Jó pár napos szünet volt szakadatlan szófosásomban, ugyanis Olaszországban jártam. Idén először mentem szabadságra, öt napot töltöttem az Appenini-félsziget napsütéses vidékein. Az első napon az idegenvezetőnk, Zoli azt mondta: Olaszországot ennyi idő alatt nem lehet megismerni, ahhoz évek kellenek. Akkor még nem tudtam, hogy mindent tud erről az országról. Most már tudom, mire gondolt.
Így hát én sem osztom az észt, csak pár apróságról írok. Aprócska morzsák ezek az óriási, "Itália" feliratú tortából, amibe talán rendesen bele sem kóstoltam, csak megnéztem.
Körforgalom olasz módra, valahol Lido Jesolo-ban. Adott egy tök egyszerű kereszteződés, két sáv minden irányból, de amúgy olaszosan. Tehát igazából másfél, de mivel egy sávban arrafelé két autó is elfér, közte pedig tolakszik egy motor, ezért az már rendes kereszteződés. Valamiért nem volt jó a jobbkéz-szabály, így lett belőle körforgalom. Az amúgy tök megszokott kereszteződésbe leb... dobtak három műanyag terelőelemet, kihajították a bevezető utakra a körforgalmat jelző táblát, azt' oldjátok meg. Fiat Pandánál nagyobb autóknak esélyük sincs megkerülni a három műanyag vackot, de ez a derék olaszokat egyáltalán nem érdekli.
Jaj, ha már autó: régóta probléma, hogy az Alfa Romeo nem nagyon hagy helyet az első rendszámnak. Emlékszem, a 156-osnál kezdődött a küzdelem még 1997-ben. Sehová nem fér el az első rendszám. Nem csak mi vergődtünk vele: szívtak a szlovákok, az osztrákok, a németek, az angolok - senkinek sem jött be. Volt ügyeskedés meghajlított alulemezzel, így-úgy felcsavarozott táblával, matricarendszámmal. De hogy régebbi példát mondjak: semmilyen hátsó rendszám megy fel a régi Fiatokra. Az 500-asról a magyar tábla minden létező irányban lelóg, a 125-ösön elfér, de idétlenül áll. Még a Fiat-rokon Zsigulival is csak a baj van: a hagyományos, A típusú egysoros tábla vagy rálóg a Zsiguli-feliratra (az 1976 utáni Lada-felirat elfér, rövidebb), vagy túl magasan, a lámpák vonala fölött van. A C típusú "traktorrendszám" már csak elfér valahogy, de az meg eláll a hátfaltól a lökhárító fölötti rádiusznál (feljebb nem mehet, mert beleér a csomagtérfedélbe). A B típusú "motorrendszám" meg valahogy hülyén néz ki. Látszólag tehát reménytelen a dolog, de ezt csak mi hisszük: az Alfák elején az európainál kisebb (szarunk a szabványra magasról) olasz rendszám tökéletesen elfér, a régi Fiatokra pedig az akkoriban használt, majdnem négyzet alakú olasz hátsó rendszám illeszkedik tökéletesen. Az, hogy máshol más a rendszám... Mégis kit érdekel?
Ez a "kit érdekel?" mentalitás máshol is megvan. 40 fok, őrületes meleg, pára, döglünk meg a hőségben - a hűtőben ellenben melegebb van, mint a szobában. Kit érdekel? A vacsoránál a pincér inkább felajánlja, hogy a konyha hűtőjébe tehetem a vizemet, mert az tutira megy. Nem, senki nem fogja megjavítani a hűtőmet este 8-kor. Máskor sem, de akkor főleg nem. A klíma zúg, de nem hűt - hát, ez van. Kezek széttárva, nagy mosoly: ez már nem lesz jobb. Nyisd ki az ablakot, ölelgesd a jégakkut, nem érdekel.
Lekapcsolod a biztosítékot, hogy ne zúgjon, ha már nem hűt. Nem segít. Két 8 A-es, "Luce" felirattal. Gondolnád, hogy azt nem kéne lekúrni, mert akkor nem lesz fény. Lenyomod a másik kettőt, amin nincs felirat. Elalszanak a lámpák. Gondolhattad volna. A "Luce" ellenben az égvilágon semmit nem kapcsol. Ideges vagy, lekattintod a főmegszakítót - és a klíma akkor is zúg! Kívül biztosított, nem tudod lenyomni. Kösz, kellett ez nagyon.
De nem ez az egyetlen meglepetés a villamosságban. A derék taljánoknál ugyanis a villanykapcsoló fordítva működik, mint nálunk. Megnyomod a tetejét: lekapcsol. Megnyomod az alját: felkapcsol. Már ha billenőkapcsoló és nem nyomókapcsoló, mert az is szeretik. És az egyszerűség kedvéért használják is, lehetőleg felváltva a billenővel, de úgy, hogy a két kapcsoló tök egyforma legyen. Ők tudják, mi billenő és mi nyomó, az meg, hogy más is jár arra... Na, az le van szarva. Tessék szépen megszokni, hogy a bejárati ajtó melletti kapcsoló akár a kert végén található villanyt is működtetheti. Már ha egyáltalán bármit működtet.
Mert bizony a napfényes Itáliában vannak olyan dolgok, amik nem működnek. Vagy nem úgy, ahogy megszoktuk. Ott van például a közlekedés. Ismertem a sztereotípiákat: totális, értelmezhetetlen káosz, felfoghatatlan mennyiségű motor és örökké horpadt, koszos autók. Persze, tudom, ez Olaszország, aztán vagy így van, vagy nem.
Így van. A káosz egyszerűen felfoghatatlan. Ahol 70 centi hely van (néha csak 50), ott már átsuhan a motor, egy méterbe simán betolják az autó elejét, a sávok méretét a jármű szélessége szabja meg. A felfestés csak dísznek van. Ha valaki a Via Conciliazione mentén két utcányit menne a Vatikán irányába, simán kikanyarodik az Angyalvár felé egyirányú szervizútra és megy szembe a forgalommal. Belefér. Egy felfestett sávban hárman - nem mindegy? Elfér. Ha nem, kicsit puffan, lesz egy nyolcadik vagy tizedik horpasz is. És akkor? A Piazza Venezia pedig - ahogy Zoli mondta - maga az őskáosz. Autó, motor, bicikli, Carabinieri, lovaskocsi, teherautó, helyijáratú busz, kézikocsi, gyalogos, turistabusz egyszerre és minden irányban, de úgy, ahogy az már az én, közép-európai közlekedéshez szokott agyamba sem fér bele - ráadásul mindez nem egészen fél méterre az étterem teraszán totál nyugodtan ücsörgő vendégektől. Senkit nem zavar, ha a jobb oldalról balra kanyarodó teherautó és a bal oldalon egyenesen menő lovaskocsi közt a járdáról indulva keresztben elhúz a robogó. Nekiment? Nem. Akkor meg?
Mikor ezt átéltem (mert nem látod, átéled), akkor kezdtem érteni az olaszokat. Más életfelfogás, más megoldások. Vagyok én, élek egy pár méter sugarú körben és csak az érdekel, hogy ezen belül minden működjön. Ha én nem megyek neki a szomszédaimnak, nem zavar, hogy magam mögött mit okozok. Szívnak a hátul jövők, káromkodás van - de máskor meg én szívok mások mögött, ha lehetetlenül gabalyodnak össze. És akkor mi van? Nekem nincs bajom, a körülöttem lévőknek sem, összemosolygunk - az élet megy tovább.
Ja, és az autók: tényleg horpadtak. Motorháztető, sárvédők, csomagtértető, ajtók, tető (az hogy a picsába?) - mindenütt van valami nyoma a folyamatos harcnak. Túléli, nem érdekes.
Ilyeneket láttam én a napfényes Itáliában. Meg sok minden mást is, ez csak egy apró szelet. És bár nem dobtam pénzt a Trevi-kútba, tudom, hogy visszatérek. Húgom dobott helyettem, majd megyek vele, ha másképp nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése