A nap idézete

"Tied a WC, magadnak szarsz,
Ezt tanítja neked Lenin és Marx!
Ha nyakig ülsz a szarba',
Kapaszkodj az életszínvonalba!"

Itt láttam és öröm nélkül konstatáltam, hogy a '70-es évek közepe óta nem sok minden változott.

Reccs v2.0

Romeltakarítás, mint olyan.
Nem létezik, hogy minden összetört.
Oké, hogy összeomlott, de mindent össze is tört maga alatt?
Úgy néz ki.
Semmi, de az égvilágon semmi nem maradt épségben.
Bedarálva, porrá törve fényképek, könyvek, füzetek, ruhák.
Teljes pusztulás.
Vagy épp egy új lehetőség.
Végülis a 0-ról arra indulok el, amerre akarok.
És azzal, amit csak szeretnék.
Leginkább öles léptekkel.
De merre, hogyan, mi lenne jó?
Van erre megoldás.
Zsebből elő az 50-es, kicsit elgondolkodom, mit jelentsen a fej és az írás, majd feldobom.
Pörög.
Leesik.
Elkapom, felütöm.
Írás.
Jé, különkiadású 50-es! Nemzeti és Történelmi Emlékhelyek emlékérme. 2015-ös kiadás, még szinte proof. Hibátlan! Nem is hittem volna, hogy valaha találkozom vele. Megvan a Római Szerződés emlékérme, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat emlékérme, az 1956-os emlékérme, a 125 éves Vöröskereszt emlékérme és még az EU-csatlakozás emlékérme is. Van első évjáratú, 1993-as érme, van köztársasági és magyarországi veret, van minden évből, csak az ezüst-cink különleges kivitelek maradtak el. Nahát, az egyetlen hiányzó 50-es!

Ja, amúgy hol is jártam? Összedőlt az életem, vége mindennek? Pusztulás van?
Kit érdekel?
Majd meglátogatom Timit, ökörködünk egy sort, kitaláljuk, mi is a megoldás az élet problémáira - azt' majd lesz valahogy.

Nekem te ne

Nekem te ne.
Ne szólj bele!
Sőt, ne is szólalj meg egyáltalán!
Ne segíts!
Nem érdekel.
Tudom, hogy ismersz valakit, aki.
Én is ismerek.
Vagy majd megismerem.
Ne poénkodj!
Nem vicces.
Kurvára nem.
Nem erről volt szó.
Az volt a sztori, hogy megbántad, amit tettél és most bocsánatot kérsz meg minden.
Én meg nem hajtalak el a gyászba, hanem szóba állok veled.
Ennyi, nem több. Semmi haverkodás, régi szép idők, poénkodás, hátbaveregetés.
Tudod, két okból sem.
Egyrészt: a régi szép idők nem léteztek. Lehet, hogy te így emlékszel rá vagy szeretnél így emlékezni, de azok az idők egyáltalán nem voltak szépek. Nekem legalábbis nem. Ott, akkor nem tűnt fel, de gondolom, azóta te is rájöttél, hogy nem vagyok hülye. Visszanézve már látom, mi ment akkoriban.
Másrészt: az az idő már rég elmúlt. Sok éve már annak, hogy nem beszélünk egymással. Ennyi idő pedig elég volt ahhoz, hogy megtanuljak nélküled élni és elfelejtselek. Jó volt, mikor nagy ritkán segítettél, köszönet érte, de ami a te dolgod volt egykoron, azt most már megtanultam én magam elvégezni nélküled is. Nem volt könnyű, de sikerült. Így hát nincs már akkora szükségem rád, mint akkoriban.
Sőt, semekkora szükségem nincs rád. Az életem nélküled is működik, mint láthatod, nem kell már a segítséged. A te szerepedet kiírtam a forgatókönyvből. Ha nagyon akarsz, maradhatsz, nézheted, mi történik, de foglalkozni nem fogok veled. Sem időm, sem energiám, sem kedvem nincs hozzá.
Kérlek, ehhez tartsd magad! Nem akarok konfliktust, nem akarlak megint elzavarni. De ha meg kell tennem, nem fog rosszul esni.

Reccs

Felnéztem. Láttam, hogy a mennyezetről vakolatdarabok potyognak. Nem nagy ügy, eddig is rendszeres volt, főleg olyan földrengések idején, amik mostanában napról napra, percről percre megrázták a környéket. Egy kis por nem a világ, majd elmúlik a földmozgás, megnyugszik minden.
Remegés, csörömpölés, nyikorgó asztal. A talpam alatt ropog a vakolat pora, ahogy átmegyek a másik szobába. Tudom, ilyenkor az ajtónyílásba vagy egyéb áthidaló alá kellene állni, asztal alá bújni, kiszaladni az utcára, blablabla... Tíz éve, az első ilyennél még meg is tettem. De már évek óta leszoktam róla. Mikor naponta többször mozog a föld, nem tud izgatni. Rengett ma is, tegnap is, holnap is fog. Tudom, hogy semmi komoly.
Visszajövök, kezemben a teám, várom a csinnadratta végét. Kinézek az ablakon, néha belekortyolok a bögrémbe. Az egyetlen érdekesség csak a kis kerámiafedél: nagyon utálom, mikor belehull a por a teámba és csikorog a fogaim között. Arról nem beszélve, hogy az Earl Grey bergamottaromájával nem nagyon harmonizál az Aquakolorral (színkód: 400 sárga és némi 550 okker) színezett Héra botrányos íze.
Lehet, hogy csak látszólagos a nyugalmam, de még az a kicsi is véget ér, mikor mögöttem valami puffan az asztalon. Leugrott volna a macska a polcról? De nincs is macskám!
Nem macska volt. Egy kisebb, tenyérnyi betondarab. Nem vicc ez, kérem, itt már nem csak a vakolat hullik. A födém mintha nem bírná a fárasztó igénybevételt. Ismét felpillantok és látom: a repedések már nem csak a vakolatban futnak. Olyan nagy baj nem lehet, volt már ilyen és túléltük. Amúgy sem fogok szaladni, még nem fogyott el a tea. Még kiborul!
Inkább nézzük ki a... Na, az ablakon már nem fogok kinézni. A falon átlósan végigfutó repedésre nagy dörrenéssel betört. Az üveg rugalmassága eléggé gyér és ezen a műanyagkeret sem segít. Tehát üveg nincs és ahogy nézem, a fal sincs a helyzet magaslatán. Igaz, lassan már nem kell semmit sem tartania, mert a födém egyre jobban potyog. Mégiscsak kellene keresni valami áthidalót és beállni alá, az a tuti.
Jó ötlet volt: a szobában most már szőnyegbombázás van. Itt-ott a plafonból kiforduló betonacél rudak is színesítik a képet, a bútorok lassan átmennek gyújtósba. Na, jól nézünk ki. Lőttek az esti olvasgatásnak. Tom Clancy hiába írt jókat, ha összedől fölöttem a ház.
Nagy robaj: eddig bírta a tető. Most már nem kell álmennyezetet építenem és LED-eket kötözgetnem, hogy megtekintsem a csillagos eget. Közben a talaj még mindig mozog, nem akar elülni a földrengés. Valami nagy baj lehet. Most, most kellene elszaladni, ki az utcára, rám ne dőljön az egész, de nem lehet. Nem akarok.
Dől minden, dőlnek a falak, roppan fölöttem az áthidaló, nagy döndüléssel megérkezik a repedező padlóra az ajtó, tokkal együtt. Kész, ennyi, ez összedőlt. Vár állott, most kőhalom meg ilyenek. Megreccsent, de nagyon.

Ez van, összedőlt, nincs mese. Óriási sitthalmot várnék, de alig van valami. Csak pár lapátnyi szemét hever szétszórva. A megerősített vasbeton födém csak látszat volt, valójában korhadt nádpadló pergett a nyakamba. A falazóblokkok helyén is csak szétporladt vályogtéglákat látok, a válaszfalak martinsalaktól vörösesek. A szilárd, földrengésállónak hitt ház valójában egy botrányos, összetákolt förmedvény volt, csoda, hogy nem vitte el az első fuvallat. Magam sem tudom, hogy bírt ki ennyi földrengést. Most viszont kész, vége, nincs tovább. Összedőlt, én meg itt állok a semmi közepén, fedél nélkül. És még a teám is kiborult. A könyvemről nem is beszélve!

Hát így esett, hogy ma annak rendje és módja szerint a fejemre omlott ez a képzeletbeli építmény, ami elmém szövevényes és egyre sötétebb térképén az "élet" nevű területen állott. Ez volt az én életem, amiről azt hittem, hogy működőképes, teljes egész. Megdőlt, összeborult, vége van. Persze jobban megnézve kiderül, hogy minden volt ez, csak rendes élet nem, de akkor sem akartam, hogy így boruljon fel minden. Holnap megint fel kell kelni, be kell menni dolgozni, mintha mi sem történt volna. Újra 100, de inkább 110 százalékot kell teljesíteni, mert termelés van, hajtjuk a GDP-t. De én holnap már nem ugyanaz az ember leszek, aki tegnap dolgozott. És ami rosszabb: nem is tudom, ki leszek. De a teljesítménynek maradnia kell. Maradnia kell a humornak, az ütődött poénoknak, a kényszeres jópofizásnak, az ismerősök felé mutatott pozitív arculatnak - semmi sem változhat.

Menni kell. Menni el innen, jó messzire. Oda, ahol nem ismernek, ahol én sem ismerek senkit és azt alakítok ki magam körül, amit csak akarok.

A hetedik

Hallgatom a rádiót, teljes a nyugalom. Megyek is mindjárt aludni, nem érdemes tovább halogatni, jön az éjszakás műszak, akkor majd úgysem alszom.
És akkor megszólal valami.
Valami, amire nem számítottam.
"E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!"
Nahát, József Attila!
Nem. Nem tudtam, hogy ő írta.
Hobo Blues Band.
És akkor elindult valami.
Emlékszem még a debreceni évekre. Akkor láttam Hobót először élőben. A vadászat. Ez volt az est címe, az album dalaira fűzte fel a mondandóját. Az elején hangzott el a híres mondat: "A hetedik te magad légy!"
Beugrott. Beugrott minden. A végtelen hosszúságú séták a Bolyai utcán, a Thomas Mann utcán és a környéken, mikor Hobo szövegei jártak a fejemben. Ott kavargott minden, sütött a nap - emlékszem, tavasz volt. Öröm, boldogság, kivirul minden. Nekem meg fogalmam sem volt, hogyan folytatódik az életem. Az egyetemen összedőlt minden, alternatíva nem volt. Elindult egy nagy lejtmenet, ami napra pontosan három évvel ezelőtt ért véget a gödör legmélyén.
Pontosan látok, érzek mindent. Ahogy kilépek a hatalmas lombú fák árnyékából az Űrhajósok terén és megcsap a forróság, ahogy kóválygok a Jerikón, ahogy süti a talpamat az aszfalt a Borbíró téren. Rémlenek még a madárcsicsergős, tücsökzenés, jó illatú esték a Cívis utca környékén - nem csak emlékszem, át is élem. Újra ott vagyok.
Persze tudom, ma már minden más. A Csoki előtt villamos vágtázik, nincs 31-es és 32-es busz, a csónakázótavat és a Kikötőt felfalta a stadion. De akkor is: én most is azt látom.
Gyönyörű időszak volt. Igazán szépnek láttam Debrecent, jól éreztem magamat. És ez az időszak volt az, mikor szétesett az életem. A mai napig nem tudom, mitől. Nem tudom, mi csúszott félre, de az eredményei most is itt vannak és úgy néz ki, nem is szabadulok meg tőlük.
De nem érdekel. Hobo nekem akkor is egyet jelent a debreceni évekkel. Onnantól, hogy első éven Jocóval megismertük a színházi estet és rácsodáltam Enci szépségére, azon keresztül, hogy a legsötétebb napokon a Vadászat tartotta bennem a lelket, addig, hogy Hobót dúdolgatva sétálgattam az utolsó napjaimon a rettenetes hőségben. Szép volt, jó volt, de nem biztos, hogy megérte.

Beszéljük meg!

"- Hogy köszönjek, ha bemegyünk? Mit mondjak?
- Te? Te leginkább maradj csendben, az a biztos!"

De legalább előre kérdezett.

Megéri

Az imént láttam az Indexen egy címlapos hírt, biztos marha fontos: Emma Watson 13 milliárdért végigrettegte a tinikorát.
Biztos nem lehetett neki könnyű - jutott eszembe. Ha már megakadt rajta a szemem (nem Emmán, bár rajta is megakadhat, van mit csodálni rajta), el is olvastam. Tényleg nem lehetett neki könnyű, el sem tudom képzelni, milyen lehet egy ehhez hasonló helyzet.

De a fene vigye el, ennyi pénzért én is szívesen rettegtem volna tizenéves koromban...

Mérőszalag

Na, még azt találd ki, hogy mérőszalaggal kezdesz neki beállni a műhelybe! Há' minek? Látom én, hogy befér!
Aó, há' most attú', hogy az öt méter húsz centi, itt meg csak 4,70 van, befér! Úgy kell állni, hogy egészen előre, meg így kicsit srégan, azt' elfér az!
Na, gyere, befér!
Akkó' engeggyé oda, beállok én neked, eztet nézzed, így kell, e!
Mennyé mán a mérőszallagoddal, hülyeség!
Így ide befor...

Fél órával és egy lökhárítóval később kiderült, hogy a mérőszalag tényleg nem hazudik. Szeretem a precíz embereket.

Gólyahajó

Jó pár éves sztori már ez. Miután leérettségiztünk, a középiskolai osztály szétszóródott, de az első 1-2 évben még sikerült összejönnünk kisebb-nagyobb találkozókra. Bár ha jól emlékszem, még talán 5 év után is volt osztálytalálkozónk. El is mentem, de aztán megfogadtam, hogy soha többé.
A fene enné meg a kitérőimet, vissza a sztorihoz! Tehát ott voltunk kétezer-akárhány őszén, érettségi után, a társulat jó része épp az első főiskolai-egyetemi tanulmányi időszakát gyűrte, annak is valahol a vége felé jártunk. Összeültünk az egykor törzshelyünknek számító kocsmában eszmét cserélni: kinek hogy tetszik a felsőoktatás, mik a kilátások. Lelkes gólyaként mindenki mesélt a gólyatáborról, gólyabálról, felsőbbévesekről - ebből én kimaradtam, mert bár akkor még jártam egyetemre, a gólyatáborból és a gólyabálból tudatosan maradtam ki, már akkor sem bírtam a kényszeredett jófejkedést. Volt nekem jobb dolgom is.
Két jó barátnő mesélte egymásnak nagy lelkesedéssel a gólyalét érdekességeit. Egyikük, Zita, a Debreceni Egyetemre járt, másikuk, Kata a Corvinusra. Vagy a BME-re, vagy a fene se tudja, de valamelyik budapesti egyetemre. Kata volt épp soron:
- ... és képzeld, nekünk volt még gólyahajó is!
- Gólyahajó? Az milyen? - kérdezett vissza nagyra nyílt szemekkel Zita.
- Az olyan, hogy a Dunán ott állt a kikötőben egy hajó, oda felmentünk, kihajóztunk és ott volt nekünk mindenféle program. Koncert, vacsora, rendes, kiöltözős bál, hajnalig ment a buli, közben a hajó ment fel-le a Dunán, néztük a várost... Óriási volt!
- Ez tök jó! Nálunk miért nincs ilyen?

Rövid csend következett. Mindenki várta, hogy leesik a poén valahol, de nem esett le. Zita tényleg nem értette, hogy Debrecenben miért nincs ilyen. Éreztem, hogy ebből baj is lehet, ezért próbáltam rávezetni a témára.
Nem buta ő, rá fog jönni.
Tudja, hogy Budapesten ott van a Duna.
Na, és mi Debrecen folyója?
Értem én, hogy bő két hónap alatt még nem hallott róla és egyébként sem oda akart menni egyetemre, ezért nem ismeri a várost, de hátha megvan.
Látott már hidat a városban?
Nem, a homokkerti felüljáró nem játszik.
Na, lassan megvan...

Tíz perc alatt meglett a megoldás. Azért nincs Debrecenben gólyahajó, mert nem tud kikötni az egyetem közelében úgy, ahogy Katáéknál.

Ennyiben maradtunk. Végülis a megoldás helyes, csak nem kellően pontos. De akkor, ott elég volt.
(Zita egyébként csúszás nélkül szerezte meg az alap- és mesterdiplomáját, most, ha jól tudom, PhD képzésen vesz részt - de tény, hogy nem földrajz szakos)

Rádió

Jövök-megyek itthon, hogy valami zörögjön, bekapcsolom a rádiót. Épp a Kossuth van rajta beállítva, szilveszterkor azon ment a Rádiókabaré, úgy maradt. Recseg is egész délelőtt.


menekült, migráns, terrorveszély, biztonságpolitika, terror, biztonság, menekült, migráns, terrortámadás, menekült, Szíria, menekült, nem hagyjuk, migráns, Iszlám Állam, megvédjük magunkat, menekült, terror, menekült, menekült, menekült, migráns, kormányintézkedés, menekült, új CSOK, fellendülés, menekült, tízmillió, otthonteremtés, menekült, javuló foglalkoztatottság, migráns, menekült, menekült, muszlim, terrorista, menekült, jobban teljesít, kvótarendszer, menekült, terrorista, menekült, nem hagyjuk, megvédjük magunkat, menekült

Erről szól az életünk ma, 2016 januárjának első napjaiban.

Esik

Esik.
Reggel is esett.
Tegnap este is.
Közben kicsit abbahagyta, hogy legyen honnan újrakezdeni.
Seprem, lapátolom, felszórom.
Értékelik is a szomszédok.
Miért csúszik, miért hagytad, hogy letapossák, bezzeg a szomszédba' Aranka néninél de szép!

Jó itt élni.

Visszaálltunk

A hatalmas (nem volt két hét sem) téli leállás után tegnap végre újraindult a munka. Előtte, a tavalyi év utolsó napján nagytakarítást tartottunk az üzemben: eltüntettük az olajfoltokat, helyére került minden széthagyott szerszám és gépalkatrész, kidobtuk a fiókokban, ládákban hagyott szemetet, minden tiszta és rendezett lett.
Ehhez képest tegnap úgy folytatódott a munka, mintha semmi sem történt volna decemberben. A csavarkulcsokat egyesével kellett összevadászni a gépasztalok fiókjaiból, a nyomtékkulcsokhoz tartozó bitfejek nyomtalanul eltűntek, olajfoltokon csúszkáltunk, az irattartó fiókokban összegyűrt nejlonzacskók és üres kávéspoharak éktelenkedtek, a raktárban szétdobált tárolódobozokban botladoztunk - nem kellett egy óra sem, hogy minden visszaálljon a szokásos kerékvágásba.
Ilyenkor szoktam elgondolkodni: van értelme a rendnek? Hiába próbálok rendet tartani magam körül, hiába dobom ki a szemetet akkor is, ha nincs nagytakarítás, hiába hordok vissza a helyére minden szükségtelen szerszámot és alkatrészt, ha egyedüliként teszem ezt. Lassan majd elmúlik ez a dilim, örökké nem lehet kitartani semmi mellett. Csak az a baj, hogy tudom, nem én vagyok az egyetlen, aki az elmúlt pár hónapban lejjebb adott az ilyen irányú igényeiből.

Öröm

Hazafelé bicikliztem, mikor megláttam az elsőt. Kicsi volt, csak úgy dobálta a szél. De tudtam: ez az. Itt van.
Hamarosan követte a második, a harmadik, majd még jó pár. Nem sok, csak apránként szállingóztak. De egyértelműen jelezték: megvannak, élnek, hiába siránkozunk a klímaváltozás miatt, attól még nem tűnt el a mi éghajlati övezetünkből a téli hó.
Szépek voltak az apró hópelyhek, kis csillagokként szálltak alá az égből. Ahová lehullottak, meg is maradtak a fagy miatt, bár nem volt belőlük annyi, hogy hószőnyeg alakuljon ki. Mindegy, nekem akkor is nagy öröm volt újra látni őket.

Aztán eszembe jutott a nagy kérdés: hol a hólapátom? Tavaly március óta nem találom és most már muszáj megkeresnem, mert hamarosan aktuális lesz.
Ez kicsit letörte a marha nagy örömöket.

A nap idézete

Holnaptól folytatódik a munka, mondhatnám, hogy ennek kapcsán jutott eszembe, de nem. Teljesen véletlenül bukkantam rá, bár pont illik a helyzethez.

"Nincs új a nap alatt, mindig, mindenhol kellenek kirakatemberek. Aki rendesen dolgozik, annak se ideje, se energiája nincs rá, hogy azzá váljon"

Dugipia

Felhív régi barátom, Norbi: átjönne újévet köszönteni. Hej, gyere, komám, ha már erre játsz! Legutóbb én látogattam meg őt, most rajta a sor.
Szervusz, szervusz, gyere beljebb, de tudod, mit? Ne is vedd le a cipőt-kabátot, menjünk le a pincébe! Nem hoztam fel semmi itókát, most megyek le érte, de gyere te is, nézzük meg, mi van lenn!
Príma fehérbor, nézd csak meg! Valami félédes. Na, gyere, ebből viszünk fel, de előbb egy pohárkával... Nem viszünk fel, elkezdett megint forrni.
Nem baj, itt a szederbor! Egy hónapja fejtettem, letisztult, nézzük... Borecet. Príma. Ebből sem viszünk fel.
Várj, itt a tuti! Szatmári szilvapálinka, tegnap hoztam nagyapámtól! Nem kósoltam még, na, egy féldeci, hopp! Höűáéhőőőőő... KHE! Baszki, mi baja ennek? Mint a körömlakklemosó!

Na, jó, tudod, mit?
Faszom az ilyen-olyan tuti házi piákba!
Ott a dugiban egy üveg Martini Rosso, megisszuk azt!

A fene vinné el, hogy a boltit még meg is lehet inni... És nem vagyunk tőle másnaposak!

Fiókban találtam

Nyüzsgés, rohanás, kiabálás. Emberek mindenfelé. Tom utat törne magának az aluljáró lépcsőjén, de látja, hogy felesleges. Teltház van.
"Ez a világ legrendezettebb káosza" - gondolja magában. Épp, mint tizenöt éve. Hiába, a város semmit sem változik. Komótosan lépdel felfelé, egyszer majd csak vége lesz a lépcsőnek. Egyébként sem siet sehová, így, karácsony és újév között mi lehet sürgős?
A felszínre érve megcsapja a hideg szél. Érti már, miért vonul olyan lassan a tömeg: ezért neki se lenne kedve rohanni. Igaz, hogy a metrón zsúfoltság és bűz van, de még ez is jobb, mint ez a tenger felől érkező rettenet. Nem irigyli azokat, akik itt élnek.
Az órájára pillant: háromnegyed 10. Van még negyed órája odaérni, nincs probléma. Innen egy saroknyira van a kávézó, az meglesz ennyi idő alatt. Feltéve, hogy nem vesz szuvenírt, nem lép be valami új egyházba, nem adakozik az éhező afrikai, ázsiai vagy épp mikor hová valósi gyerekeknek - erre ugyanis mind megvan a lehetősége csupán három lépésnyi távolságon belül. Ahogy mondják is: ez itt a lehetőségek földje.
Ezen a sarkon lesz. Kávézónak kávézó, de nem pont az, amire emlékezett. Üvegfal, világos járólap, dizájnos bútorok - pont, mint valamennyi méregdrága egyenkávézó. "Érdekli a francot, most már bemegyek" - morog magában. Jobban tetszett neki a régi hely, de nincs mit tenni. Fejlődik a világ, menni kell vele.
10 előtt 3 perccel feltűnik az utca túloldalán Liz. A haja rövidebb és világosabb, mint volt, de más nem árulkodik arról, hogy már 15 év telt el. Még a kabátja is ugyanaz, mint ami akkor volt rajta. "Nem tud megöregedni és a pontossága is a régi" - foglalja össze magának Tom a legfontosabb tudnivalókat. Ahogy számolta, éppen akkor ugrik 10:00-ra a mutató, mikor Liz belép az ajtón. Soha, sehonnan nem késik, de bele is betegedne, ha tudná, hogy valahová két perccel később is elindulhatott volna.

(...)

A külvilág persze ebből nem lát semmit. Egy nő és egy férfi sétál a Conservatory Gardenben, beszélgetnek, némelyikük néha nevet. Nincs ebben semmi különös. A padon üldögélő festőművész rosszallóan néz rájuk: nem hangosak, de kizökkentik az alkotói magányból. Tőle nem messze a parkőr is figyel: nincs gond, de ha ennél hangosabbak lesznek, az már sok. Van helye az örömnek, de csak halkan.
Pedig ha tudnák, amit ez a két ember tud, akkor még az sem jutna eszükbe, hogy csúnyán nézzenek rájuk. Talán annak köszönhető, hogy ők most itt ülhetnek és a sok-sok nehézség ellenére is béke veszi őket körül.
De azt nem tudja senki, csak Liz és Tom. Csak ők tudják, min mentek át tizenöt évvel ezelőtt karácsonytól újévig New York-ban.

Nem tudom, mi ez és honnan került a fiókomba. Valaminek a vége lehet, de mivel az elejét sehol sem találom, ezért fogalmam sincs, mit fejeztem be így.