előre tárazó üzemek rendeléseit is, megtelt a raktár - jön a fejvakarás, hogy mit is kellene tenni most. Teljes a létszám, a termelés visszavéve 75%-ra, hétfőtől csak 60-ra. Nézelődünk, állunk egyik lábunkról a másikra - nincs mit csinálni, ez van. Ki tudja, meddig. Talán két hét, talán egy hónap. Majd észrevesszük, ha valami változik.
Én meg ilyenkor elgondolkodom, hogy az SAP-vel is megtámogatott gyártáselőkészítőktől vajon tényleg nem lehet-e jobb munkát várni. Vajon nem lennének-e képesek kicsit jobban szervezni a termelést, egyenletesebben elosztani a munkákat?
Hiú ábránd ez, tudom én. Termelőüzemben csak a melós hibázik, akinek irodája van, az tévedhetetlen.
(vagy csak ő le tudja passzolni a felelősséget)

Fesztivál

Nem tudom, szégyen-e vagy dicsőség, de eddigi huszon-egypár évem alatt egyszer sem voltam fesztiválon. Kimaradt a Sziget, a Campus, a Volt, a Hegyalja, a Balaton Sound - kihagytam valami népszerűt?
Nem jött össze, ez van. Pedig én próbálkoztam. A Hegyaljára 2006-ban indultam el először, a vége az lett, hogy 2011-ben már majdnem oda is értem. Vasárnap délután 4-re sikerült eljutnom Tokajba, akkor meg már nem sok értelme volt a dolognak. Előtte mindig megpróbáltam, de mindig közbejött valami. 2012-ben és 2013-ban próbálkozni sem tudtam, majd mire tavaly újra lehetőségem lett volna rá, megszűnt a fesztivál - pedig szabadságot is vettem ki, bérletet is váltottam, sátrat is kerítettem. Nem lehet minden tökéletes.
A másik nagy sztori a VIDOR fesztivál. Na, jó, itt van egy kis csúsztatás: egyszer részt vettem rajta. Bár nem tudom, ez is "rendes" fesztiválnak számít-e, hiszen nem lép fel a Tankcsapda a nagyszínpadon. Még 2006-ban sikerült egy délutánt eltöltenem ott, mikor is éppen kezdtem felfedezni Nyíregyházát. Óriási élmény volt, azóta próbálom megismételni.
A siker viszont elkerül. 2013 szeptemberében összejött, hogy vagy egy órát lássak belőle, mikor is Timivel találkoztunk - ez annyira jó volt, hogy még talán itt is megemlékeztem róla. Tavaly kimaradt a dolog, idén őszre terveztem az ismétlést.
Persze nem jött össze: múlt héten délelőttös, délutános és éjszakás műszakban is dolgoztam (remélem, mindenkinek elfogyott már a szabadsága és nem kell mások helyett beugranom többet), előző hétvégén pedig 12 órázás volt. Le is mondtam a VIDOR-ról.
Aztán jött a meglepetés: húgom iskolatáskájának már megint kitört a lába, így soron kívüli rokonlátogatásra indultunk Nyíregyházára, a nagyszüleimhez - ott vettük ugyanis a táskát, ott kell a garanciális ügyeket intézni. Ha már arra járunk, megnézzük a család ottani részét is.
Így hát csak sikerült eljutnom a VIDOR-ra. Szombat délelőtt, mikor a félmaratonon kívül semmilyen program nem volt. De a lényeg, hogy ott voltam, ki lehet pipálni. Jövőre, az első VIDOR-om 10. évfordulóján pedig rendesen részt kellene venni.
Bár ha belegondolok, mi lett a Hegyaljával, mikor végre először el tudtam volna menni oda...

Irány felfelé!

Ahhoz képest, hogy legkedvesebb időtöltésem az otthon ülés és intenzív semmittevés, meglepően sokat utazom. Sokszor nem hobbiból, hanem kötelességből: munkába, iskolába, rokonokhoz - mikor hová. Pedig én nem akarok mindig menni, nekem a legjobb a békés, nyugodt otthoni környezet, azt élvezem legjobban, ha semmi sem történik, az ajtón sem lépek ki egész nap. Talán épp azért, mert olyan ritkán van rá alkalmam.
Néha azért van, hogy élvezem az utazást. A nyári kirándulások is jók voltak és néha a kötelességből megtett utak is élményt jelentenek. Az egyik legemlékezetesebb ilyen út négy éve volt: nyár elején, júniusban a nagyszüleim szanatóriumba mentek a Kékestetőre. Én meg úgy kerültem oda, hogy én vittem el őket, mivel autójuk ugyan van, nagyapám már nem szívesen vezet hosszú távon. Nagymamám meg soha nem is vezet (bár jogosítványa van), így én maradtam. Boldog diákévek: úgyis ráérek, Debrecenből kora reggel át Nyíregyházára, be az autóba, azt' uccu neki!
Nyíregyházától a Kékestetőig nem nagy ügy eljutni, főleg akkor, ha az ember autópályán megy. Csak az autó ott maradt, én meg azon vettem magamat észre, hogy ott vagyok a szanatórium főbejárata előtt egy szerdai napon, nagyjából déli 12 órakor és valahogy haza kellene jutnom. Sikerült a dolog: a déli indulás ellenére este 8-kor már Debrecenben, az Arizónában söröztünk Timivel, közben pedig még Miskolcra is beugrottam autóalkatrészért, amit otthon betároltam a garázsba. Nem akármilyen út volt - volt benne buszozás, vonatozás, fatelepen bukdácsolás (mert képtelen vagyok közlekedési táblát értelmezni), tök felesleges átszállás, de legfőképpen rengeteg rögtönzés. Régóta vallom, hogy kis hazánkban komolyabb előkészületek nélkül, jóformán csak feliratok, útjelző táblák, menetrendek alapján is el lehet jutni bárhonnan bárhová tömegközlekedve úgy, hogy az ember nem téved el és nem tesz felesleges köröket. Na, ezt akkor sikerült bizonyítanom - nem az első és nem az utolsó alkalom volt.
Amolyan lezárása volt ez a bohém diákéletnek: nem sokkal később hagytam ott Debrecent, megkezdődött a munkakeresés időszaka, röviddel később pedig rá kellett jönnöm, hogy az életben nem lesz már diplomám, másképp kell elképzelnem az életemet. Azóta csak 1-2 kalandos út volt, a kreativitásomat másra használom - már ha használom.
Most viszont megismétli magát a történelem: két hét múlva ismét nekivágok a nagy hegynek. Ismét a nagyszüleimet viszem, de most Mátraházára. A hazaút most nyugisabb lesz, mert vissza kell vinnem az autót Nyíregyházára. Bár magamat ismerve ebből is valami éktelen kalandtúrát sütök ki. Nem baj, szándékosan nem fogok megbonyolítani semmit. Ami meg szembejön, azt igyekszem leküzdeni. A végén meg majd elmondom kedvenc mondatomat:
"Nem így terveztem, de így is rossz!"

A nap idézete

"- Nézd, én alkotok neked fejhallgatót a TV-hez, ha azzal akarod nézni, de az a baj vele, hogy marha kényelmetlen abban aludni!
- Engem nem zavar, én bárhogy el tudok aludni! Főleg a TV előtt!
- Nem neked kényelmetlen. A fülhallgatónak..."

Mivelmivan?

Mert ennél jobban még senki sem fogalmazta meg, milyen az, mikor a nagy-nagy ivás és boldogság után kezdesz józanodni.

Fordítás

"- Ó,  he, nem nagy meló ez! Az új Auftrag ugyanaz, nem tudom, miért tér el az Artikel! Semmit nem kell átírni, ráengedem, azt' jó!
- Nézd meg jobban a protokollt! A Spanwinkel változik, amúgy minden más marad. De mókolni kell a homlokkal, hogy a Zahnanschleifen a helyén maradjon. Kiforgatod, a Kantenbruchon írsz, mert elmegy, azt' legfeljebb valamelyik Auspitz kicsit mellémegy, más nem lehet. Nem nagy cucc beállítani"

Tavaly-tavalyelőtt nagyszabású magyarítási projekt volt a cégnél, a német nyelvű technológiai utasításokat, oktatóanyagokat és egyebeket átültették magyarra. Még nem teljes a siker.

Nyugalom

"- Na, én most kikapcsolom a telefonomat. Nyaralok, ilyenkor ne zavarjon senki!
- Igazából tök mindegy, mert ha be van kapcsolva, akkor se lehet rajta elérni"

Pedig én csak jót akartam.

Lépésről lépésre

A csavart meghúzás előtt szemrevételezzük: vajon van-e még hatszög a fejben. Mert van, hogy az előző műszakban valami jó erős parasztgyerek megbikázta.
A kulcsot is megnézzük: van-e hatszög a végén és ha van, hasonlít-e arra, ami a csavar fejében van. Mert a bikaerős parasztgyerekek azt is le tudják nyalni.
Ha ez megvan, belehelyezzük a kulcsot a csavarba és először kis nyomatékkal, kézzel tekerjük. Ha nem forog, kifordul, akadozik, nem erőltetjük, mert baj lesz. Ki kell tekerni és a raktában Éva ad másikat. Tudnillik a görbe csavar nem egyenesedik ki attól, hogy izomból megtéped. Sőt, a legyalult menet sem javul meg tőle.
A csavart megadott nyomatékkal kell meghúzni. Nem izomból, guvadó szemmel, dagadó erekkel a halántékodon. Beállítod a nyomatékkulcsot, azt' kattanásig. Onnantól már nem kell fél fordulatot tovább tekerni. Ha nem látod, melyik skála a Nm és melyik a ft-lb, akkor felveszed a szemüvegedet, esetleg segítséget kérsz olyantól, aki - veled ellentétben - tud olvasni.
Ha így csinálod, nem törik bele a csavar. Ha nem, akkor törni fog. De nincs baj, ilyenkor jön a műszakvezető a fúróval és a törtcsavar-kiszedővel és kiszedi.
Feltéve, hogy nem törik bele a törtcsavar-kiszedő is. Mert akkor jönne a törtcsavarkiszedő-kiszedő.
De ilyenünk sajnos nincs, tehát jön a másfél órás feszegetés, kurvaanyázás és egyéb szépségek. Mindezt azért, mert te, kedves parasztgyerek, magasról szartál mindenre és még egy rohadt csavart sem tudsz normálisan meghúzni.

Telefon

"- Ne nyomkodd már azt a kurva telefont, ha hozzád beszélek!
- Mit?
- Tedd már el a telefont, mert kibaszom az ablakon!
- Várjál, még ezt megírom... Mit akarsz amúgy?"

Ezek azok a pillanatok, amikor igazán kedvem lenne anyagi kárt okozni. Akár személyi sérüléssel együtt is.

Játsszunk varázslatot!

Teljesen el vagyok kényeztetve idén: ezen a nyáron már másodszor mentem nyaralni. A szüleimnek van üdülési joguk Hajdúszoboszlón, mindig oda mennek egy hétre. Idén úgy osztottuk meg ezt az időt, hogy szombaton elmentünk húgommal, ott aludtunk, ők meg csak vasárnap jöttek utánunk. Ők maradtak, én jöttem haza, mert dolgozni is kell valamikor. Maradtak hárman következő szombatig, úgy jöttek haza.
Kitaláltam a tökéletes útitervet tőlünk Szoboszlóra: vonattal Debrecenig, onnan busszal az üdülővárosba. Még a debreceni egyetemi évekből emlékszem rá, hogy a két város között nagyjából félóránként van buszjárat és az nem a város szélére visz, mint a vonat, hanem Hajdúszoboszló belvárosába érkezik meg. Úgy is volt, ahogy emlékeztem: sokkal jobban jártam, mintha az állomástól bumliztam volna be a helyi busszal a városba.
Így viszont volt időnk felfedezni Debrecent. Hülye leszek a Nagyállomástól a buszállomásig csak úgy, egyszerűen kitrolizni, ha egyszer úgy-ahogy ismerem a várost és meg is nézhetjük. Húgom első ötlete volt, hogy menjünk moziba, mert megnézné az Agymanókat. De meg lehetett győzni másról: inkább elmentünk az Agóra Tudományos Élményközpontba.
Jó döntés volt, talán a legjobb, amit hozhattunk. Én annak idején fizikusnak tanultam az egyetemen - nem is a fizika fogott ki rajtam, hanem a hozzá kapcsolódó matematika. A tudományt még mindig szeretem és bár az ott megszerzett tudásom szinte teljesen szertefoszlott (hihetetlen: elég 1-2 évig nem használni és semmivé válik), azért sok minden eszembe jut. Húgom meg természettudományos családba született bele (anya matematikát és fizikát tanít, örül is neki, hogy én meg gyűlölöm a matekot), így ragad rá is valami. Igaz, őt csak hobbiként érdekli az egész, hivatásként nem ezt fogja választani.
Mégis: hihetetlenül jót játszott. Mert ami ott van, az játék. Forgatod a kisablakot és változnak a Debrecen-címer színei: tudom, hogy polarizált fény, tudom, hogy működik, de akkor is csak játék. Eléállsz és a te arcod szürke marad. Csak a címer varázsol. Megemeled a táskát, megpróbálsz fordulni vele és nem megy. Vízszintesbe áll a táska, nem hagyja magát. Tudom, hogy pörgettyű, nem hagyja magát kitéríteni, nyomatékot fejt ki, ami vektorszorzattal számítható, ezért általában meglepő irányú, de akkor is csak egy játék. Varázslat. Varázslat a kaotikus inga, a csigasoros kötélhúzás, a Lenz-ágyú. Minden varázslat. Én minden mögött láttam a magyarázatot és mondtam volna, de húgom leállított: ne mondjam meg.
Neki ugyanis az nem kell. Őt nem érdekli. 10 éves, kicsi is még hozzá. Bár nekem alapelvem, hogy a fizika kicsi kortól tanítható, tanítom is arra, amire tudom. De akkor is: neki ez varázslat és nem akarja, hogy kiderüljön a trükk. Tíz percen át beszél Heki kutyának, eltalálja a hangmagasságot, hívja hosszan, kijön... Aztán rájön, hogy Heki csak erre a hangmagasságra hallgat - de ott mondhat bármit, ki fog jönni a házból. Felfedez. És talán egy életre megjegyez egy fizikai törvényt, miszerint a rezonancia mindig egy adott frekvencián jelentkezik. Mindegy, mit mond azon a hangmagasságon, Heki mindig hallgat rá.
Nem akarta tudni a titkokat. A csigasoros kötélhúzást is elintézte annyival: neki hat csigája volt, nekem egy, a csigák pedig mindig a kicsinek segítenek. Végül is igaza volt. Ha tízévesen ennyit tud, az elég. Erre majd felépít mindent a fizikatanár. Csak lásson ilyet, tapasztaljon.
Eszembe jut, amit anyától is hallottam és a fizikatanáraim (lett légyen az általános iskola, középiskola vagy egyetem) is mondtak: a fizikát nem megtanulni, hanem átélni kell. Ott van körülöttünk, szét kell nézni, játszani kell. Játszottam is eleget, igaz, ez nem volt elég a diplomához - ez már user error, nekem kellett volna tudnom, mit akarok és mire vagyok képes.
De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy végre a húgom is megláthatta azt, amit én láttam jó tizenöt éve a Csodák Palotájában: azt, hogy a természet varázslatos. Ő csak a csodára volt kíváncsi, de ez is elég. Varázsolt. És ez nem olyan, mint a bűvész trükkje, hogy néha nem jön össze, egy idő után meg felfedezed a zakó ujjában rejtőző nyulat vagy a duplafenekű cilindert. Itt nincs átejtés, a természet mindig ugyanúgy működik. Lehet, hogy meglep és az is lehet, hogy az érzékszerveid rémesen buták - ezzel is meglepő ám szembesülni, de nem árt, ha tudod, hogy így van. Ha tudod, hogy az érzékeid nagyon buták, azt is tudod, hogy a világnak csak kis részét látod, hallod, érzékeled. És ha tudod, hogy ez így van, akkor nem fogod elbízni magadat; mindig tudni fogod, hogy csak keveset tudsz és mindig törekedsz majd arra, hogy újat tudj meg.
És így, csak így fogsz előre haladni.

Hangerő

" - Ne bömböltesd már a TV-t, nem tudok aludni!
- Várjál, lehalkítom a TV-t, mert nem hallom, mit mondasz!"

Öröm az élet Aprajafalván.

Péntek

Péntek este.
Tudod, mit jelent ez?
Hogyne tudnád!
A hétre vége a munkának, lehet pihenni, ma este még egy szolid buli is belefér, holnap nem kell korán kelni.

Hogy nekem mit jelent?
Azt, hogy már csak két munkanap van a héten.

Valahol nagyon elbasztam.

Méretek

Ha az ember Rómába megy, nem hagyhatja ki a Szent Péter-bazilikát. Én is meglátogattam. A keresztények számára szent hely, a nem keresztények pedig "csak" az építészeti csodákért lelkesedhetnek. Az sem akármi.
Előtte olvastam róla nagyon sokat. Megállapítottam, hogy óriási. De a számok önmagukban nem sokat mondanak. Én napi szinten századmilliméterekkel, mikronokkal és tized fokokkal dolgozom, nekem a tíz- és százméteres nagyságrend soknak ugyan sok, de nem értelmezhető. Bazi nagy, oszt' kész.
Mikor beléptem a bazilikába, csak ezt érzékeltem. Nagy. Nagy, ahogy a szegedi Fogadalmi templom, a Szent István-bazilika vagy a bécsi Stephansdom. Igazából ez a három is jóval nagyobb, mint amit az emberi ész fel tud fogni, nem a mi méretarányunk.
Kellett pár perc, mire elkezdtem megszokni. Mikor már három perce gyaloglok az oldalhajóban és nincs vége, akkor éreztem, hogy valami nem okés. Ez olyan táv, amit én jellemzően szabad ég alatt szoktam csak megtenni, mert nincs olyan épület, ahol egy egyenes mentén ekkora tér lenne. Még mindig megyek. Ennyi idő alatt gyalog elérek a szomszéd utca elejéig. De a rohadt életbe: az egy lakótelep, nem egyetlen, zárt épület!
Végül csak végigértem az oldalhajón, elindultam a főoltár felé. Kezdtem szokni a méreteket: az apszis nagyobb, mint nálunk az egész templom. A főoltár fölött baldachin. Nagy. Kurva nagy (nincs rá jobb szó). Zoli, az idegenvezető mondja: a magassága körülbelül 30 méter.
30 méter. Kicsiny falum (nem is falu, mindegy) templomának tornya ennél alacsonyabb. Elférne alatta. És fölötte még ott van az óriási légtér a kupolában. A kupola alsó pereménél pedig... Mik azok ott? Emberek, bassza meg! Ezek ennyire kicsik?
Igen, kiszaladt a bassza meg. Bebillent a kapcsoló. Ha ők ott akkorák, akkor mekkora ez az egész épület? Óriási. Nagyobb, mint amit valaha láttam. A középhajóban mutatja Zoli a feliratot: az esztergomi bazilika mérete. 118 méter nem kevés. Felnézek az apszis felé: onnan indul a 118 méter - de messze van! Nézek a főkapu felé: a kurva életbe, ez is messze van
Egyszer jártam az esztergomi bazilikában, az emlékem csak annyi: felfoghatatlanul nagy. Itt pedig megvan a hossza, nagyjából középtájon. Minden irányban elférne benne. Hihetetlen. Nem, ez nem ebből a világból való. Óriási, értelmezhetetlen, rettenetes.
Tudom, ez volt a cél. Megalkotni a legnagyobb, legcsodálatosabb, legszebb épületet. Jelentem, sikerült. Bemegy az ember a jobb oldali oldalkapun és meglátja Michelangelo Pietáját. Egyetlen márványtömbből faragott csoda. Hogyan volt képes Michelangelo a kemény, forgácsolást nem tűrő anyagból ilyen finom vonalakat kialakítani? Hogy nem repedt ketté, hogy adta ki a lágyan eső selyem ívét? Hogy lehetett ilyen tökéletes arányokat kialakítani? Hogyan lehetett így eltalálni, miben más az élettelen és az élő test fekvése, állása?
A négy nagy szobor: Szent Heléna, Szent Veronika, Szent Longinus, Szent András. Bámulatos szobrok. Ők tartják a kupolát. De mindegy is, merre nézek: arany (ott vannak a padlón a pápák sírjait jelző keresztek), márvány, bronz, fa (de görcsmentes, pácolt, erre külön figyelek, mint asztalosműhelyben felnőtt hülyegyerek), alabástrom - lenyűgöz. Ez a célja, ezt kell tennie. Mutatnia kell, hogy ez a bazilika több, mint amit az ember el tud érni és meg tud teremteni. Ez az Istennek szól. Van valami varázslat abban, mikor körbenézek és minden, amit látok, rémlik a művészettörténet könyvemből. Helló, gyerekek, ez nem vicc!
Kívülről is erős: tökéletes geometria - bár a kupola elbújik a homlokzat mögött. De az a kupola! Ötszáz éve ilyet tudtak? Nem rossz! Nem gömbfelület, ellipszoid - de szemre ideális. Az obeliszk napóra, mutatja a csillagokat - tudom, modern találmány.
Aztán nézed a kolonnádokat. Gyanúsan szabályosak. Ha ismered az ellipszis törvényeit, tudod, mit kell látnod. Rövid tengely mentén addig mész, amíg a középső sor egynek látszik, utána figyeled a szélső sorokat. Ha befelé sorolnak, hátra lépsz, ha kifelé, akkor előre. Látsz egy fehér követ, rálépsz: az a fókuszpont. Beleállsz és...
És megtörténik a csoda. Eltűnnek az oszlopok, csak az első sort látod. Ez egy ellipszis. Tökéletes, szabályos, ideális. 400 éve ezt is tudták. Olyan ellipszis, hogy te sem szerkesztesz különbet. Oszlopok a sugarak mentén - hihetetlen, emberek!
El kell ezt magyaráznom. Nagyapámtól, a derék asztalostól azt örököltem, hogy két valamirevaló tudomány van a világon. A matematika megmutatja, mi van most és mi lesz, a történelem pedig megmondja, mi volt régen. Valahol igaza volt az öregnek. Matematikából két dolgot ismert el: a fejszámolást és a - szintén fejben végzett - geometriát. Neki ez volt a geometria. Fejben négyzetelsz, köbölsz, kombinatorikázol (68 évesen kiszámolta, hány lottószelvény kell az ötöshöz, pedig csak asztalos volt!), százalékot számolsz. Mert ez a tuti: a fejben és írásban számolás bárhol, bármikor ott van. Kéznél. És - merem állítani, mert bizonyítottam - gyorsabb a számológépeknél az alapműveletekben 3-4 tizedesjegyig.
Ugyanez a geometria is. Kör, ellipszis szerkesztése, derékszög szerkesztése, téglalap "téglalapságának" ellenőrzése - megcsinálta egy spárgával és egy ceruzával (de ceruza nélkül is, ha nagyon kellett). Szöget szerkesztett, párhuzamot ellenőrzött, bármit megcsinált. Igaza volt: a hétköznapi embernek ez a matematika, nem a polinomiális tétel. Ezt kellene tanítani - de ez nem az én dolgom.
Nekem tehát ez a művészet. A geometriai tökéletesség. Mikor a kolonnádok a fókuszpontból nézve egy oszlopnak látszanak. Mikor az oszlopot arányosnak látom: nem tudom, mennyi az átmérő és magasság aránya, de pont annyi, amennyinek lennie kell, hogy szép legyen. Mikor megállok a Via della Conciliazone végén, pont középen és látom, hogy tökéletesen egyenes és pontosan a bazilika középső kapujára mutat.
De ne térjünk el a tárgytól: méretek. Benn se kicsik, de kinn sem. Jó pár percig lehet gyalogolni a Szent Péter-tér kistengelye mentén is, a nagytengelye pedig még nagyobb. A kolonnádok alatt pedig rájön az ember, hogy milyen pici. A szélső, keskeny folyosók is óriásiak, a középső pedig rettenetes méretű. Nehéz emberi ésszel felfogni.
És ha azt is hozzávesszük, hogy ez az egész 4-500 éve készült, akkor tényleg üt a dolog. Ezt meg tudták alkotni akkor, mégpedig ennyire tökéletesen. Nincs benne hiba, nem lóg ki a kolonnád, nem kacska az egyenes a főhajó oszlopaiban, tökéletesek a test arányai a szobrokon, nem ormótlan sem a kupola, sem a homlokzat - ma sem tudnánk szebbet építeni.
Azt hiszem, ez a legnagyobb szó. Olyat alkotni, ami évszázadokon át fennmarad és évszázadok múltán is megdöbbent - ez a legnagyobb kihívás. A reneszánsz és barokk Róma művészeinek sikerült.

Megoldás

Az előző bejegyzésben említettem a Trevi-kutat. Amellett, hogy felfoghatatlanul csodálatos (és ötletes, mert a helyszűkét nagyon ötletesen küszöbölte ki a zseniális Bernini) , van őneki hagyománya. Jobb kézzel, bal váll fölött, hátrafelé kell pénzt beledobni és akkor visszatér az ember Rómába.
Csak most épp felújítják. Víz sehol, ellenben körben plexifal határolja. Nem ám jó magyar módra odahányt OSB-panel, mert azért csak látni kellene az építészet ezen csodáját. Na de ha felújítják, hogy dobsz bele pénzt?
Megoldják a derék olaszok. Van egy beugró a kordonon, rajta feltüntetve, hogy ez a pénzbedobó rész. Bemész, célzol és be tudod dobni a pénzedet az amúgy száraz medencébe.
Ügyes.
Dolgozni kell, néha muszáj felújítani, de azért a főbb funkciók működnek. Meg tudod nézni, még ha víz nélkül is és bele tudod dobni a pénzedet. Amit - ha nem tudnád, most leírom - időnként kiszednek és jótékony célra ajánlanak fel.
Ügyesek ezek az olaszok, én mondom.

Itália dióhéjban

Jó pár napos szünet volt szakadatlan szófosásomban, ugyanis Olaszországban jártam. Idén először mentem szabadságra, öt napot töltöttem az Appenini-félsziget napsütéses vidékein. Az első napon az idegenvezetőnk, Zoli azt mondta: Olaszországot ennyi idő alatt nem lehet megismerni, ahhoz évek kellenek. Akkor még nem tudtam, hogy mindent tud erről az országról. Most már tudom, mire gondolt.
Így hát én sem osztom az észt, csak pár apróságról írok. Aprócska morzsák ezek az óriási, "Itália" feliratú tortából, amibe talán rendesen bele sem kóstoltam, csak megnéztem.
Körforgalom olasz módra, valahol Lido Jesolo-ban. Adott egy tök egyszerű kereszteződés, két sáv minden irányból, de amúgy olaszosan. Tehát igazából másfél, de mivel egy sávban arrafelé két autó is elfér, közte pedig tolakszik egy motor, ezért az már rendes kereszteződés. Valamiért nem volt jó a jobbkéz-szabály, így lett belőle körforgalom. Az amúgy tök megszokott kereszteződésbe leb... dobtak három műanyag terelőelemet, kihajították a bevezető utakra a körforgalmat jelző táblát, azt' oldjátok meg. Fiat Pandánál nagyobb autóknak esélyük sincs megkerülni a három műanyag vackot, de ez a derék olaszokat egyáltalán nem érdekli.
Jaj, ha már autó: régóta probléma, hogy az Alfa Romeo nem nagyon hagy helyet az első rendszámnak. Emlékszem, a 156-osnál kezdődött a küzdelem még 1997-ben. Sehová nem fér el az első rendszám. Nem csak mi vergődtünk vele: szívtak a szlovákok, az osztrákok, a németek, az angolok - senkinek sem jött be. Volt ügyeskedés meghajlított alulemezzel, így-úgy felcsavarozott táblával, matricarendszámmal. De hogy régebbi példát mondjak: semmilyen hátsó rendszám megy fel a régi Fiatokra. Az 500-asról a magyar tábla minden létező irányban lelóg, a 125-ösön elfér, de idétlenül áll. Még a Fiat-rokon Zsigulival is csak a baj van: a hagyományos, A típusú egysoros tábla vagy rálóg a Zsiguli-feliratra (az 1976 utáni Lada-felirat elfér, rövidebb), vagy túl magasan, a lámpák vonala fölött van. A C típusú "traktorrendszám" már csak elfér valahogy, de az meg eláll a hátfaltól a lökhárító fölötti rádiusznál (feljebb nem mehet, mert beleér a csomagtérfedélbe). A B típusú "motorrendszám" meg valahogy hülyén néz ki. Látszólag tehát reménytelen a dolog, de ezt csak mi hisszük: az Alfák elején az európainál kisebb (szarunk a szabványra magasról) olasz rendszám tökéletesen elfér, a régi Fiatokra pedig az akkoriban használt, majdnem négyzet alakú olasz hátsó rendszám illeszkedik tökéletesen. Az, hogy máshol más a rendszám... Mégis kit érdekel?
Ez a "kit érdekel?" mentalitás máshol is megvan. 40 fok, őrületes meleg, pára, döglünk meg a hőségben - a hűtőben ellenben melegebb van, mint a szobában. Kit érdekel? A vacsoránál a pincér inkább felajánlja, hogy a konyha hűtőjébe tehetem a vizemet, mert az tutira megy. Nem, senki nem fogja megjavítani a hűtőmet este 8-kor. Máskor sem, de akkor főleg nem. A klíma zúg, de nem hűt - hát, ez van. Kezek széttárva, nagy mosoly: ez már nem lesz jobb. Nyisd ki az ablakot, ölelgesd a jégakkut, nem érdekel.
Lekapcsolod a biztosítékot, hogy ne zúgjon, ha már nem hűt. Nem segít. Két 8 A-es, "Luce" felirattal. Gondolnád, hogy azt nem kéne lekúrni, mert akkor nem lesz fény. Lenyomod a másik kettőt, amin nincs felirat. Elalszanak a lámpák. Gondolhattad volna. A "Luce" ellenben az égvilágon semmit nem kapcsol. Ideges vagy, lekattintod a főmegszakítót - és a klíma akkor is zúg! Kívül biztosított, nem tudod lenyomni. Kösz, kellett ez nagyon.
De nem ez az egyetlen meglepetés a villamosságban. A derék taljánoknál ugyanis a villanykapcsoló fordítva működik, mint nálunk. Megnyomod a tetejét: lekapcsol. Megnyomod az alját: felkapcsol. Már ha billenőkapcsoló és nem nyomókapcsoló, mert az is szeretik. És az egyszerűség kedvéért használják is, lehetőleg felváltva a billenővel, de úgy, hogy a két kapcsoló tök egyforma legyen. Ők tudják, mi billenő és mi nyomó, az meg, hogy más is jár arra... Na, az le van szarva. Tessék szépen megszokni, hogy a bejárati ajtó melletti kapcsoló akár a kert végén található villanyt is működtetheti. Már ha egyáltalán bármit működtet.
Mert bizony a napfényes Itáliában vannak olyan dolgok, amik nem működnek. Vagy nem úgy, ahogy megszoktuk. Ott van például a közlekedés. Ismertem a sztereotípiákat: totális, értelmezhetetlen káosz, felfoghatatlan mennyiségű motor és örökké horpadt, koszos autók. Persze, tudom, ez Olaszország, aztán vagy így van, vagy nem.
Így van. A káosz egyszerűen felfoghatatlan. Ahol 70 centi hely van (néha csak 50), ott már átsuhan a motor, egy méterbe simán betolják az autó elejét, a sávok méretét a jármű szélessége szabja meg. A felfestés csak dísznek van. Ha valaki a Via Conciliazione mentén két utcányit menne a Vatikán irányába, simán kikanyarodik az Angyalvár felé egyirányú szervizútra és megy szembe a forgalommal. Belefér. Egy felfestett sávban hárman - nem mindegy? Elfér. Ha nem, kicsit puffan, lesz egy nyolcadik vagy tizedik horpasz is. És akkor? A Piazza Venezia pedig - ahogy Zoli mondta - maga az őskáosz. Autó, motor, bicikli, Carabinieri, lovaskocsi, teherautó, helyijáratú busz, kézikocsi, gyalogos, turistabusz egyszerre és minden irányban, de úgy, ahogy az már az én, közép-európai közlekedéshez szokott agyamba sem fér bele - ráadásul mindez nem egészen fél méterre az étterem teraszán totál nyugodtan ücsörgő vendégektől. Senkit nem zavar, ha a jobb oldalról balra kanyarodó teherautó és a bal oldalon egyenesen menő lovaskocsi közt a járdáról indulva keresztben elhúz a robogó. Nekiment? Nem. Akkor meg?
Mikor ezt átéltem (mert nem látod, átéled), akkor kezdtem érteni az olaszokat. Más életfelfogás, más megoldások. Vagyok én, élek egy pár méter sugarú körben és csak az érdekel, hogy ezen belül minden működjön. Ha én nem megyek neki a szomszédaimnak, nem zavar, hogy magam mögött mit okozok. Szívnak a hátul jövők, káromkodás van - de máskor meg én szívok mások mögött, ha lehetetlenül gabalyodnak össze. És akkor mi van? Nekem nincs bajom, a körülöttem lévőknek sem, összemosolygunk - az élet megy tovább.
Ja, és az autók: tényleg horpadtak. Motorháztető, sárvédők, csomagtértető, ajtók, tető (az hogy a picsába?) - mindenütt van valami nyoma a folyamatos harcnak. Túléli, nem érdekes.
Ilyeneket láttam én a napfényes Itáliában. Meg sok minden mást is, ez csak egy apró szelet. És bár nem dobtam pénzt a Trevi-kútba, tudom, hogy visszatérek. Húgom dobott helyettem, majd megyek vele, ha másképp nem.

Bizonytalanul

Hol vagyok?
Milyen nap van ma?
Vagy más holnap van?
Voltam ma dolgozni?
Holnap kell mennem munkába?
Ha igen, mikor?
8 vagy 12 óra?
Ha nem, akkor tényleg pihenő lesz?
Hová kell mennem?
Mit felejtettem el a héten?
Mit fogok elfelejteni jövő héten?
Mit nem értek?

Néha nem értem magam körül a világot.

Okosság

Édesanyám nemrég lecserélte szeretett mobiltelefonját egy újra. Bement a rózsaszín szolgáltató helyi kirendeltségébe és bejelentette: a létező legolcsóbb telefont szeretné az arany- vagy milyen kártyáján található pontokért.
Lett is neki okostelefonja. Valami Samsung. Gyökeresen megváltozott az élete, mert ilyennel még sosem volt dolga. Nála a telefonnak gombjai vannak, a kijelző meg azért kell, hogy lássa, éppen kit választ ki a névlistából. Na, mostantól ez nem így van.
Elmondhatatlan, mennyit küzdött a telefonnal, de mára megtanulta nagyjából használni. Tud hívást indítani és fogadni, SMS-t küldeni és olvasni. Ja, meg még fényképezni is sikerül vele néha. Nagyjából ennyi. Közben pedig rendszeresen felteszi magának a kérdést: mégis miért kell ehhez okostelefon? Az ezeréves LG-je is képes volt erre - igaz, a konnektortól 10 méternél messzebb nem volt szabad menni vele, mert bármikor képes volt lemerülni. Na de ez volt a legolcsóbb telefon, a gombos Nokiák többe kerültek volna (nem értem én ezt a világot).
Hétvégén nehéz feladat elé állított: lefényképezett vele egy plakátot, ezt kellett volna kinyomtatnom. Nem bonyolult, gondoltam magamban. A saját, ezeréves gombos Nokiámon is tök egyszerűen megoldható, akkor a jó pár évvel fiatalabb Samsungon tényleg magától kell mennie. Elő az USB-kábelt, egyik végét a telefonba, másikat a számítógépbe...
Semmi. A telefon kiírja, hogy fényképezőgépként csatlakozott a számítógéphez, de a számítógép erről mit sem tud. Sem Linux, sem Windows alatt. Nem baj, biztosan van Beállítások menüpont, ott átállítom háttértárra, mint a Nokiát.
Beállítások menüpont nincs. Sehogyan sem. Ellenben ha rábökök az USB-ikonra, lehet választani. Fényképezőgép vagy médialejátszó mód. Médialejátszóra átállítva rögtön megnyílik a számítógépen a zenelejátszó, ami látja is a telefont, csak a fényképet nem.
Nem vagyunk előrébb. Közben idegesít a bökdösés, húzgálás, az apró ikonok, amiket a lapát tenyeremmel sehogy nem találok el. De van külön "Telefon" menüpont. Tök jó. Ha az ember csak úgy, egyszerűen telefonálni akar, azt is megteheti.
Más irányból közelítem meg a problémát: megpróbálom a képet küldeni. Na, ilyet nem lehet, mert a küldés az annyira 2010. Megosztani lehet. De kábelen át nem. Van Bluetooth, WiFi direct (na, ez mi?), Facebook, Twitter, e-mail meg külön Gmail-kliens. Ja, meg Google Drive és egyebek. A kábel le van szarva, azon át csak az elektron jön az akkuba.
Nem baj, B-verzió, Bluetooth. Elő anya laptopját, az tud Bluetooth-on át kommunikálni, arra átküldöm és... Nem jó, ahhoz nem tudom hozzádugni a nyomtatót. A laptopon ugyanis nincs LPT port, az csak az asztali számítógépre jár. Mer' az USB eltörölt mindent a D-Sub-on és a HDMI-n kívül. Ez annyira nem rossz, de ilyenkor nem szeretem. Tehát lehetne úgy, hogy laptopra Bluetooth-on átküldöm, onnan pendrive-on az asztali gépre és ott nyomtatok. Bonyolultabb, mint a tokiói metró térképe.
Bluetooth elnapolva, harmadik megoldás. Wi-Fi be, majd úgy megoldjuk. Igen ám, csak annak idején jó bonyolult WPA-kulcsot adtam meg, nagy élmény begépelni a miniatűr billentyűzet-imitáción. Alig öt perc alatt meglett. Tehát a képeket csatolom a Gmailen egy piszkozathoz, elmentem, majd az asztali gépről ugyanazt a piszkozatot megnyitva kinyomtatom őket. Tudom, feltaláltam a Google Drive-ot, de azt meg most nem volt kedvem beállítani. Anyukámnak Gmail-fiókja van, a Drive-ról azt sem tudja, mi az.
Sikerült a probléma megoldása, igaz, csak harmadik nekifutásra. A piszkozatot ugyanis nem menti automatikusan a kliens, külön kell kérni rá. De meglett minden, megnyitottam a piszkozatot, kinyomtattam a képet. Alig háromnegyed óra kellett hozzá összesen.
Utána bónuszként megpróbáltam Bluetooth-on át szinkronizálni. Sehogy nem talált egymásra a két oldal, vagy a küldés nem ment, vagy a fogadás nem érzékelt semmit. Ráuntam, hagytam a fenébe.
Inkább csak csendben felidéztem, hogy annak idején ez a feladat a rémesen elavult, megosztásban harmatgyenge Nokiámmal nem volt három perc sem. USB-kábelt bedugom, USB-módot háttértárra állítom, megkeresem a képet, kinyomtatom, kész. Az elkészülte óta eltelt majd' tíz évben annyit fejlődött a technika, hogy ez most már sokszor ennyi idő, lényegesen több hibaforrással. Valami nem stimmel.

Idill

Csendes, békés nyári szombat este. Egyike azon néhánynak, amikor nem dolgozom.
Kiülök a lépcsőra, élvezem a nyugalmat.
Felélénkül a szél, friss zöld fű illatát hozza felém. Füstként, mert valamelyik nagyeszű szomszéd már megint meggyújtotta a nap közben összegereblyézett vizes gazt. Mikor a keserű bűz alábbhagy, Bi-58 jellegzetes szaga ül az udvarra. Valaki a szélcsendet és a hűvöset kihasználva permetez.
Lassan lemegy a Nap, már a látóhatár alól világít. Zenélni kezdenek a tücskök, a patakpartról válaszolnak nekik a békák. A három házzal arrébb reggel óta sikító flex is elhallgat végre. Valószínűleg kész van a munka. Valahonnan rettenetes daj-daj zene jön: lehet, hogy épp az elkészült akármit ünneplik?
A sablonos nyár esti képek tökéletes kiegészítője a bor. Csak a vörös, mer' az a jó. Nem akarok kihagyni egyetlen elemet sem, én is egy üveg vörös mellett döntök. Valamelyik ismerőstől kaptam, házi - ha akarom, kézműves - szederbor. Kellemesen fanyar, enyhén gázolajos felütéssel indul, a szájban szétterjedve előjönnek a csersav rejtett aromái (más nem, mert nem érezni semmit ezen kívül), majd finoman egérillatú lecsengéssel ér véget a melódia. Bónuszként a soha le nem ülepedő rozsdás homok csikorog a fogaim alatt. Fogalmam sincs, miből és hogyan készült a bor, de talán jobb is így.
Újabb ismeretlen hangok ütik meg a fülemet: repedtfazék-hangon bömbölő kipufogók, nehézfémfelnik súlyától nyikorgó kerékcsapágyak, basszustól zizegő rendszámtáblák visznek színt az egyre sötétedő estébe. A helyi menő arcoknak megint volt kétezerjük tankolni, így megcsodálhatjuk az utca valamennyi szakadt, huszonéves német presztízsmodelljét. Varázslatos élmény.
A távolban fények: nyit a diszkó. Kell a fénycsóva a sötétség ellen. Talán a keménygyerekek is oda tartanak, bár abból az öt liter benzinből, amire ma este tellett, nem tudom, hogy jönnek haza. Oda tíz kilométer, ott egy kis motorbőgetés, gumifüst, vissza megint tíz - nem sok ez, de a lógó belű motor már minden létező folyadékot egyszerre fogyaszt. A fékfolyadékot csak azért nem, mert az külön tartályban van, de amúgy azt is elfüstölné a benzin, a motorolaj és a fagyá... víz mellé.
Szeretem ezt a békés estét. Kertvárosi idill, olyan szép, nyugodt, csendes. Jó itt élni.

Univerzális válasz

- Hétvégén múzeumok éjszakája és fröccsfesztivál Miskolcon, nézzük meg!
- Kösz, nem, dolgozom.
- Péntek este szalonnasütés, nem jössz?
- Nem tudok, pénteken éjszakás leszek.
- Forma-1-et nézted?
- Nem, épp dolgoztam.
- Szombaton fogathajtóverseny lesz, nem megyünk?
- Szombaton délutános leszek, nem tudok menni.
- Szerda délelőttre van időpontunk, az jó lesz önnek?
- Nem, szerdán dolgozom, délelőttös vagyok.
- Átküldtem a linkjét annak a kirándulásnak, megnézted? Tudsz jönni?
- Nem tudok, azon a hétvégén épp dolgozom és hétvégét nem lehet kivenni szabadságnak.
- Csütörtökön át tudsz jönni?
- Csütörtökön délelőttös vagyok, majd 3 után.

Tök jó ez az új műszakbeosztás. Nem kell gondolkodnom, mit kezdjek a szabadidőmmel, mert nincs.

Technika

Balról jobbra.
Ja, nem, jobbról balra!
Megfog, befűz, jó lesz.
Kibújik?
Dehogy!
Kibújtatom.
Meghúzom, jön.
Jobban meghúzom... Akkor is.
Újra.
Meghúzom, nem jön.
Akkor ez így jó.
Bekapcsolom.
Lerepül.
Jé, a csavar kimaradt.
Megint.
Nem tekeredik ki.
Feszít-lazít-átbújtat.
Bekapcsolom, kitekeredik.
Nagyon.
Ez se jó.
Ja, hogy ez így működik?
A használati útmutatóban erről szó sem volt.
Tudom, az csak az amatőröknek van.
Befűz, kihúz, feszít, jó.
Bekapcsolom.
Remeg.
Miért nem jön ki a másik?
Lebont, visszaépít, nem megy.
Jé, ennek két vége van!
Kihúz, megfeszít, bekapcsol, örül.

Ismerkedem nagyapám damilos fűszegélynyírójával. Egyelőre ő áll nyerésre.

24 óra

Hétvégén volt Le Mans. Aki ismer, tudja, hogy nekem ez az esemény a világ közepe. Nézem a Forma-1-et (már amikor éppen nem dolgozom), követem a motoGP-t, a DTM-et, de egyik sem érdekel annyira, mint a Le Mans-i 24 órás. Az egész WEC-re magasról tojok, ez az egy verseny a lényeg belőle. A többi csak körítésnek van.
Valamikor a 2000-es évek közepén kaptam rá, mikor az Audit senki, sehogyan sem tudta megverni. Arra már tisztán emlékszem, mekkorát néztem, mikor az R10 TDI-vel próbálkoztak. Nem tudtam, bejöhet-e nekik a dízel, de sikerült. Figyelemmel kísértem, mikor a 908 HDi-k elverték a német armadát és azt is, mikor a következő évben a teljes PSA-vezetőséggel kivonuló alakulatot laposra verték az ingolstadtiak. Reménykedtem, hogy a Toyotával komoly kihívót kapnak, bár abból kiindulva, amit a japánok a Forma-1-ben produkáltak, nem vittem túlzásba a dolgot.
Lassan el is ment a kedvem a dologtól. Mindig az Audi nyer, távolságrekordot döntenek, se a Peugeot, se az Aston nem tudja komolyan megszorongatni őket - mi ebben az új? Csak egyben bíztam: a '90-es évek végén kivonult Porsche visszajön és folytatja káprázatos sikersorozatát. Akartam látni egy Porsche-győzelmet, ha már az előző 16-ról lemaradtam (mikor a 911 GT1 utoljára nyert 1998-ban, még túl kicsi voltam, bár a békaszemű, bogárhátú 911 már akkor is nagy szerelem volt).
Máig emlékszem rá: 2012 ősze volt, mikor először olvastam arról, hogy 2014-ben a Porsche visszatér Le Mans-ba. Helyreáll a világ rendje, a weissachi zsenik ismét megmutatják a világnak, hogy kell 24 órában nyerni. Követtem a híreket, főiskolák és munkahelyek jöttek-mentek, én pedig vártam a 2014-es Le Mans-t. Jó lett volna élőben látni, de nem jött össze: se pénzem nem volt rá, se szabadságot nem tudtam kivenni.
Amolyan titkos remény volt, hogy nyerni tudnak a fiúk: elég régen volt az utolsó Porsche-siker, a '90-es évek végi GT1-korszak óta elég sok minden változott. Igen, tudom, nyertek ők LMP-vel is, de a WSC-95 is távol állt attól, amit ma LMP1-H-ként ismerünk. Nem is nyert a Porsche, de látszott: ők lesznek az Audi kihívói. Megvolt a tapasztalat, 2015-ben már nyerhetnek.
Készültem is az idei évre, bár az hamar kiderült, hogy megint nem lehetek ott Le Mans-ban. Majd egyszer. Inkább csak követtem a közvetítést. De amilyen szerencsém volt, szombaton és vasárnap pont 12 órás éjszakásban űztem az ipart. Este 6-tól reggel 6-ig munka, közben valahogy szurkolni is kellene. Nem lesz egyszerű.
Előtte volt pár nap pihenőm, így a időmérők eredményeinek élőben örülhettem. A rajtrács első három helyén a 919-esek virítottak, megmutatták, hogy van tempó, ha kell. Jó lesz ez, gyerekek. Szombaton délután 3-kor élőben néztem a rajtot: jó lesz, menni fog. Közben aludni kellett volna, mert este nem lesz alvás, de még egy kör, még egy kör... Délután 4-től 5-ig sikerült is, utána pakolás, irány a munka!
Némi kötözgetés után egy használaton kívüli számítógépen bejött a Live Timing. "Senki nem nyúl hozzá!" - jelentettem be este 6-kor. Sokan meglepődtek: nem szoktam én ilyen agresszív lenni. Folyamatos figyelés: elöl a 919-esek, de jön fel az R18, még mindig jön, hozzák az időt a bokszban, Lotterer előz... Mi van itt?
Teljes letargia: talán mégis csak egykörös tempóban jó a 919? Értem én: a TDI jól fogyaszt, a V4-es turbó kevésbé. De nem igaz, hogy máris vége az álomnak!
Lotterer körideje romlik, bokszba megy: defekt. Visszáll a két 919 az élre. Megvan, gyerekek! Közben gépállítás, elmebaj, minden, ami kell. Élen a Porsche, probléma nincs. A Toyota hozza a szokásos töketlenkedést, a Nissan meg rossz vicc.
Műszak végén irány haza, megnézem az állást: még mindig jó. Aludni kellene. Ha lefekszem 7-kor, délután 3-ig megvan a 8 óra. De mi van, ha lemaradok a befutóról? Na, még egy kör, még egy... Csak aludni kellene.
Óránként keltem fel megnézni, hogy alakul az állás. Mindig nyugodtan feküdtem vissza. Délben már nem ment, az izgalomtól nem tudtam aludni. Már csak három óra, két Porsche az élen, a körök száma pedig nagyon úgy áll, hogy ebből még rekord is lehet. Megcsinálják a fiúk?
Délután 1-kor minden oké.
2-kor is.
Negyed 3-kor is.
Nem lassulnak, a 397 kör még meglehet.
Megcsinálják.
Megcsinálják?
Meg, akármi is lesz!
Fél 3, minden jó.
Háromnegyed.
Befutó!

Porsche 1-2. Megnyerték. 1998 után újra, tizenhetedszer is. Visszatért a trónra Le Mans uralkodója, megint a stuttgartiaké a trófea. Öröm, boldogság, leragadó szemek - menjünk aludni!

Mintha az olyan könnyű lenne. Nem sok alvás volt, este 6-tól megint munka. Nem bírom nyitva tartani a szememet, nem tudom, hol vagyok, eltévedek a dátumok között, fogalmatlanul kóválygok a csarnokban.

De nyert a 919. Ennyi számít, a többi nem érdekes. A rekord nem lett meg, az majd jövőre. Újra ott vagyunk a csúcson. Jövőre meg kellene nézni a címvédést élőben. Újra nyert a benzinmotor, a 919 pedig felnőtt a 917, a 935, a 936, a 956, a 962, a WSC-95 és a 911 GT1-98 mellé. Ennyi típus nyert a Porschétól. Meg még az RS Spyder az LMP2-ben, a 911 R és RSR a GT3-ban, GT2-ben, LM GTEAm-ben és GTEPro-ban...
Tényleg, idén a két kis GT-ben nem nyert a Porsche. A 991 R még nem az igazi, a 997 RSR már nem. Jövőre ott is erősíteni kellene. Meg tudják csinálni. És akkor 4-ből 3 kategóriában ott lennénk a topon. Ha már az LMP2-ben kiöregedett az RS Spyder. De ott is meg lehetne ám mutatni a Nissannak, hogy más is tud motort építeni. Á, sok lesz ez. Csak szépen, fokozatosan, de akkor aztán nagyon!

Roots in racing. Not posing.