Ahhoz képest, hogy legkedvesebb időtöltésem az otthon ülés és intenzív semmittevés, meglepően sokat utazom. Sokszor nem hobbiból, hanem kötelességből: munkába, iskolába, rokonokhoz - mikor hová. Pedig én nem akarok mindig menni, nekem a legjobb a békés, nyugodt otthoni környezet, azt élvezem legjobban, ha semmi sem történik, az ajtón sem lépek ki egész nap. Talán épp azért, mert olyan ritkán van rá alkalmam.
Néha azért van, hogy élvezem az utazást. A nyári kirándulások is jók voltak és néha a kötelességből megtett utak is élményt jelentenek. Az egyik legemlékezetesebb ilyen út négy éve volt: nyár elején, júniusban a nagyszüleim szanatóriumba mentek a Kékestetőre. Én meg úgy kerültem oda, hogy én vittem el őket, mivel autójuk ugyan van, nagyapám már nem szívesen vezet hosszú távon. Nagymamám meg soha nem is vezet (bár jogosítványa van), így én maradtam. Boldog diákévek: úgyis ráérek, Debrecenből kora reggel át Nyíregyházára, be az autóba, azt' uccu neki!
Nyíregyházától a Kékestetőig nem nagy ügy eljutni, főleg akkor, ha az ember autópályán megy. Csak az autó ott maradt, én meg azon vettem magamat észre, hogy ott vagyok a szanatórium főbejárata előtt egy szerdai napon, nagyjából déli 12 órakor és valahogy haza kellene jutnom. Sikerült a dolog: a déli indulás ellenére este 8-kor már Debrecenben, az Arizónában söröztünk Timivel, közben pedig még Miskolcra is beugrottam autóalkatrészért, amit otthon betároltam a garázsba. Nem akármilyen út volt - volt benne buszozás, vonatozás, fatelepen bukdácsolás (mert képtelen vagyok közlekedési táblát értelmezni), tök felesleges átszállás, de legfőképpen rengeteg rögtönzés. Régóta vallom, hogy kis hazánkban komolyabb előkészületek nélkül, jóformán csak feliratok, útjelző táblák, menetrendek alapján is el lehet jutni bárhonnan bárhová tömegközlekedve úgy, hogy az ember nem téved el és nem tesz felesleges köröket. Na, ezt akkor sikerült bizonyítanom - nem az első és nem az utolsó alkalom volt.
Amolyan lezárása volt ez a bohém diákéletnek: nem sokkal később hagytam ott Debrecent, megkezdődött a munkakeresés időszaka, röviddel később pedig rá kellett jönnöm, hogy az életben nem lesz már diplomám, másképp kell elképzelnem az életemet. Azóta csak 1-2 kalandos út volt, a kreativitásomat másra használom - már ha használom.
Most viszont megismétli magát a történelem: két hét múlva ismét nekivágok a nagy hegynek. Ismét a nagyszüleimet viszem, de most Mátraházára. A hazaút most nyugisabb lesz, mert vissza kell vinnem az autót Nyíregyházára. Bár magamat ismerve ebből is valami éktelen kalandtúrát sütök ki. Nem baj, szándékosan nem fogok megbonyolítani semmit. Ami meg szembejön, azt igyekszem leküzdeni. A végén meg majd elmondom kedvenc mondatomat:
"Nem így terveztem, de így is rossz!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése