Már megint

Volt egyszer egy csodás év az életemben. Nem is egészen egy egész: 2010 szeptemberétől 2011 júniusáig tartott ez az időszak, mikor is Debrecenben majdnem szomszédok voltunk Timivel. Jó, kellett gyalogolni vagy tíz percet a két albérlet között, de belefér. Volt is abban minden: indokolatlan Wi-Fi építés, még indokolatlanabb sör (avagy: az ajtón betalálsz, mert nyitva van, dobjál le mindent, az erkélyen ülök, van ott neked is egy sör és gyere, örülj a napfénynek), mindenféle óriási élmény - csodás hónapok voltak ezek. Valamelyikünk mindig kitalált valami őrületet, a másik pedig a végletekig partner volt benne, sőt, még hozzá is tette a maga kreativitását.
Azóta már eltelt pár év, véget értek a boldog egyetemista évek, mindketten munkába álltunk, költöztünk is párszor - most épp én vagyok soron, amint írtam, munka már van Nyíregyen, a lakóhely alakul. És mit hoz a sors: már megint csak pár utcányira leszünk egymástól, ha az ablakom arrafelé nézne, át is látnék hozzá.
Tudom, eltelt öt év, megkomolyodtunk, nem vagyunk már egyetemisták, kevesebb a szabadidőnk - de akkor is: összejött, sikerült, megint egymás közelében fogunk élni. Nem várhatom ugyanazt, mint akkor - nem is kell, hogy megismétlődjön. Annak akkor volt ott az ideje, akkor kellett ezeket az élményeket átélnem. De most újra ott leszünk egymás közelében, újra lesz valaki, akivel együtt meg lehet őrülni és aki soha nem ránt vissza a valóságba. Lehet, hogy csak kicsit, de akkor is: kell ez.

Számok

Évek óta használom vásárlásra a bankkártyámat. Mikor a MÁV kitalálta az internetes jegyvásárlást, az első regisztrált felhasználók között voltam, így elkerülve az idegtépő sorban állást IC-pótjegyért. Mikor kitaláltam, melyik vonattal utazom, pár kattintással megvettem a pótjegyet - még a méltán hírhedt péntek és vasárnap délutáni csúcsidőben is működött a dolog.
Az ehhez szükséges kártyaszámot addig-addig olvasgattam a kártyámról, míg sikerült megtanulnom, egy-két hónap után fejből ment a lejárati dátum és a CVC-kód is. Gyors és egyszerű volt minden.
Azóta már sok mindent intézek kártyás fizetéssel: KGFB, webáruházak, ilyen-olyan jegyek - mégsem megy már úgy a kártyaszám, mint egykor. Persze több dolgot is kell észben tartanom, ritkábbak is a fizetések. Bár mostanában megint kezd fejből menni a sok-sok számjegy, megkönnyítve ezzel a dolgomat.
Csak néha kerül homokszem a gépezetbe. Az imént egy vonatjegy vásárlásakor sikerült lendületből beütnöm a kártyaszámot, lejárati dátumot és CVC-t - csak éppen nem a mostani, hanem a kettővel ezelőtti, valamikor 2010-ben vagy 2011-ben lejárt kártyámról. Fogalmam sincs, hogy őrződött meg az emlékezetemben az a ménkű sok szám ennyi éven át, mikor nem is volt rá szükségem. De a tendencia biztató: még működik a rövidtávú memóriám.

Egy lépés előre

Vége, ennyi, nem megy tovább. Bő két év után új munkát találtam, felmondtam a mostani cégnél, továbbállok. Célkeresztben Nyíregyháza, új problémákkal, örömökkel, lehetőségekkel. Mögöttem marad a tarthatatlan műszakbeosztás, a teljes összeférhetetlenség. Lehetne egyszerűen is: erről már tudom, pontosan mennyire rossz, ismerem, mint a tenyeremet. De hátha valami jobbat is össze tudok hozni.

Csak sejtem, mibe vágtam bele.

Két év

A napokban volt két éve annak, hogy a jelenlegi munkahelyemre kerültem. Talán épp a sors különös játéka, hogy pont az évforduló napján hívtak: mehetek második körös interjúra az egyik kinézett új munkahelyemen.
Ez van, nincs min meglepődni. A munkahelyeknek is van szavatossági idejük, az enyémre pedig két év volt írva. Vagyis nem volt ráírva semmi, magamnak kellett kitapasztalnom. Nekem ez a munka két évig volt elviselhető. Egyrészt közben óriásit változtak a feltételek, másrészt elhasználódtam, meghasonlottam, elegem lett az egészből. Egész jó arány, volt, aki fél év után feladta a küzdelmet.
Menni kell most már, menni, de nagyon. Jó messzire.

Tömören

Logikai játék egy kipihent kollégával hajnal 1 körül, éjszakás műszakban.

"- Fogalmazd meg 3 mondatban, miért jó itt!
- Miért, jó itt?"

Nem kellett három mondat, három szóban is megoldottam.

Nem akarja

Volt már róla szó: nagyon régi és nagyon buta telefonom van. Mondjuk nekem ennyi is elég, hiszen soha nem veszem fel: munkában azért, mert dolgozom, ha meg hazaérek, pihenek, olyankor ne zavarjon senki.
Elég régóta vannak szoftverhibái, talán csak az első 1-2 hónapban működött normálisan. Viszont amit mostanában produkál, az egészen elképesztő.
Bejelenti nagy sipákolás közepette, hogy merül az akku. Bedugom a töltőt (nem, még nem microUSB, rendes töltőcsatlakozó, bár a kraftot már az USB-porton is fel tudja venni), erre kitalálja, hogy az akku feltöltődött, tessék kihúzni a töltőt. Kihúzom, megint merül. Bedugom: tele van.
Megunom, bevágom a fiókba, velem ne szórakozzon holmi elektronikus vacak. Másnap reggel megnézem: a pirosban vergődő töltésjelzőnek nyoma sincs, 3/4-es töltést mutat. Kioldom a billentyűzárat, megnézném az SMS-t, amit még előző este kaptam: leesik 0-ra a töltöttség.
Nem tudom, mi baja van, de nem is nagyon érdekel. Mostanában csak az állásjelentkezésekkel kapcsolatban kapok fontos telefonokat, de egyrészt ezek ritkák (van munkaerőhiány, de még messze nem akkora, hogy egy egészséges, dolgozó fiatallal foglalkozzanak, inkább az ilyen-olyan járulékkedvezményes, azonnal bevethető csoportokra utaznak a munkáltatók), másrészt valami szerencse folytán eddig mindig megtaláltak, ha kerestek. A telefoncsere így elmarad, már csak azért is, mert - legnagyobb meglepetésemre - gombos készüléket az úristennek se lehet venni sehol, mindenütt okostelefont akarnak rámsózni.

A nap idézete

"- Most miért vágtad ki az összes fát, mikor csak azt az egyet kellett volna?
- Mondtam neked: legközelebb akkor nyúlok bármihez is a kertben, mikor kiirtok mindent"

Amit ígérek, betartom. Akkor is, ha ez másnak nem tetszik.

Fiókban találtam 5.

- Egyszerűen hihetetlen, hogy ennyi év után is pontosan ugyanúgy udvarolsz nekem, mint akkor, mikor először találkoztunk!
- Ez teljesen természetes. Még mindig ugyanolyan elbűvölő vagy, mint évekkel ezelőtt, mikor először találkoztunk.

Nem hittem volna, hogy ilyet is találok a fiókban.