A hiányzó fél

Annak idején, mikor Debrecenben tanultam, volt egy kedvelt játékunk Timivel. Tavaszi-nyári időszakban és kora ősszel, mikor jó idő volt, kiültünk a Rock Arizóna söröző elé, a kerthelyiségbe (azóta már másképp hívják) és egy-egy üveg sör mellett néztük az embereket. De nem akárhogyan: sztorikat gyártottunk hozzájuk. Jöttek-mentek körülöttünk az emberek, fogyott a sör (életemben annyi sört nem ittam még, pedig már akkor sem szerettem, de valahogy jólesett) és figyeltük az arcokat, mozdulatokat. Ha láttunk egy-egy tömegből kitűnő, valamilyen szempontból érdekes arcot, beindultunk.
Mindig, minden egyetlen mondatból indult. Valamelyikünk próbálta kitalálni, épp mit mondhat a "célszemély", aztán elkezdtük felépíteni őt fejben. Kitaláltunk egy nevet, kigondoltuk, hol élhet, mit dolgozhat, milyen lehet a gondolkodása, világnézete - percek alatt felépítettünk egy komplett karaktert. Mellette pedig sztorit gyártottunk hozzá, mi érdekes is történt vele.
Így esett meg, hogy a szerenádozók között kiskutyával vonuló, magassarkúban bukdácsoló gimis lánykából megszületett Vivienke, akinek húszéves BMW-vel nyomuló, kopasz-kigyúrt barátja van. Vivienkét érettségi utáni nyáron megkéri az anyja, hogy menjen már el egy kicsit a vidéken élő nagymamához, mert mama cseppet megbetegedett, segíteni kellene neki ebben-abban. Nem nagy ügy, ott van vagy két hétig, csak addig, amíg mama megerősödik, mert tavasszal a kórházban volt és még nem az igazi.
Meg is érkezik Vivienke, de nem vonattal, hanem a kopasz-kigyúrt barátja, Tibi húszéves, "körbespojleres" BMW-jével. Út közben végig nyomja a lakossági technót DJ Anyámkínja, ők meg "veretnek", ölében Fifikével, a kutyájával. Mama háza előtt aztán kipattan Vivienke az autóból és azzal a lendülettel süpped bokáig a vendégmarasztaló szabolcsi agyagos homokba, mert senki sem szólt neki, hogy a magassarkú papucs (a kérdéses leányzón az volt) nem ilyen helyre való. Később sikeresen megfeneklik a 632 kg-os rózsaszín gurulós bőrönd, Vivienke megfejeli az ajtófélfát, majd nyugovóra tér a tisztaszobában. Kicsit még pöröl mamával, hogy ő márpedig behozza a kutyát aludni, pedig mama megmondja, hogy a kutyának az udvaron a helye.
Másnap felébred fél tíz körül, mire mama már nagyjából végzett is minden délelőttre tervezett dolgával. Megrettenve néz körül: hol van Fifike? Mint kiderül, mama reggel 6 körül benn volt Vivienkénél, a szaladgáló, szőrös állatkát pedig - mivel gyengén lát - patkánynak vélte, így agyoncsapta a kezében lévő seprővel és kidobta Bundásnak (az ő saját, normális méretű falusi keverék kutyája), hogy "hadd játsszon kicsit".
Eddig jutottunk csak Vivike történetével, mielőtt reménytelenül röhögésbe fulladt volna az egész, de ez 3-4 perc alatt megszületett. Utána jött más: a Fejhallgatós Ember, aki azért hord marha nagy fejhallgatót, hogy kizárja a világot, közben meg lehet, hogy Rammsteint hallgat totális pókerarccal, mert már megszokta.
Ilyen sztorik születtek akkoriban az asztal mellett. Felváltva dőlt belőlünk a hülyeség, ha egyikünknek elfogyott a szufla, nem jött több új ötlet a gondolatmenetből, a másik folytatta és így, oda-vissza találtunk ki rengeteg marhaságot. Sztereotípiákból építkeztünk, sablonos sztorik voltak - de kit érdekel? Marha jó volt játszani, történeteket elképzelni, karaktereket összerakni percek alatt. Három éve, mióta eljöttem Debrecenből, nincs ilyen. Csak egyszer-egyszer, rövid időre jött össze, mikor Timivel találkoztunk valahol. Egy-egy karakter vagy sztori felépült, de többre nem volt idő.
Tegnap aztán úgy alakult, hogy hosszú idő (több hónap) után először emberek közé mentem. Miskolcon jártunk a húgommal, könyvesboltban voltunk, aztán mikor kijöttünk, leültünk egy padra olvasni. Pontosabban: ő olvasott, én pedig nézelődtem. Újra előjött a régi játék, vadásztam az arcokat, gondolatban pörögtek is a nevek, munkahelyek, sztorik... De most nem volt, aki kontrázzon, csavarjon egyet a sztorin, felvegye a szálat, ha elejtem. Hiába pörögtem úgy, mint rég, a semmibe szállt az igyekezet. Pedig a varázslat ugyanúgy megvolt: ültem a padon, körülöttem jöttek-mentek az emberek (Miskolc, sétálóutca - a forgalomra nem volt panasz), én pedig kicsit kívülállóként figyeltem őket.
De ez már nem volt olyan. Egyedül nem megy. Ehhez ketten kellenénk. Kár, hogy messzire sodort minket egymástól az élet.

Túl nagy lesz ez!

Azt hiszem, mostantól bevezetem azt, hogy nem megyek nagyvárosokba. Sőt, sehová sem fogok járni, csak dolgozni meg haza. Az se jó ám, ha túl sok az élmény, túl sok emlék jön elő.
Nagyot változott az életem, elköltöztem a nagyvárosból, most itt élek egy kisvárosban és egy másikba járok dolgozni. Nincs már egyetem, nincsenek barátok, van helyette 3 műszak, ilyen-olyan geometria meg papírmunka. Rosszabbnak tűnik, de nem az. Más. Ez is egy élet, ez is abszolút élhető, csak más gondolkodás kell hozzá. Már megy is, megtalálom benne a szépet, kedvelem, mert valahol mégiscsak magamnak választottam. Ha már kirúgattam magam egyetemről a magam nagy eszével, igyekeztem azt az alternatívát megfogni, amelyik a legjobbnak tűnt. Sok szempontból még jobb is, mint az az élet, amit az egyetemi tanulmányaim előrevetítettek.
De ha időről időre visszatérek egyetemi tanulmányaim helyszínére és felidézem az ottani emlékeket, mindig is fel fog merülni, hogy lehetne ez másképp is. Úgy meg soha a büdös életben nem fogok örülni annak, amit elértem. Nincs hát más megoldás: ki kell zárni mindent, ami zavarhat. Majd ha stabil lesz az álláspontom, visszaengedem őket. Addigra már nem lehet megingatni benne, hogy jó, amit teszek.

Vágyak

Az elmúlt hét mocsok időjárása után végre gyönyörűen süt a nap, lehet dolgozni a kertben, minden csodás. Erre mit találok ki? Azt, hogy telet akarok, bokáig vagy tovább érő hóval, kemény fagyokkal, süvítő széllel. Mer' az milyen jó, mikor lehet síelni meg korcsolyázni. Mondjuk se síelni, se korcsolyázni nem tudok, de az biztos jó. Meg az is jó, mikor lehet törni az utat a hóban, messze mindentől, kirándulás címszó alatt. Úgy, hogy évek óta nincs melegnek mondható, legalább nagyjából vízálló lábbelim és az egyetlen télikabátomat gyűlölöm felvenni, olyan nehéz.

Hülyegyerek nem bír magával. Az ilyennek meg nem szokott jó vége lenni.

Egyszer...

 

Egyszer én leszek az az ember a képen és minden az én kezem munkája lesz rajta. Nem fogok én haragudni senkire, csak kurvára be fogok sokallni az idiótáktól, aztán egy cseppet le fogom vezetni a feszültséget. Utána pedig valószínűleg rágyújtok és hazasétálok, mintha mi sem történt volna.

(kép innen)

Sufnik népe

Elgondolkodtál-e már rajta, mid van? Mi az, ami a tiéd? Készítettél már leltárt?
Mit láttál a leltárban? Miből szenvedsz hiányt? Mi az, ami nincs?
Mindened van, ami csak kell? Boldog ember vagy!

Csak egy kérdés:
Mindenből csak annyi van, amennyi kellene?

Tudom, persze, ez nem megy. Tízes csomagben olcsóbb volt a LED-izzó, jó lesz még valamire, mert egyébként már nincs hová becsavarni. Mindenből kell, hogy legyen tartalék, mert a mai sajtreszelők nem bírják úgy, mint a régiek, ezért van négy darab. A telefontöltő meg olyan dolog, amit nem jó hurcolni, ezért kell egy a konyhába, egy a nappaliba, egy Mamáékhoz, egy az utazós táskába (mert ha Mamáéknál mégse lenne), egy a munkahelyi szekrénybe, egy meg a munkábajárós táskába (ha esetleg... hagyjuk). Bögréből pedig sosem lehet elég, mert mi van, ha reggel egyszerre háromból szeretnéd inni a kávét?

Nincs olyan, amire szükséged lenne, de nincs. De vajon olyan akad-e, amire nincs szükséged, de van?

Nekem ne magyarázkodj, én tudom, hogy megy ez. 40 négyzetméter kerthez már kell a rotakapa. A szomszédnak is, a másiknak is - mert közös lónak túros a háta meg minden. Mindenki csak a saját szerszámával játsszon. Kompresszor nélkül se tudsz élni, mert mint tudjuk, a benzinkúti kerékfújó nem jó semmire, a medence lábpumpája meg lepkefing, sokáig tart vele felfújni. Ezt meg csak pikk-pakk rádugod (miután rájöttél, hogy nem ér el a medencéig a tömlő, ezért kirángattad a kamra üledékrétege alól a kompresszort, kibogoztad a vezetékét, kerestél hosszabbítót, bedugtad, kicsomóztad a légtömlőt, megkerested a megfelelő adaptert, négykézláb kutattál a fűben, hová lőtte ki a szorulós gyorscsatlakozó és megvártad, hogy teleküldje a légtartályt az egy szem reménytelenül kicsi dugattyú) és már kész is. Kész, méretre-profilra gyalult lépcsődeszka is jó, ha van, mert bár földszintes a ház, bármikor járhatsz úgy, hogy hirtelen ráépül egy emelet és fel sem tudsz menni, ha nincs lépcső. Úgy látom, CD-ket is sűrűn használsz, mert van három tartód is. Ja, csak megmaradtak emléknek. Értem.

Kell is, hogy ennyi minden legyen itthon, hiszen csak abból lehet barkácsolni, ami van. Nem kell mindenből, mindig újat venni, nem kell szerelőt hívni, majd megjavítod. Sőt, azt is megépíted, amit még a boltban sem lehet kapni. Mert te ügyes vagy és kreatív.

Szóval mindened van. Sőt, még több is van, mint amire szükséged lenne. Tudod, mi az igazság? Az, hogy csak hiszed, hogy mindened van. Valójában a két legfontosabb dolog hiányzik az életedből: a tér és az idő. Nincs egy talpalatnyi szabad helyed sehol, mert kinyitod a szekrényajtót és dőlnek belőle a felesleges ruhák, kinn a műhelyben át kell ugrálni az ide-oda felhalmozott alkatrészeket, nem tudsz kényelmesen kinyújtózni sehol. Mindenütt szemét van. Ne magyarázd: amihez 25 éve nem nyúltál, az nem "jó lesz még valamire", hanem szemét.
Időd sincs, mert ami van, azt a műhelyben töltöd. Csak egy kis ez, egy kis az, mert szépül a ház... Mikor voltál utoljára nyaralni? Ja, neked ez a kikapcsolódás. Meg különben is: anyagárból hozod ki a "teszkógazdaságos" kocsibeállót. Az időd, a munkád meg ingyen van, hülyegyerek?

Nem tudsz pihenni, nem tudsz megállni. Munka után irány haza maszekolni, hétvégén a kert, a telek, a garázsépítés, a szabadságodat betonozásra veszed ki, ha elfogy, kiíratod magadat táppénzre és közben "heggeszted a filegóriát". A végeredmény? Elárulom: a nagy büdös semmi, baszd meg. Magadat rángatod bele ebbe a rohadt spirálba. Nem magadnak építesz, nem magadnak akarsz jót. Neked ebből csak a hótt' koszosan eltöltött délutánok-éjszakák maradnak, amikor már "majnemjóvót, mosmá télleg jó lesz". Sose leszel kész, sose dőlsz hátra. Barkácsolsz, majd építesz, hogy még többet barkácsolhass.

Fogd fel: egy életed van, az is véges. Ha mindig a műhely leghátsó sarkában, Brigéciol-bűzben töltöd az idődet, nem vagy előrébb. Mikor pihensz? Mikor vagy a családoddal, a gyerekeiddel? Fogd fel végre: minden, amit vásárolsz vagy készítesz, időt, pénzt fog elvenni tőled, amíg csak meglesz. Nem ér véget a sztori azzal, hogy kicsengeted a vételárat. Tárolás, karbantartás, javítás - mind a te zsebedet terheli. Igen, a tárolás sincs ingyen. Miért húztad fel oda azt a fészert? Azért, hogy elférjen benne az a sok vasanyag, amit ingyen hoztál el a "téeszből". Nem ingyen volt. Ki kellett fizetned a fészer építését, ott foglalja a területet a kertedből. Ott akár terasz is lehetne, ahová kiülsz pihenni. De ha már fészerépítés: mi az? Megvolt olcsón, mi? Cementet intézett Karcsi, betonkeverőd úgyis volt (nem ingyen, nem óccsón, de azt hiszed), csak némi sóder meg víz kellett az alaphoz, a szerkezet hegesztett bepárlócső, rajta műanyaghullám - anyagárba' vót, óccsó vót!

A faszt. Meddig dolgoztál rajta? Mit neked az a két-három hét, amíg 4-5 órákat aludtál, munka után meg rögtön jöttél ide építkezni? Belefér, nem? Egy büdös fillért nem kaptál érte, sőt, csak ment a pénzed. Hajlandó lennél a munkahelyeden is ingyen dolgozni 3 hétig? Nem hát. De az más. Mert ezt magadnak építetted.

Nem. A vasnak építetted. Felépült, belerakodtál és azóta ott van minden, nem nyúltál hozzá a vashoz. Évente 1-2 cső kikerül belőle, azt' annyi. A "téesz" szemetét tárolod, öcsi. Tudtad? Nem ám jó pénzért, mint a hulladékkezelő, hanem itt még te fizettél a pénzeddel és az időddel, hogy ugyan hozhasd el a szemetet. Persze, de milyen jól jött az a pár cső, mikor kellett!

És ezt nem kaptad volna meg három utcával arrébb, a vasudvarban?
Építkezés, por, piszok és egyéb nyűgök nélkül?

Ne áltasd magadat. Amit felépítettél, nem érték. Már most, neked se az, csak nyűg, a felhalmozott tárgyaidat kerülgeted, az épületeket toldozod-foldozod, sosem érsz a végére. Majd a gyereked, mi? A faszt! Ha teheti, menekül az állandóan feje tetején álló hörcsögvárból, vissza se néz. Te pedig majd úgy fogsz járni, mint az öregek a szomszéd utcákban: ott a ki tudja, hány négyzetméteres, két emelet+szuterénes ház, néha tetőtér-beépítéssel, terasszal-erkéllyel, központi fűtéssel, lugassal, csobogóval, ők pedig laknak összesen egy szobát, abból is azt, ami a konyhához és a fürdőhöz a legközelebb van. A többiben ember nem járt már másfél éve, mert a gyerekek legfeljebb egy vacsorára jönnek haza, mamáék meg nem bírnak lépcsőzni. A csodálatos, világított-fűtött garázsban ott rohadt szét a Thalia, a műszaki már lejárt rajta, a lugas elvadult, a teraszon felfagyott a járólap. A gyerekek kirepültek, nekik nem érték, csak kolonc lesz a ház. Eladni nem lehet, odaköltözni nem akarnak. Majd összedől egyszer...

Ébresztő, ember! Magad ellen dolgozol! Ezt akarod? Mert ez lesz a vége. Nem kerülheted el. Dolgozz, végezd a munkád, de csak annyit dolgozz, amennyi kell hozzá, hogy megélj. Nincs szükséged annyi szarra, amennyit felhalmoztál, nem jön a pestisjárvány. Elkúrhatod az időt a TV előtt fekve és a "nélkülözhetetlen" lapátnyélélező célszerszám gyártása közben is (amit amúgy első használat után elhajítasz a picsába). Egyiknek sincs sok értelme, de ha teheted, inkább pihenj - van mit kipihenned.

Kezdj el kidobálni dolgokat. Nem átrakni, nem válogatni, nem eltenni tüzelőnek, elvinni MÉH-be. Amit félreteszel, hogy majd bármilyen indokkal később szabadulsz meg tőle - na, az menthetetlenül a nyakadon marad. Csak halasztani fogod, hogy kidobd. Hajíts ki mindent a kukába, csapd rá a fedelét, foglalkozzon vele a hulladékszállító cég!

Vess véget a felhalmozásnak! Kezdj készletet csökkenteni!

Most. Mert két perc múlva már lehet, hogy nem leszel hozzá elég bátor.

Igyunk!

Régi jó barátóm, Zótányka ötlete a múlt heti rövid hétvégére: igyunk! Na, jó, neki igazából csak ez az egyetlen ötlete szokott lenni. Tehát inni kellene, mert már rég találkoztunk meg ilyenek.
Társasági esemény ugyanis nem lehet totális lerészegedés nélkül. Persze, nem azért gyűlünk össze a nyárikonyhában, mert alkoholista brigád lennénk, de ha már ott vagyunk és kifőtt a pálinka, kiforrt a bor vagy egyéb nagy esemény történt, akkor már...
Mindig ugyanaz a vége. Csak egy fél szilvát, egy fél körtét, bor is van, aztán éjfél körül már oroszul is tudok énekelni (legalábbis azt hiszem), hazafelé minden létező kocsmába be akarok menni (pedig éjfélkor zárnak, én meg 2 előtt el nem indulok), otthon még folytatnám, ha lenne kivel. Mivel nincs, ezért csak simán szétborítom a borzalmas kannás vörösbort, aztán nem értem, miért van büdös. Másnap pedig természetesen átélem a világvégét háromszor, de estére helyrejövök és kitalálom, hogy többet ennyit nem iszom.
Következő héten pedig megint pörgés, szétesés, másnap - ej, nem jó ez így. Ha elmegyünk valamelyik kocsmába, az sokba kerül (az iható feles darabja 200 Ft-nál indul), sok az alapjáraton is hülye, ittasan még jobban bepörgő paraszt, a vége sokszor kötekedés, rossz hangulat. Kell a francnak! Ha házibuli van, csak kitolok a vendéglátóval, mert részegen elég nagy pusztítást tudok végezni akaratom ellenére (és néha szándékosan is). Ha nálam van a buli, eltart egy darabig, mire újra emberi viszonyok lesznek, ha másnál, akkor oda menni kell, meg kell szervezni a hazautat vagy ott kell aludni... Esetleg jön a gyaloglás, ami hajnalban, induláskor, két liter borral nem nagy kaland, de ha elfogy a bor (ez olyan egy-másfél óra, ez alatt van, hogy egy egész kilométert is megteszek, de az biztos, hogy közben minden útba eső vízszintes felületen ülök-fetrengek), akkor már nem tűnik olyan jó ötletnek, másnap pedig a harci sebek mennyiségéből tudom csak megállapítani, mennyit is talpalhattam. Külön öröm, mikor feltöri a cipő a lábamat - ezt menet közben nem veszem észre (van, hogy a villanyoszlopot sem), de utána jó darabig emlékeztet rá, mennyire kemény voltam hajnalban. Ej, nem jó ez sehogy sem...
Vagyis dehogynem! Igent mondtam az ajánlatra. Hazaértem délutánosból valamikor szombat este fél 11 körül, bevágtam két liter, délelőtt bekevert boroskólát (addigra összeértek az ízek, már nagyjából iható volt), közben pedig a Napirajz-könyveket olvastam és Rádiókabarét hallgattam. Úgyis ez szokott lenni a program, ha Zóóótánykával iszunk: a Napirajz és a Rádiókabaré legbetegebb poénjain röhögünk, amit senki más sem ért. Ja, meg kóvályogtam is egy kicsit. Másnap pedig csak kicsit zúgott a fejem, nem volt nagy gond. És mindezt kihoztam pár száz forintból, séta és egyebek nélkül. Azt hiszem, megtaláltam a tökéletes buli receptjét. Nincs kötekedés, nem kell meghívnom egyáltalán nem szimpatikus embereket azért, mert odaültek az asztalhoz, olcsó a pia, nincs gond a hazajutással - minden ideális.
Mit mondasz? Hogy ökör iszik magában meg az egyedül ivás az alkoholizmus első jele? Nem érdekel. Ha iszom, úgyis azért iszom, hogy megszédüljek tőle, ezt a célt pedig így is el tudom érni.

Számok

Kettő, nyolc, négy, három... Öt!
Kettő, nyolc, négy, három... Öt!

Három, kettő, hét, öt... Hat!
Három, kettő, hét, öt... Hat!

Visszajött. Üdvözlet neked, Enigma V18, már azt hittem, lesznek nyugodt napjaim...

Telefon

Valamikor régen nagyon sok telefonszámot tudtam fejből. Családtagok, barátok számai, munkahelyi számok - ahogy annak idején az LGT énekelte: "Telefonkönyv lett már a fejem". Nem önszántamból alakult így: egy időben rendszeresen megadták magukat a telefonjaim, volt, hogy két-három havonta cseréltem őket. Akadt, amelyik a kantáros munkásnadrág (alternatív nevén: kisvakond-nadrág) első zsebében maradt és egyszerűen ráfeküdtem, mikor valamit nagyon kerestem a motortérben, egy másik a fáradtolajben fürdött meg, volt, amit a tetőgerincről ejtettem betonra. Így hát a telefonban elmentett nevek semmit sem értek, a SIM-kártyán meg volt, hogy régi számok voltak. Nem zavart, fejből pötyögtem, jó volt az.
Ez már elmúlt: lassan a saját számomat sem tudom, a sok-sok régi számnak pedig a tulajdonosát is elfelejtettem. Változnak az idők, semmi nem a régi már. Nem nagyon van kinek megjegyezni a számát.
Érdekesebb azonban, hogy mi is lett a nagy telefonfogyasztásom vége. Nos, a jelenlegi, őskori, abszolút butatelefon Nokiám már idestova három éve szolgál. Régen, mikor gimnáziumba-egyetemre jártam, gyorsan fogytak a telefonok a műhelyben. Mióta a műhely nem csak a hobbim, hanem ott tanulok és dolgozom, valahogy jól bírják a kiképzést a készülékek. Nem értem én ezt...

Hová tűnt?

Akárhogy nézem, életem eddig éveivel nem tudok maradéktalanul elszámolni. 2007 őszétől 2013 őszéig, szinte napra pontosan 6 éven át nem tudom, mi történt, nem tudok semmi érdemlegeset felsorolni. Pedig telt az idő szépen, írott és elektronikus nyomai is vannak annak, hogy léteztem akkoriban.
Ám akkor is: ez a hat esztendő egyszerűen eltűnt. Persze lesznek még ilyen évek, amikből semmit nem tudok megemlíteni, mert csak abból fognak állni, hogy hétköznap dolgoztam, hétvégén meg főztem-mostam-takarítottam. De ezek olyan évek voltak, amikből sokat lehetett volna kihozni. Amikor sok mindent kellett volna kipróbálni, megismerni, elkezdeni, befejezni.
Ehhez képest... Á, hagyjuk. Csak tudnám, hogy tudtam ilyen fiatalon ennyi évet eldobni?

Régi ismerős

Hahó!
Hallasz?
Na, örülök neki. Kérlek, ne lépj rám.
Mondom!
Ne forgolódj, csak nézz le, az asztal lába mellé.
A másik lába mellé.
Jó, látjuk egymást, megvagyok. Lennél oly' kedves, hogy felteszel az asztalra?
Köszönöm, máris jobb így.
Ó, el is felejtettem bemutatkozni!
De tudod mit? Inkább nem. Elég régóta ismerjük egymást. Csak évek teltek el azóta, hogy legutóbb tallkoztunk.
Ám most újra itt vagyok. Visszatértem hozzád és egy darabig maradok. Nem, ne készíts nekem helyet, elvagyok én a saját kuckómban. Csak gondoltam, szólok, hogy mostantól veled leszek mindig, mindenütt. Ha nem bánod.
Ha bánod, akkor is.