Hol vannak?

Körbenézel, keresed magad körül az embereket.
Hiába.
Nincsenek.
Család?
A szüleidtől már rég elköltöztél, húsvétkor, karácsonykor, születésnapjukon jársz otthon. Elég is annyi.
Saját családod meg nincs, nem kell a nyűg.
Barátok?
Voltak, amíg futott a szekér, jól ment a biznisz.
Mióta csak egy mezei melós vagy, valahogy eltűntek.
Ja, az őszinteség, persze.
Kollégák?
Vannak, igen, munkában találkozunk is.
Munka után nagy ritkán berúgunk együtt, mint a disznó, de amúgy mindenki megy haza pihenni.
Szomszédok?
Örülsz, ha nem hallod a magánéletüket a papírvékony falakon át.
Egyház, gyülekezet?
Nyugdíjas, pletykás nénikék és valóságtól elrugaszkodott, Jézus-vakságban szenvedő nyolc-tizenkét gyerekes nagycsaládosok, akikkel te, az egyszerű kis kétkezi munkás nem tudsz szót érteni.
Nincs senkid, senkihez sem szólhatsz.

Mire gondolsz?

Mert én például arra, hogy kurvára jól érzem magamat így. Senki sem kér számon, senki sem ad kéretlen tanácsot, senki sem ugráltat. Azt teszem, amit akarok, az vagyok, aki lenni akarok.

Nem rossz!

Jó szándék

"- Ne aggódj! Majd lesz valaki, aki úgy fog elfogadni, ahogy vagy, teljes egészedben és azt fogja szeretni, aki vagy!
- Nem aggódom. Nincs a földön sem férfi, sem nő, aki akár csak fel tudná fogni komolyabb szellemi károsodás nélkül azt a hülyeségekkel bőven terhelt információhalmazt, amit az én jelenlegi személyiségem jelent, így minden további lépés okafogyottá válik"

Nekem még szerelmi tanácsot sem lehet adni normálisan, főleg, ha nem kérem.

Karácsonyfa

Céges karácsonyfa.
Műfenyő.
Műanyag gömbök, ezüstszalagok, egyéb firlefranc.
De a lényeg: szaloncukor.
Éjszakás műszakban pedig ráér az ember hülyeségekre is.

A szaloncukor lopása művészet.
Levegyem vagy ne vegyem?
Nem veszem, feltűnő. Ha zsebredugom, észreveszik.
Ott, a fán kell kicsomagolni, papírt visszahajtogatni, a cukrot meg megeszem.
Meghúz, hajtogat, nem nyílik.
Na, még egyszer!
Nyílik.
Még egy kicsit...
Hogy dől a fa?
Várjál, nem dől az.
MEO-ból nem néznek kifelé?
Jó, akkor kicsit hagyjuk, megyek egy kört, majd később.

Na, akkor újra!
Húz, nyit, megvan!

Csak tudnám, melyik majom tett 10-es anyát a papírba...

Műveltség 2.

A művelt ember nem néz TV-t, ezért van neki szabadideje. Ezt pedig olvasással tölti. Természetesen szépirodalmat olvas, mert a szakirodalom nem neki való. Attól nem lesz eléggé művelt.
Szerteágazó, hogy mit olvas. Van, aki csak klasszikus szépirodalmat, lehetőleg még 1800 előttről, mert az az igazi. Homérosz, Shakespeare, Goethe - az idő már igazolta őket. Mások esküsznek a modern alkotókra, mégpedig azokra, akiket a lehető legkevesebben ismernek. Akiknek a műveit 3-nál többen olvassák, az már mainstream, a nép meg úgysem érti a mögöttes tartalmat. Mások csak a magyar írókat kedvelik, az sem kisebb választék. Sőt, olyan is van, aki csak külföldit olvas, csak eredeti nyelven, mert a fordítással elvész a lényeg.

Ünnepi hangulat

Így, december elején már nem lehet kikerülni a karácsonyi készülődés nyomait. Mindenütt ott vannak. Otthon vasárnap esténként már égnek az adventi koszorú gyertyái, a szomszéd utca elején már ott virít az ünnepi díszkivilágítás. Emlékszem rá 4-5 évvel ezelőttről, mikor a város felkapottabb részén szolgált, akkor még három csillag volt rajta. Most a háromból egy világít folyamatosan, kettő csak néha-néha. Mindegy is, olyan csálén áll, hogy a szépségén az sem segítene, ha mindene világítana.
Patakon is vannak ünnepi fények, látni az étkező ablakából. Ott, a város szélén, ahol dolgozunk, még közvilágítás sincs. De aranyos a cégtől, hogy van a csarnokban egy kis karácsonyfa. Mégiscsak ünnep jön...
Karácsony, bizony. Az jön. Ajándékozással, mindennel. Valamikor jó volt a fa alatt bontogatni a csomagokat, ma már ez nem annyira izgat. Az a legnagyobb ajándék, hogy lesz három hétnyi téli leállásunk. Nem kell korán kelni, későn jönni, éjszakázni - ma már ez is elég.
Változnak az idők, változnak az igények is. De nem baj, amíg bármi fogalmam van róla, hogy karácsony jön, nincs nagy gond.

Műveltség 1.

A művelt embernek évek óta nincs TV-je, nem is néz TV-t, de amíg nézte, addig is csak Spektrumot NatGeo és Discovery ment rajta. A vége felé már inkább csak Spektrum, mert a másik kettőben semmi tudomány nem volt, csak robbantós műsorok.

Nézőpont

Nézőpont kérdése az élet. Minden, ami körülvesz minket, sokféleképpen nézhető, értelmezhető.
Panaszkodik az egyik kollégám: keveset keres. Borzasztó ez a pénztelenség. Ehhez képest van pénze cigarettára (napi egy doboz, ha jól tudom, legalább 800 Ft a trafikban), egy műszakban két-három kávét is megiszik az automatából (a legolcsóbb 65 Ft, de mondjuk az ihatatlan) és mindig egy nagydobozos energiaitallal jön munkába (300 Ft). Egy nap alatt simán kidob az ablakon 1.000 Ft-ot. Pedig az nem kis pénz.
Másik kolléga: műszak vége előtt 10 perccel már sasolja az órát, 5 perc múlva sprint felfelé, gyors átöltözés, aztán áll az óra előtt 1-2 percig, hogy kerek órára váltson, ne idő előtt jelentkezzen ki. Sietni kell. De arra soha nincs ideje, hogy a koszos kávéspoharát kidobja a gépasztal fiókjából. Pedig az is megvan annyi idő alatt, amennyit az óra előtt tölt.
Kriszta panaszkodik: semmire sincs ideje. Reggel rohan munkába, estig ott van, utána még megy edzésre, táncra, mikor hová, sok ez, nem tud eljutni színházba, pedig szeretne, errefelé se jár, pedig azt is tervezi hónapok óta, ha én megyek hozzá, nem ér rá találkozni. Ennek ellenére állandóan van ideje bújni a Facebookot, filmet-sorozatot nézni, idióta Flash-játékokkal játszani. Annyira csak nem időhiányos ő.
Az egyik volt tanfolyami csoporttársam is elégedetlen az életével: Németországba menne dolgozni. De nem tud egy kukkot sem németül, milyen kár, hogy a mostani munkája mellett se ideje nincs németül tanulni, se pénze nincs tanfolyamra. Pedig ha tudna németül... Csak én még emlékszem a tanfolyamra: a német modulra alig járt be, ha ott volt, csak ökörködött, a záródolgozat alig lett meg neki. Csodás. Pedig azt nagyjából egy éve, felnőtt fejjel tudta le, nem arról van szó, hogy lázadó tizenévesként csak azért sem tanult. Persze ki az, aki önként bevallaná, hogy egyszerre volt hülye és lusta?
Azt hiszem, sokunk problémái nem valósak. Persze, léteznek, kellemetlenek - de más nézőpontból figyelve látszik, hogy sokszor magunknak okozzuk. Lehet, hogy változtatni kellene itt-ott.

Szabadság

Szabadságra menni jó. Az ember napokig a munkahelye felé sem néz, nem kell korán kelni, későn feküdni, ennivalót csomagolni, utazni, egész nap szaladgálni, nem fárad el a dolgozó - csodás!
Helyette ki kell szedni mindent a kertből, ki kell pakolni a trágyagödröt, sódert kell teríteni az eső ellen, fel kell fűrészelni a fahulladékot tüzelőnek, be kell állítani a csálé műhelyajtót...
Nincs itt megállás, gyerekek. Ahogy nagyapa mondta: majd csak a föld alatt, a koporsóban pihensz.

A hiányzó fél

Annak idején, mikor Debrecenben tanultam, volt egy kedvelt játékunk Timivel. Tavaszi-nyári időszakban és kora ősszel, mikor jó idő volt, kiültünk a Rock Arizóna söröző elé, a kerthelyiségbe (azóta már másképp hívják) és egy-egy üveg sör mellett néztük az embereket. De nem akárhogyan: sztorikat gyártottunk hozzájuk. Jöttek-mentek körülöttünk az emberek, fogyott a sör (életemben annyi sört nem ittam még, pedig már akkor sem szerettem, de valahogy jólesett) és figyeltük az arcokat, mozdulatokat. Ha láttunk egy-egy tömegből kitűnő, valamilyen szempontból érdekes arcot, beindultunk.
Mindig, minden egyetlen mondatból indult. Valamelyikünk próbálta kitalálni, épp mit mondhat a "célszemély", aztán elkezdtük felépíteni őt fejben. Kitaláltunk egy nevet, kigondoltuk, hol élhet, mit dolgozhat, milyen lehet a gondolkodása, világnézete - percek alatt felépítettünk egy komplett karaktert. Mellette pedig sztorit gyártottunk hozzá, mi érdekes is történt vele.
Így esett meg, hogy a szerenádozók között kiskutyával vonuló, magassarkúban bukdácsoló gimis lánykából megszületett Vivienke, akinek húszéves BMW-vel nyomuló, kopasz-kigyúrt barátja van. Vivienkét érettségi utáni nyáron megkéri az anyja, hogy menjen már el egy kicsit a vidéken élő nagymamához, mert mama cseppet megbetegedett, segíteni kellene neki ebben-abban. Nem nagy ügy, ott van vagy két hétig, csak addig, amíg mama megerősödik, mert tavasszal a kórházban volt és még nem az igazi.
Meg is érkezik Vivienke, de nem vonattal, hanem a kopasz-kigyúrt barátja, Tibi húszéves, "körbespojleres" BMW-jével. Út közben végig nyomja a lakossági technót DJ Anyámkínja, ők meg "veretnek", ölében Fifikével, a kutyájával. Mama háza előtt aztán kipattan Vivienke az autóból és azzal a lendülettel süpped bokáig a vendégmarasztaló szabolcsi agyagos homokba, mert senki sem szólt neki, hogy a magassarkú papucs (a kérdéses leányzón az volt) nem ilyen helyre való. Később sikeresen megfeneklik a 632 kg-os rózsaszín gurulós bőrönd, Vivienke megfejeli az ajtófélfát, majd nyugovóra tér a tisztaszobában. Kicsit még pöröl mamával, hogy ő márpedig behozza a kutyát aludni, pedig mama megmondja, hogy a kutyának az udvaron a helye.
Másnap felébred fél tíz körül, mire mama már nagyjából végzett is minden délelőttre tervezett dolgával. Megrettenve néz körül: hol van Fifike? Mint kiderül, mama reggel 6 körül benn volt Vivienkénél, a szaladgáló, szőrös állatkát pedig - mivel gyengén lát - patkánynak vélte, így agyoncsapta a kezében lévő seprővel és kidobta Bundásnak (az ő saját, normális méretű falusi keverék kutyája), hogy "hadd játsszon kicsit".
Eddig jutottunk csak Vivike történetével, mielőtt reménytelenül röhögésbe fulladt volna az egész, de ez 3-4 perc alatt megszületett. Utána jött más: a Fejhallgatós Ember, aki azért hord marha nagy fejhallgatót, hogy kizárja a világot, közben meg lehet, hogy Rammsteint hallgat totális pókerarccal, mert már megszokta.
Ilyen sztorik születtek akkoriban az asztal mellett. Felváltva dőlt belőlünk a hülyeség, ha egyikünknek elfogyott a szufla, nem jött több új ötlet a gondolatmenetből, a másik folytatta és így, oda-vissza találtunk ki rengeteg marhaságot. Sztereotípiákból építkeztünk, sablonos sztorik voltak - de kit érdekel? Marha jó volt játszani, történeteket elképzelni, karaktereket összerakni percek alatt. Három éve, mióta eljöttem Debrecenből, nincs ilyen. Csak egyszer-egyszer, rövid időre jött össze, mikor Timivel találkoztunk valahol. Egy-egy karakter vagy sztori felépült, de többre nem volt idő.
Tegnap aztán úgy alakult, hogy hosszú idő (több hónap) után először emberek közé mentem. Miskolcon jártunk a húgommal, könyvesboltban voltunk, aztán mikor kijöttünk, leültünk egy padra olvasni. Pontosabban: ő olvasott, én pedig nézelődtem. Újra előjött a régi játék, vadásztam az arcokat, gondolatban pörögtek is a nevek, munkahelyek, sztorik... De most nem volt, aki kontrázzon, csavarjon egyet a sztorin, felvegye a szálat, ha elejtem. Hiába pörögtem úgy, mint rég, a semmibe szállt az igyekezet. Pedig a varázslat ugyanúgy megvolt: ültem a padon, körülöttem jöttek-mentek az emberek (Miskolc, sétálóutca - a forgalomra nem volt panasz), én pedig kicsit kívülállóként figyeltem őket.
De ez már nem volt olyan. Egyedül nem megy. Ehhez ketten kellenénk. Kár, hogy messzire sodort minket egymástól az élet.

Túl nagy lesz ez!

Azt hiszem, mostantól bevezetem azt, hogy nem megyek nagyvárosokba. Sőt, sehová sem fogok járni, csak dolgozni meg haza. Az se jó ám, ha túl sok az élmény, túl sok emlék jön elő.
Nagyot változott az életem, elköltöztem a nagyvárosból, most itt élek egy kisvárosban és egy másikba járok dolgozni. Nincs már egyetem, nincsenek barátok, van helyette 3 műszak, ilyen-olyan geometria meg papírmunka. Rosszabbnak tűnik, de nem az. Más. Ez is egy élet, ez is abszolút élhető, csak más gondolkodás kell hozzá. Már megy is, megtalálom benne a szépet, kedvelem, mert valahol mégiscsak magamnak választottam. Ha már kirúgattam magam egyetemről a magam nagy eszével, igyekeztem azt az alternatívát megfogni, amelyik a legjobbnak tűnt. Sok szempontból még jobb is, mint az az élet, amit az egyetemi tanulmányaim előrevetítettek.
De ha időről időre visszatérek egyetemi tanulmányaim helyszínére és felidézem az ottani emlékeket, mindig is fel fog merülni, hogy lehetne ez másképp is. Úgy meg soha a büdös életben nem fogok örülni annak, amit elértem. Nincs hát más megoldás: ki kell zárni mindent, ami zavarhat. Majd ha stabil lesz az álláspontom, visszaengedem őket. Addigra már nem lehet megingatni benne, hogy jó, amit teszek.

Vágyak

Az elmúlt hét mocsok időjárása után végre gyönyörűen süt a nap, lehet dolgozni a kertben, minden csodás. Erre mit találok ki? Azt, hogy telet akarok, bokáig vagy tovább érő hóval, kemény fagyokkal, süvítő széllel. Mer' az milyen jó, mikor lehet síelni meg korcsolyázni. Mondjuk se síelni, se korcsolyázni nem tudok, de az biztos jó. Meg az is jó, mikor lehet törni az utat a hóban, messze mindentől, kirándulás címszó alatt. Úgy, hogy évek óta nincs melegnek mondható, legalább nagyjából vízálló lábbelim és az egyetlen télikabátomat gyűlölöm felvenni, olyan nehéz.

Hülyegyerek nem bír magával. Az ilyennek meg nem szokott jó vége lenni.

Egyszer...

 

Egyszer én leszek az az ember a képen és minden az én kezem munkája lesz rajta. Nem fogok én haragudni senkire, csak kurvára be fogok sokallni az idiótáktól, aztán egy cseppet le fogom vezetni a feszültséget. Utána pedig valószínűleg rágyújtok és hazasétálok, mintha mi sem történt volna.

(kép innen)

Sufnik népe

Elgondolkodtál-e már rajta, mid van? Mi az, ami a tiéd? Készítettél már leltárt?
Mit láttál a leltárban? Miből szenvedsz hiányt? Mi az, ami nincs?
Mindened van, ami csak kell? Boldog ember vagy!

Csak egy kérdés:
Mindenből csak annyi van, amennyi kellene?

Tudom, persze, ez nem megy. Tízes csomagben olcsóbb volt a LED-izzó, jó lesz még valamire, mert egyébként már nincs hová becsavarni. Mindenből kell, hogy legyen tartalék, mert a mai sajtreszelők nem bírják úgy, mint a régiek, ezért van négy darab. A telefontöltő meg olyan dolog, amit nem jó hurcolni, ezért kell egy a konyhába, egy a nappaliba, egy Mamáékhoz, egy az utazós táskába (mert ha Mamáéknál mégse lenne), egy a munkahelyi szekrénybe, egy meg a munkábajárós táskába (ha esetleg... hagyjuk). Bögréből pedig sosem lehet elég, mert mi van, ha reggel egyszerre háromból szeretnéd inni a kávét?

Nincs olyan, amire szükséged lenne, de nincs. De vajon olyan akad-e, amire nincs szükséged, de van?

Nekem ne magyarázkodj, én tudom, hogy megy ez. 40 négyzetméter kerthez már kell a rotakapa. A szomszédnak is, a másiknak is - mert közös lónak túros a háta meg minden. Mindenki csak a saját szerszámával játsszon. Kompresszor nélkül se tudsz élni, mert mint tudjuk, a benzinkúti kerékfújó nem jó semmire, a medence lábpumpája meg lepkefing, sokáig tart vele felfújni. Ezt meg csak pikk-pakk rádugod (miután rájöttél, hogy nem ér el a medencéig a tömlő, ezért kirángattad a kamra üledékrétege alól a kompresszort, kibogoztad a vezetékét, kerestél hosszabbítót, bedugtad, kicsomóztad a légtömlőt, megkerested a megfelelő adaptert, négykézláb kutattál a fűben, hová lőtte ki a szorulós gyorscsatlakozó és megvártad, hogy teleküldje a légtartályt az egy szem reménytelenül kicsi dugattyú) és már kész is. Kész, méretre-profilra gyalult lépcsődeszka is jó, ha van, mert bár földszintes a ház, bármikor járhatsz úgy, hogy hirtelen ráépül egy emelet és fel sem tudsz menni, ha nincs lépcső. Úgy látom, CD-ket is sűrűn használsz, mert van három tartód is. Ja, csak megmaradtak emléknek. Értem.

Kell is, hogy ennyi minden legyen itthon, hiszen csak abból lehet barkácsolni, ami van. Nem kell mindenből, mindig újat venni, nem kell szerelőt hívni, majd megjavítod. Sőt, azt is megépíted, amit még a boltban sem lehet kapni. Mert te ügyes vagy és kreatív.

Szóval mindened van. Sőt, még több is van, mint amire szükséged lenne. Tudod, mi az igazság? Az, hogy csak hiszed, hogy mindened van. Valójában a két legfontosabb dolog hiányzik az életedből: a tér és az idő. Nincs egy talpalatnyi szabad helyed sehol, mert kinyitod a szekrényajtót és dőlnek belőle a felesleges ruhák, kinn a műhelyben át kell ugrálni az ide-oda felhalmozott alkatrészeket, nem tudsz kényelmesen kinyújtózni sehol. Mindenütt szemét van. Ne magyarázd: amihez 25 éve nem nyúltál, az nem "jó lesz még valamire", hanem szemét.
Időd sincs, mert ami van, azt a műhelyben töltöd. Csak egy kis ez, egy kis az, mert szépül a ház... Mikor voltál utoljára nyaralni? Ja, neked ez a kikapcsolódás. Meg különben is: anyagárból hozod ki a "teszkógazdaságos" kocsibeállót. Az időd, a munkád meg ingyen van, hülyegyerek?

Nem tudsz pihenni, nem tudsz megállni. Munka után irány haza maszekolni, hétvégén a kert, a telek, a garázsépítés, a szabadságodat betonozásra veszed ki, ha elfogy, kiíratod magadat táppénzre és közben "heggeszted a filegóriát". A végeredmény? Elárulom: a nagy büdös semmi, baszd meg. Magadat rángatod bele ebbe a rohadt spirálba. Nem magadnak építesz, nem magadnak akarsz jót. Neked ebből csak a hótt' koszosan eltöltött délutánok-éjszakák maradnak, amikor már "majnemjóvót, mosmá télleg jó lesz". Sose leszel kész, sose dőlsz hátra. Barkácsolsz, majd építesz, hogy még többet barkácsolhass.

Fogd fel: egy életed van, az is véges. Ha mindig a műhely leghátsó sarkában, Brigéciol-bűzben töltöd az idődet, nem vagy előrébb. Mikor pihensz? Mikor vagy a családoddal, a gyerekeiddel? Fogd fel végre: minden, amit vásárolsz vagy készítesz, időt, pénzt fog elvenni tőled, amíg csak meglesz. Nem ér véget a sztori azzal, hogy kicsengeted a vételárat. Tárolás, karbantartás, javítás - mind a te zsebedet terheli. Igen, a tárolás sincs ingyen. Miért húztad fel oda azt a fészert? Azért, hogy elférjen benne az a sok vasanyag, amit ingyen hoztál el a "téeszből". Nem ingyen volt. Ki kellett fizetned a fészer építését, ott foglalja a területet a kertedből. Ott akár terasz is lehetne, ahová kiülsz pihenni. De ha már fészerépítés: mi az? Megvolt olcsón, mi? Cementet intézett Karcsi, betonkeverőd úgyis volt (nem ingyen, nem óccsón, de azt hiszed), csak némi sóder meg víz kellett az alaphoz, a szerkezet hegesztett bepárlócső, rajta műanyaghullám - anyagárba' vót, óccsó vót!

A faszt. Meddig dolgoztál rajta? Mit neked az a két-három hét, amíg 4-5 órákat aludtál, munka után meg rögtön jöttél ide építkezni? Belefér, nem? Egy büdös fillért nem kaptál érte, sőt, csak ment a pénzed. Hajlandó lennél a munkahelyeden is ingyen dolgozni 3 hétig? Nem hát. De az más. Mert ezt magadnak építetted.

Nem. A vasnak építetted. Felépült, belerakodtál és azóta ott van minden, nem nyúltál hozzá a vashoz. Évente 1-2 cső kikerül belőle, azt' annyi. A "téesz" szemetét tárolod, öcsi. Tudtad? Nem ám jó pénzért, mint a hulladékkezelő, hanem itt még te fizettél a pénzeddel és az időddel, hogy ugyan hozhasd el a szemetet. Persze, de milyen jól jött az a pár cső, mikor kellett!

És ezt nem kaptad volna meg három utcával arrébb, a vasudvarban?
Építkezés, por, piszok és egyéb nyűgök nélkül?

Ne áltasd magadat. Amit felépítettél, nem érték. Már most, neked se az, csak nyűg, a felhalmozott tárgyaidat kerülgeted, az épületeket toldozod-foldozod, sosem érsz a végére. Majd a gyereked, mi? A faszt! Ha teheti, menekül az állandóan feje tetején álló hörcsögvárból, vissza se néz. Te pedig majd úgy fogsz járni, mint az öregek a szomszéd utcákban: ott a ki tudja, hány négyzetméteres, két emelet+szuterénes ház, néha tetőtér-beépítéssel, terasszal-erkéllyel, központi fűtéssel, lugassal, csobogóval, ők pedig laknak összesen egy szobát, abból is azt, ami a konyhához és a fürdőhöz a legközelebb van. A többiben ember nem járt már másfél éve, mert a gyerekek legfeljebb egy vacsorára jönnek haza, mamáék meg nem bírnak lépcsőzni. A csodálatos, világított-fűtött garázsban ott rohadt szét a Thalia, a műszaki már lejárt rajta, a lugas elvadult, a teraszon felfagyott a járólap. A gyerekek kirepültek, nekik nem érték, csak kolonc lesz a ház. Eladni nem lehet, odaköltözni nem akarnak. Majd összedől egyszer...

Ébresztő, ember! Magad ellen dolgozol! Ezt akarod? Mert ez lesz a vége. Nem kerülheted el. Dolgozz, végezd a munkád, de csak annyit dolgozz, amennyi kell hozzá, hogy megélj. Nincs szükséged annyi szarra, amennyit felhalmoztál, nem jön a pestisjárvány. Elkúrhatod az időt a TV előtt fekve és a "nélkülözhetetlen" lapátnyélélező célszerszám gyártása közben is (amit amúgy első használat után elhajítasz a picsába). Egyiknek sincs sok értelme, de ha teheted, inkább pihenj - van mit kipihenned.

Kezdj el kidobálni dolgokat. Nem átrakni, nem válogatni, nem eltenni tüzelőnek, elvinni MÉH-be. Amit félreteszel, hogy majd bármilyen indokkal később szabadulsz meg tőle - na, az menthetetlenül a nyakadon marad. Csak halasztani fogod, hogy kidobd. Hajíts ki mindent a kukába, csapd rá a fedelét, foglalkozzon vele a hulladékszállító cég!

Vess véget a felhalmozásnak! Kezdj készletet csökkenteni!

Most. Mert két perc múlva már lehet, hogy nem leszel hozzá elég bátor.

Igyunk!

Régi jó barátóm, Zótányka ötlete a múlt heti rövid hétvégére: igyunk! Na, jó, neki igazából csak ez az egyetlen ötlete szokott lenni. Tehát inni kellene, mert már rég találkoztunk meg ilyenek.
Társasági esemény ugyanis nem lehet totális lerészegedés nélkül. Persze, nem azért gyűlünk össze a nyárikonyhában, mert alkoholista brigád lennénk, de ha már ott vagyunk és kifőtt a pálinka, kiforrt a bor vagy egyéb nagy esemény történt, akkor már...
Mindig ugyanaz a vége. Csak egy fél szilvát, egy fél körtét, bor is van, aztán éjfél körül már oroszul is tudok énekelni (legalábbis azt hiszem), hazafelé minden létező kocsmába be akarok menni (pedig éjfélkor zárnak, én meg 2 előtt el nem indulok), otthon még folytatnám, ha lenne kivel. Mivel nincs, ezért csak simán szétborítom a borzalmas kannás vörösbort, aztán nem értem, miért van büdös. Másnap pedig természetesen átélem a világvégét háromszor, de estére helyrejövök és kitalálom, hogy többet ennyit nem iszom.
Következő héten pedig megint pörgés, szétesés, másnap - ej, nem jó ez így. Ha elmegyünk valamelyik kocsmába, az sokba kerül (az iható feles darabja 200 Ft-nál indul), sok az alapjáraton is hülye, ittasan még jobban bepörgő paraszt, a vége sokszor kötekedés, rossz hangulat. Kell a francnak! Ha házibuli van, csak kitolok a vendéglátóval, mert részegen elég nagy pusztítást tudok végezni akaratom ellenére (és néha szándékosan is). Ha nálam van a buli, eltart egy darabig, mire újra emberi viszonyok lesznek, ha másnál, akkor oda menni kell, meg kell szervezni a hazautat vagy ott kell aludni... Esetleg jön a gyaloglás, ami hajnalban, induláskor, két liter borral nem nagy kaland, de ha elfogy a bor (ez olyan egy-másfél óra, ez alatt van, hogy egy egész kilométert is megteszek, de az biztos, hogy közben minden útba eső vízszintes felületen ülök-fetrengek), akkor már nem tűnik olyan jó ötletnek, másnap pedig a harci sebek mennyiségéből tudom csak megállapítani, mennyit is talpalhattam. Külön öröm, mikor feltöri a cipő a lábamat - ezt menet közben nem veszem észre (van, hogy a villanyoszlopot sem), de utána jó darabig emlékeztet rá, mennyire kemény voltam hajnalban. Ej, nem jó ez sehogy sem...
Vagyis dehogynem! Igent mondtam az ajánlatra. Hazaértem délutánosból valamikor szombat este fél 11 körül, bevágtam két liter, délelőtt bekevert boroskólát (addigra összeértek az ízek, már nagyjából iható volt), közben pedig a Napirajz-könyveket olvastam és Rádiókabarét hallgattam. Úgyis ez szokott lenni a program, ha Zóóótánykával iszunk: a Napirajz és a Rádiókabaré legbetegebb poénjain röhögünk, amit senki más sem ért. Ja, meg kóvályogtam is egy kicsit. Másnap pedig csak kicsit zúgott a fejem, nem volt nagy gond. És mindezt kihoztam pár száz forintból, séta és egyebek nélkül. Azt hiszem, megtaláltam a tökéletes buli receptjét. Nincs kötekedés, nem kell meghívnom egyáltalán nem szimpatikus embereket azért, mert odaültek az asztalhoz, olcsó a pia, nincs gond a hazajutással - minden ideális.
Mit mondasz? Hogy ökör iszik magában meg az egyedül ivás az alkoholizmus első jele? Nem érdekel. Ha iszom, úgyis azért iszom, hogy megszédüljek tőle, ezt a célt pedig így is el tudom érni.

Számok

Kettő, nyolc, négy, három... Öt!
Kettő, nyolc, négy, három... Öt!

Három, kettő, hét, öt... Hat!
Három, kettő, hét, öt... Hat!

Visszajött. Üdvözlet neked, Enigma V18, már azt hittem, lesznek nyugodt napjaim...

Telefon

Valamikor régen nagyon sok telefonszámot tudtam fejből. Családtagok, barátok számai, munkahelyi számok - ahogy annak idején az LGT énekelte: "Telefonkönyv lett már a fejem". Nem önszántamból alakult így: egy időben rendszeresen megadták magukat a telefonjaim, volt, hogy két-három havonta cseréltem őket. Akadt, amelyik a kantáros munkásnadrág (alternatív nevén: kisvakond-nadrág) első zsebében maradt és egyszerűen ráfeküdtem, mikor valamit nagyon kerestem a motortérben, egy másik a fáradtolajben fürdött meg, volt, amit a tetőgerincről ejtettem betonra. Így hát a telefonban elmentett nevek semmit sem értek, a SIM-kártyán meg volt, hogy régi számok voltak. Nem zavart, fejből pötyögtem, jó volt az.
Ez már elmúlt: lassan a saját számomat sem tudom, a sok-sok régi számnak pedig a tulajdonosát is elfelejtettem. Változnak az idők, semmi nem a régi már. Nem nagyon van kinek megjegyezni a számát.
Érdekesebb azonban, hogy mi is lett a nagy telefonfogyasztásom vége. Nos, a jelenlegi, őskori, abszolút butatelefon Nokiám már idestova három éve szolgál. Régen, mikor gimnáziumba-egyetemre jártam, gyorsan fogytak a telefonok a műhelyben. Mióta a műhely nem csak a hobbim, hanem ott tanulok és dolgozom, valahogy jól bírják a kiképzést a készülékek. Nem értem én ezt...

Hová tűnt?

Akárhogy nézem, életem eddig éveivel nem tudok maradéktalanul elszámolni. 2007 őszétől 2013 őszéig, szinte napra pontosan 6 éven át nem tudom, mi történt, nem tudok semmi érdemlegeset felsorolni. Pedig telt az idő szépen, írott és elektronikus nyomai is vannak annak, hogy léteztem akkoriban.
Ám akkor is: ez a hat esztendő egyszerűen eltűnt. Persze lesznek még ilyen évek, amikből semmit nem tudok megemlíteni, mert csak abból fognak állni, hogy hétköznap dolgoztam, hétvégén meg főztem-mostam-takarítottam. De ezek olyan évek voltak, amikből sokat lehetett volna kihozni. Amikor sok mindent kellett volna kipróbálni, megismerni, elkezdeni, befejezni.
Ehhez képest... Á, hagyjuk. Csak tudnám, hogy tudtam ilyen fiatalon ennyi évet eldobni?

Régi ismerős

Hahó!
Hallasz?
Na, örülök neki. Kérlek, ne lépj rám.
Mondom!
Ne forgolódj, csak nézz le, az asztal lába mellé.
A másik lába mellé.
Jó, látjuk egymást, megvagyok. Lennél oly' kedves, hogy felteszel az asztalra?
Köszönöm, máris jobb így.
Ó, el is felejtettem bemutatkozni!
De tudod mit? Inkább nem. Elég régóta ismerjük egymást. Csak évek teltek el azóta, hogy legutóbb tallkoztunk.
Ám most újra itt vagyok. Visszatértem hozzád és egy darabig maradok. Nem, ne készíts nekem helyet, elvagyok én a saját kuckómban. Csak gondoltam, szólok, hogy mostantól veled leszek mindig, mindenütt. Ha nem bánod.
Ha bánod, akkor is.

Pillanatok

Nem én írom le először és tartok tőle, nem is én vagyok az utolsó: az ember életében sokszor a pillanatok jelentik a legtöbbet. Azok a - másodpercnél is rövidebb - részei az életnek, mikor valami egyszerit, megismételhetetlent látunk, hallunk, érzünk. Heteket, hónapokat, éveket értékelnek át, múlnak felül - vagy épp ezek jellemzik a heteket, hónapokat, éveket.
Jók ezek a pillanatok, kellenek. De nem könnyű őket megélni. Félek, sokaknak nem sikerül. És akik nem élik meg ezeket, rengeteget veszítenek. Ők pedig egyre többen vannak.
Meg kell látni a pillanatot, anélkül nem megy. Ehhez pedig nem elég nézni, nem elég meredten bámulni. Látni kell. Aki ül a vonaton és meredten az okostelefon képernyőjét bámulja, nem fogja látni, mi áll a sorompónál. Aki viszont kinéz az ablakon, látja a fehér kocka-Ladát, ahogy ott áll és várja, hogy elhaladjon a vonat.
Na és, mi van abban? Autó áll a sorompónál, ki nem látott még olyat? Én is láttam már, álltam is autóval sorompónál, hagyj engem békén!

Nem, barátom.
Nincs igazad.
Nézd meg jobban!

Látod?
Valami szokatlan van rajta.
Nyitva van a motortér.
A vezető nyakig benne, jobbról hajol bele.
Alapjáratot állít.

Téged ez nem érdekel, nem is tudod, hogy előrefelé nyílik a motortér teteje, fogalmad nincs, mi van alatta. Megtanultad B kategóriás tanfolyamon, de nem foglalkozol vele. Visszafordulsz, belemélyedsz a sorozatod következő részébe. Csak nyugodtan, szórakozni is kell!

De nekem ez mást jelent. Áll az autó a sorompónál, piros lámpánál, körforgalomnál, én pedig az előrefelé nyíló motortértető jótékony árnyékában (nehogy már szemből lássák, ki ez a hülye) jobbról behajolva tekerem a két kis csavart a kesztyűtartóban rejtőző csavarhúzóval. Nincs alapjárat. Vagy most hagyta el magát a karbi, vagy most tettem rendbe, de a lényeg: nincs alapjárat, állítani kell. Csak melegen lehet, de ezért fogok megtenni 4-5 kört a városban? Dehogy! Megyek, ahová kell, azt' ha meg kell állni, majd beállítom. Tető fel, nagy gáz, rohanás jobbra (kurva anyátokér' kellett rá ellenáramú hengerfej, jobb oldali karbival!), elkapom a gázrudazatot, bömböl a motor, elengedem, tekerek. A nagy csavarral addig, hogy sántikáljon, a süllyesztett kicsivel addig, hogy maximális legyen. Négyszer-ötször. Akkor jó, ha már mindegy, merre tekered, fulladni kezd. A következő megállónál újra. 15-20 km elég neki, utána már nem lesz jobb.

Tudom, hogy ilyen, mert csináltam már. Rengetegszer. Te nem tudod, mert ilyet még nem játszottál.Nem meglepő: másak vagyunk. Te tudod, hogyan alakult Hank Moody élete, én azt sem tudom, ki ő. Mikor te a Kaliforgiát nézted, akkor én nyakig olajos voltam. Néztünk egymásra, mint a bolondra. Te nem értettél engem, én nem értettek téged. Mi a jó abban, hogy egy sorozatot nézel, ami nem a valóságról szól? Mi a jó abban, hogy egy autót szerelek, ami nem a valóság része?

Nekem most jó. Kinéztem az ablakon és pár tizedmásodperc alatt lett egy óriási élményem. Jött egy emlék, eszembe jutott valami és mosolyogtam percekig. Te kinéztél és nem értettél semmit. Ami kont volt, nem Hank élete, nem is Karené, de nem is a tiéd. Láttál valamit, amiről nem jutott eszedbe semmi, csak visszafordultál, néztél bele a képernyőbe, mert ott sorozat van.

Leeht, hogy boldog vagy ennyitől. Egészségedre váljon! De én boldogabb vagyok, mert volt egy pillanat, ami nyitott egy kaput. A kapu mögött pedig pillanatok ezrei sorakoznak, amikre csak most emlékszem, de most jó. Édes Istenem! Épp egy évtizede, 2004 nyarán állítottam alapjáratot életemben először. Nem értettem. Ma már többhengeres motoron, több karbin is beállítom.

Elhiszed nekem, hogy a boldogság ebben is elrejtőzhet? Elhiszed, hogy én most boldog vagyok? Igen?

Akkor jó. Mert boldog vagyok. Gyere, szállj ki a képernyőből! Azon kívül van az igazi boldogság!

(küldöm annak az egyre több embernek, aki a képernyőbe mélyed éjjel-nappal)

Hülyeséggel adózom

Pár hete a magasságos állam kifejezte örömét afölött, hogy elkezdtem dolgozni és egyúttal tájékoztatott, hogy innentől kezdve rám is számítanak kis hazánk sorsának előremozdításában. Magyarul: megkaptam az adóbevallást.
Elkezdtem kitölteni, ikszeltem, számokat irkáltam, a számítást rábíztam az ÁNYK-ra. Ki is jött, hogy van nekem adóhátralékom. Kemény 1 Ft. Micsoda munkáltatók vannak, kérem, elcsalják a járulékot!
Úgy döntöttem, adok egy kis feladatot a bürokráciának. Mivel lehetőségem volt rá, bejelöltem, hogy csekken, 12 havi részletfizetéssel szeretném kiegyenlíteni a tartozásomat. Kíváncsi vagyok, erre mit reagál a NAV adminisztrációja.
Két lehetőséget látok magam előtt. Az egyik, hogy a bürokrácia hülyeségmérője magasabb méréshatárra kapcsol, majd nagy sípolással kiakad, aztán jó három hónapig tartó térvivevényes-pecsétes levelezés során sikerül csak visszanyernie a NAV-nak a kontrollt a helyzet fölött.
A másik, hogy meglátja valaki a Fingfűrészelés- és Szarpasszírozásügyi Összevont Legfelsőbb Főosztályon, hogy van itt valaki, aki különösebb felkészülés nélkül is van olyan hülye, mint ők több évi szakmai tapasztalattal a hátuk mögött. Aztán még a végén felkérnek tanácsadónak, hogy megtanuljanak még több hülyeséget produkálni.

Ha esetleg nem írnék hosszabb időn át, akkor valószínűleg le van tiltva a Blogger a NAV számítógépein.

Szakkifejezések

"- ... és akkor ennek a késnek a vastagsága...
- Tudod, minek van vastagsága? A ló faszának!
- Ja, tényleg, ennek átmérője van!
- Ez egy 12x12-es HSS kés. Ennek keresztmetszete van"

Nem könnyű a műszaki szakzsargont megszokni.

Pontosság

"Tized, század... Nem mindegy?"
Hát nem, Tibike.

Gonosz

"Én ritka gonosz tudnék lenni, ha lenne, akit bánthatnék"

Azért ezt lehetőleg ne pontosan így add elő, mikor keresed azt a bizonyos személyt. Vannak helyzetek, amikben nem jön jól az őszinteség.

Látvány

"- Na? Hogy tetszik, amit látsz?
- Gyönyörű! Ennél szebbet nem is kívánhattam volna!
- Még szép, hogy tetszik. Hülyén is néznénk ki, ha nem jönne be, mivel nem a valóságot látod, hanem azt, amit látni akarsz"

Bölcsesség

"Én minden hibát csak egyszer követek el!"

Persze, hogy így van: egy hibát csak egyszer lehet elkövetni. Ha másodszor is elköveted, az vagy szimpla hülyeség (ha nem tudod, mi a hiba), vagy rossz szokás (ha tudod, mégis elköveted).

Ellentmondások

Múlt héten egyik nap délutánra kellett menni gyakorlatra. Ilyenkor a délelőtt csupa kreatív feladattal telik: mosok, vasalok, tyúkot etetek, esetleg megrakom a kályhát. Aznap is éppen ez történt. Volt már mindenféle gyújtós: kartonpapír, dióhéj, száraz faág, de a kezdőlöketet adó újságpapír még hiányzott. Eszembe jutott: a konyhaasztalon biztosan van.
A konyhaasztal amolyan igazi falusi konyhaasztal: minden koordinátarendszer origója, minden ehhez képest létezik, ezért elég sokféle kiadvány megfordul rajta. Akkor épp napilapot, fénymásolt buszmenetrendet és egyebeket találtam rajta. A papírok közül pedig kipottyant egy kártyanaptár.
Szép, vörös színe volt, az elején pedig a Munkáspárt logója virított, alatta a jelmondattal: "A rendszerrel van a baj!". Nocsak, nocsak... Úgy látszik, ők még mindig komolyan gondolják. Megfordítottam: nem sok érdekes, 2014 napjai. Gondoltam én.
Tüzetesebb vizsgálat után rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Ez a kártyanaptár ugyanis különleges volt. A hétköznapokat fekete, a vasárnapokat és ünnepnapokat piros szín jelölte. Bocsánat, nem piros, vörös - legyünk precízek, elvtársak!
Volt is ünnepnap bőven. Kicsit több, mint ami a "mezei" kártyanaptárokon lenni szokott. Lássuk csak őket sorban!
január 1. - nincs itt semmi érdekes, ezt a napot a reformkommunisták is ünneplik, ők is ugyanolyan másnaposok ilyenkor, mint mindenki más.
március 15. - ez már nem biztos, hogy a szívük csücske, de nem lehet kihagyni.
március 21. - valószínűleg a Tanácsköztársaság emléknapját jobban szeretik.
április 4. - szerintem a felszabadulás ünnepét is.
április 21. - de ha a felszabadulás napja ünnep, akkor húsvéthétfő is?
május 1. - nem szorul magyarázatra
június 9. - pünkösd és a Munkáspárt? Érdekes párosítás...
augusztus 20. - új kenyér, elvtársak, semmi Szent István.
október 23. - na, ezt nagyon nem értem. Ha ők reformkommunisták, akkor október 23. hogy jön a képbe? Tudom, hivatalos állami ünnep, de ott, ahol április 4. lehet ünnepnap, lehet mást is korrigálni, nem?
november 1. - mindenszentek napja, tessék menni a temetőbe, a baloldal is emberből van.
november 7. - teljes képszakadás: vagy október 23-át ünnepli az ember, vagy november 7-ét. A Nagy Októberi Szocialista November és az 1956-os forradalom erősen szembenálló fogalmak.
december 17. - na, erre sokáig nem jöttem rá. Nem lehet Lenin születésnapja, mert az áprilisban van. Kádár Jánosé, mert az meg júniusban. Thürmer Gyuláé lenne? De az meg nem lehet, mert egy becsületes, Kádár nyomában haladó reformkommunista párt messzire elkerüli a személyi kultuszt. Végül kiderült, hogy a párt megalapításáról kimondó közgyű... izé... kongresszus időpontja volt, vagyis december 17. a párt születésnapja.
december 25-26. - karácsony. Helyett fenyőünnep. Mindegy.

Nagyokat néztem, csodálkoztam. A december 17. utáni kutakodás során még a párt honlapját is felkerestem. Ott is láttam érdekességeket. Egy valamirevaló párt honlapja többnyelvű, magyaron kívül még legalább egy idegen nyelven elérhető. Az általános az angol, mellé szokott jönni a német. A Munkáspárt másképp gondolta, náluk angol és orosz nyelvű változat van. Ja, kérem, ők komolyan gondolják.
Aztán van nekik karácsonyi üdvözlőlapjuk is. Van rajta karácsonyfa, a karácsonyfa csúcsán meg csillag. Vörös csillag. Mert ők komolyan gondolják.
A kártyanaptár zavaros, ellentmondásos, a honlap egyes elemei kimondottan komikusak. Viszont érdemes a dolgok mögé nézni: azért vannak ezek az ellentmondásos, néha egyenesen nevetséges helyzetek, mert a Munkáspárt komolyan veszi az elveit. Ők még mindig reformkommunisták, jó negyed évszázaddal az MSZMP bukása után. Hogy az elveik helyesek-e vagy sem, nem tisztem megítélni, de az mindenképpen becsülendő, hogy kitartanak mellettük akkor is, mikor úgy tűnik, semmi értelme.
A történelemből, politikából kicsit is tájékozott olvasóközönség meg jól szórakozik rajta.

Szembenézni a múlttal

Így, negyed évszázaddal az úgynevezett rendszerváltás után még itt, szűkebb pátriámban is jól halad a nép a múlt feldolgozásával. Az egykori MSZMP-székház ma már a polgármesteri hivatalnak ad helyet, a tanácsteremből pedig okmányiroda lett. Ennek falán egykor két felirat volt látható: az egyik oldalon a "Világ proletárjai, egyesüljetek!" szlogen virított, a másikon pedig a szocializmust éltették.
Tavaly még mindkettő világosan olvasható volt. Szó szerint világosan: a festett faborításra csavarozott egykori kerámiabetűk helye nem sötétedett be a cigarettafüsttől, portól és egyebektől, ezért a szövegek messzire világítottak a falról.
Most már csak az egyik felirat látható, a világ proletárjainak szóló felhívást így, 25 év után eltüntették.

Elétoltak két szekrényt, hogy ne látsszon.

Haladunk lassacskán...

Egyediség felsőbb rendben

Tök jó, hogy ma már mindenki egyedi. A mainstream már unalmas, mindenki outsider és nyomatja az undergroundot. Mert minden underground, amíg csak négyen-öten ismerik. Amint ennél több ember ismeri és kedveli meg, mainstream lesz kötelező jelleggel. És akkor jól ki kell belőle ábrándulni.
Mert a mainstream rossz. Profitorientált, igénytelen, olcsó vacak, szemben a valódi értékeket őrző undergrounddal. Meg ugye a kézművesség, ami nem más, mint az az underground, ami esetleg még jó is valamire. Igazi, eredeti, nagymama receptje szerinti, több száz éves minta alapján, családi hagyomány. A névben még "cz" is van, mer' annyira régi.
A sok egyedi ember pedig megveszi, mer' ami régi, az jó. Ők a jövő, a kulturált, felsőbbrendű értelmiség. Nincs TV-jük, de amíg volt, addig is csak Discovery meg NG ment éjjel-nappal. De ők már ezt a mai mocskot nem nézik - arról pedig szemérmesen hallgatnak, honnan tudják, hogy egyáltalán van VV6 és tele van taplókkal. Hiszen ők csak sorozatokat néznek, szinkron és felirat nélkül, angolul. Mert ők jól tudnak angolul.
Volt alkalmuk megtanulni, mert rengeteget utaztak, hosszabb időt töltöttek az Egyesült Államokban vagy Londonban és minden vágyuk visszamenni oda, mert az mégiscsak kulturáltabb környezet, mint az itthoni fertő. Mert az ő egyedi és igényes lényüknek kultúra kell.
De nem tömegkultúra: felsőbbrendű, magasabb kultúra. Mindenből magasabb szint kell, mert ők is magasabbrendűek. Csak azt nem tudom, hogy ha mindenki mindenkinél felsőbb rendű, akkor hogy is néz ki ama bizonyos hierarchia.

Elem

"- Nem ellem, Tibike. Elem. Egy darab l-lel.
- Jó, jó, de a laposelem már két l!
- Nem, Tibike. Abban is egyetlen l betű, l hang van.
- Nem ám! Lapos-elem. Ott a két l!
- Nem jól tudod, Tibike. A laposelemet egyébként zsebtelepnek hívják, ezért egyetlen l hang van benne!"

Néha már reggel negyed 8-kor elérem a kibírhatatlan szintet.

Szépségeim!

Már évek óta előfizetői vagyunk a megyei napilapnak, ami annak rendje és módja szerint minden reggel landol a postaládánkban. Így aztán minden napra van olvasnivaló, bele is szoktam nézni.
Az újság utolsó oldala amolyan "vegyes felvágott" rendszerben működik, vannak mindenféle színes, érdekes hírek, képregény, vicc, illetve itt található a "Nap szépe" rovat is. Minden nap egy megyénkbeli, önmagát szépnek gondoló hölgy mosolyog a képről, alatta pedig ott van egy rövid bemutatkozás.
Érdekes, miket mondanak a szépségek. Csak az elmúlt heteket tudom felidézni, azokat sem pontosan, mert annyira azért nem érdekelnek ezek a csodák. De valahogy mindnek egy rugóra jár az agya: szeretnek táncolni, bulizni, barátokkal lenni, utazni. Nagyon érdekli őket a modellkedés, szeretnének ezzel foglalkozni, esetleg nagyobb kifutókon is megmutatni magukat. Nagyon szeretik a barátjukat, neki küldik a fotót évfordulóra. Mind tanulnak: gimnáziumban, szakközépiskolában, főiskolán, egyetemen, tanfolyamon. Ezt meghazudtolva idézeteket is szoktak fűzni a képhez, ezek általában alulról súrolják Oravecz Nóra életbölcsességeinek színvonalát (de legalább jó sok közhely van bennük).
Én meg nem értem az egészet. Hála az égnek már évek óta őszintén szemlélhetem a nőket, így már a negatív irányú diszkrimináció is elmúlt, de akkor is értetlenül állok a dolog előtt. Igen, tudom, az itt megjelenő lányok csak egy kis szeletet képviselnek, mert többségük nem ennyire exhibicionista. De akkor is: ők komolyan elhiszik, hogy mindannyian meg tudnak majd élni abból, hogy szépek és mutogatják magukat? És tényleg ennyien lennének, akiknek csak abból áll az élet, hogy hét közben vergődnek valami műkörmös tanfolyamon, hétvégén pedig teszik-veszik magukat? Valóban nincs köztük egy sem, aki többre vágyna, családot akarna, szeretne valami normális munkát?
Mert akkor elég nagy a baj...

Olyan jó...

... mikor az ember az elsőre marha hosszúnak tűnő, kéthetes téli szünet végén jön rá, hogy a szünetre tervezett dolgok harmadát is alig teljesítette.

Igaz, ez talán azért van, mert megint vagy hat hétnyi programot találtam ki magamnak két hétre..

Hírek

Telefonbeszélgetés Krisztával, nem is olyan régről:
"- Te, hallottad, hogy járunk?
- Már megint?
- Miért, már jártunk?
- Én úgy emlékszem, tavaly tavasszal már volt valami.
- Na, bassza meg, mindig lemaradok életem legjobb eseményeiről..."
Öröm látni, hogy a technika fejlődése jóvoltából az embereknek egyre több szabadidejük van. Egyeseknek talán túl sok is, azt' ráérnek kombinálni.

Pontatlanság

Vannak, akik mindig, mindenhonnan elkésnek. Én szerencsésnek tartom magamat, mert bár sokszor kell rohannom, a szerencse mindig mellém áll, végül pont időben érkezem oda, ahová elindultam. Így hát a késés nem okoz problémát, inkább az, hogy néha túlbiztosítom magamat, ezért túl hamar érkezem. De mindig van nálam könyv, sosem unatkozom.

Ennek ellenére mégis úgy érzem, mintha késnék, le lennék maradva. Legalább 6-8, de inkább 10 évvel. Réges-régi emlékek, adósságok, befejezetlen dolgok kerülnek elő. Volt itt kicsit több, mint egy évtized, amiben kicsit nagyvonalú voltam és pár zavaró apróságot csak arrébb rugdostam ahelyett, hogy találtam volna megoldást rájuk. Jó móka lesz múlt évezredi (de jól hangzik, mi?) elmaradásokat behozni...