Méretek

Ha az ember Rómába megy, nem hagyhatja ki a Szent Péter-bazilikát. Én is meglátogattam. A keresztények számára szent hely, a nem keresztények pedig "csak" az építészeti csodákért lelkesedhetnek. Az sem akármi.
Előtte olvastam róla nagyon sokat. Megállapítottam, hogy óriási. De a számok önmagukban nem sokat mondanak. Én napi szinten századmilliméterekkel, mikronokkal és tized fokokkal dolgozom, nekem a tíz- és százméteres nagyságrend soknak ugyan sok, de nem értelmezhető. Bazi nagy, oszt' kész.
Mikor beléptem a bazilikába, csak ezt érzékeltem. Nagy. Nagy, ahogy a szegedi Fogadalmi templom, a Szent István-bazilika vagy a bécsi Stephansdom. Igazából ez a három is jóval nagyobb, mint amit az emberi ész fel tud fogni, nem a mi méretarányunk.
Kellett pár perc, mire elkezdtem megszokni. Mikor már három perce gyaloglok az oldalhajóban és nincs vége, akkor éreztem, hogy valami nem okés. Ez olyan táv, amit én jellemzően szabad ég alatt szoktam csak megtenni, mert nincs olyan épület, ahol egy egyenes mentén ekkora tér lenne. Még mindig megyek. Ennyi idő alatt gyalog elérek a szomszéd utca elejéig. De a rohadt életbe: az egy lakótelep, nem egyetlen, zárt épület!
Végül csak végigértem az oldalhajón, elindultam a főoltár felé. Kezdtem szokni a méreteket: az apszis nagyobb, mint nálunk az egész templom. A főoltár fölött baldachin. Nagy. Kurva nagy (nincs rá jobb szó). Zoli, az idegenvezető mondja: a magassága körülbelül 30 méter.
30 méter. Kicsiny falum (nem is falu, mindegy) templomának tornya ennél alacsonyabb. Elférne alatta. És fölötte még ott van az óriási légtér a kupolában. A kupola alsó pereménél pedig... Mik azok ott? Emberek, bassza meg! Ezek ennyire kicsik?
Igen, kiszaladt a bassza meg. Bebillent a kapcsoló. Ha ők ott akkorák, akkor mekkora ez az egész épület? Óriási. Nagyobb, mint amit valaha láttam. A középhajóban mutatja Zoli a feliratot: az esztergomi bazilika mérete. 118 méter nem kevés. Felnézek az apszis felé: onnan indul a 118 méter - de messze van! Nézek a főkapu felé: a kurva életbe, ez is messze van
Egyszer jártam az esztergomi bazilikában, az emlékem csak annyi: felfoghatatlanul nagy. Itt pedig megvan a hossza, nagyjából középtájon. Minden irányban elférne benne. Hihetetlen. Nem, ez nem ebből a világból való. Óriási, értelmezhetetlen, rettenetes.
Tudom, ez volt a cél. Megalkotni a legnagyobb, legcsodálatosabb, legszebb épületet. Jelentem, sikerült. Bemegy az ember a jobb oldali oldalkapun és meglátja Michelangelo Pietáját. Egyetlen márványtömbből faragott csoda. Hogyan volt képes Michelangelo a kemény, forgácsolást nem tűrő anyagból ilyen finom vonalakat kialakítani? Hogy nem repedt ketté, hogy adta ki a lágyan eső selyem ívét? Hogy lehetett ilyen tökéletes arányokat kialakítani? Hogyan lehetett így eltalálni, miben más az élettelen és az élő test fekvése, állása?
A négy nagy szobor: Szent Heléna, Szent Veronika, Szent Longinus, Szent András. Bámulatos szobrok. Ők tartják a kupolát. De mindegy is, merre nézek: arany (ott vannak a padlón a pápák sírjait jelző keresztek), márvány, bronz, fa (de görcsmentes, pácolt, erre külön figyelek, mint asztalosműhelyben felnőtt hülyegyerek), alabástrom - lenyűgöz. Ez a célja, ezt kell tennie. Mutatnia kell, hogy ez a bazilika több, mint amit az ember el tud érni és meg tud teremteni. Ez az Istennek szól. Van valami varázslat abban, mikor körbenézek és minden, amit látok, rémlik a művészettörténet könyvemből. Helló, gyerekek, ez nem vicc!
Kívülről is erős: tökéletes geometria - bár a kupola elbújik a homlokzat mögött. De az a kupola! Ötszáz éve ilyet tudtak? Nem rossz! Nem gömbfelület, ellipszoid - de szemre ideális. Az obeliszk napóra, mutatja a csillagokat - tudom, modern találmány.
Aztán nézed a kolonnádokat. Gyanúsan szabályosak. Ha ismered az ellipszis törvényeit, tudod, mit kell látnod. Rövid tengely mentén addig mész, amíg a középső sor egynek látszik, utána figyeled a szélső sorokat. Ha befelé sorolnak, hátra lépsz, ha kifelé, akkor előre. Látsz egy fehér követ, rálépsz: az a fókuszpont. Beleállsz és...
És megtörténik a csoda. Eltűnnek az oszlopok, csak az első sort látod. Ez egy ellipszis. Tökéletes, szabályos, ideális. 400 éve ezt is tudták. Olyan ellipszis, hogy te sem szerkesztesz különbet. Oszlopok a sugarak mentén - hihetetlen, emberek!
El kell ezt magyaráznom. Nagyapámtól, a derék asztalostól azt örököltem, hogy két valamirevaló tudomány van a világon. A matematika megmutatja, mi van most és mi lesz, a történelem pedig megmondja, mi volt régen. Valahol igaza volt az öregnek. Matematikából két dolgot ismert el: a fejszámolást és a - szintén fejben végzett - geometriát. Neki ez volt a geometria. Fejben négyzetelsz, köbölsz, kombinatorikázol (68 évesen kiszámolta, hány lottószelvény kell az ötöshöz, pedig csak asztalos volt!), százalékot számolsz. Mert ez a tuti: a fejben és írásban számolás bárhol, bármikor ott van. Kéznél. És - merem állítani, mert bizonyítottam - gyorsabb a számológépeknél az alapműveletekben 3-4 tizedesjegyig.
Ugyanez a geometria is. Kör, ellipszis szerkesztése, derékszög szerkesztése, téglalap "téglalapságának" ellenőrzése - megcsinálta egy spárgával és egy ceruzával (de ceruza nélkül is, ha nagyon kellett). Szöget szerkesztett, párhuzamot ellenőrzött, bármit megcsinált. Igaza volt: a hétköznapi embernek ez a matematika, nem a polinomiális tétel. Ezt kellene tanítani - de ez nem az én dolgom.
Nekem tehát ez a művészet. A geometriai tökéletesség. Mikor a kolonnádok a fókuszpontból nézve egy oszlopnak látszanak. Mikor az oszlopot arányosnak látom: nem tudom, mennyi az átmérő és magasság aránya, de pont annyi, amennyinek lennie kell, hogy szép legyen. Mikor megállok a Via della Conciliazone végén, pont középen és látom, hogy tökéletesen egyenes és pontosan a bazilika középső kapujára mutat.
De ne térjünk el a tárgytól: méretek. Benn se kicsik, de kinn sem. Jó pár percig lehet gyalogolni a Szent Péter-tér kistengelye mentén is, a nagytengelye pedig még nagyobb. A kolonnádok alatt pedig rájön az ember, hogy milyen pici. A szélső, keskeny folyosók is óriásiak, a középső pedig rettenetes méretű. Nehéz emberi ésszel felfogni.
És ha azt is hozzávesszük, hogy ez az egész 4-500 éve készült, akkor tényleg üt a dolog. Ezt meg tudták alkotni akkor, mégpedig ennyire tökéletesen. Nincs benne hiba, nem lóg ki a kolonnád, nem kacska az egyenes a főhajó oszlopaiban, tökéletesek a test arányai a szobrokon, nem ormótlan sem a kupola, sem a homlokzat - ma sem tudnánk szebbet építeni.
Azt hiszem, ez a legnagyobb szó. Olyat alkotni, ami évszázadokon át fennmarad és évszázadok múltán is megdöbbent - ez a legnagyobb kihívás. A reneszánsz és barokk Róma művészeinek sikerült.