Megfázás

Évente egyszer vagy kétszer azért csak összejön, hogy megfázzak. Nem tudom elkerülni. Ilyenkor jön a forró tea, a NeoCitran meg a többi okosság. A betegség meg majd elmúlik, ez a dolgok rendje.
Ma este azonban rájöttem valamire: a forró tea sokkal hasznosabb, ha egy stampedli jóféle orosz vodkával turbózom fel. Rummal lehet, hogy még jobb lenne, de az nincs itthon.
A harmadik után pedig arra is rájöttem, hogy ezt már az előző megfázásomkor, idén februárban is kitaláltam egyszer.

Ma sem jött össze, hogy megváltsam a világot.

Száguldás, cirkusz

Valamikor nagyon szerettem a Forma-1-et. Vagyis szeretem én még most is, csak akadnak problémák, ami miatt nem tudom annyira aktívan szeretni, mint régen. Egykoron a naptáramban ott voltak a versenyhétvégék, ha csak tehettem, mindig néztem az időmérőt és a futamot is. Korán keltem az évad elején az ausztrál és maláj nagydíjaknál, szintén korán néztem a japán elmebajt is. Az évadzáró brazil futam miatt nagyapám morgott rendszeresen, mert mindig belelógott a fél 8-as híradóba. De a kanadai futam is ilyen volt, nem volt mit tenni.
Nem mondom, néha zavartak a kommentátorok. Palik László a vége felé kimondottan idegesített, Szujó Zoltánt már jobban bírom, de ő meg néha túl sokat beszél. Aztán tavaly - vagy talán tavalyelőtt, mit tudom én - megérkezett erre a megoldás. Átálltunk digitális műsorszórásra a TV-n, végre jött az eredeti hang a kommentátorok beszéde nélkül. Én a tavalyi idénynyitón fedeztem fel, de talán már korábban is megvolt a lehetőség. Mindenesetre ha már elegem volt Zoliból, kikapcsolhattam, hogy halljam a motorhangot.
Már ha hallottam volna bármit is. Mert ugye épp tavaly vezették be az F1-ben a hathengeres, 1600 köbcentis turbómotorokat, amiknek nem nagyon van hangjuk, szemben a korábbi 2400-as nyolchengeres szívókkal. Tehát ki lehet kapcsolni a kommentátor hangját, de helyette nem nagyon jön semmi.
Nem baj, ha már össze-vissza beszélnek a kommentátorok, legalább a képernyőn futó live timing ott van támpontnak, mikor mi történik és ki hányadik helyen van. Régóta figyelem már a versenyeket, a legrégebbi emlékeim a kis sárga négyzetekkel tarkított arculatról vannak. Azóta már vagy kétszer volt váltás, megjelentek a hárombetűs rövidített nevek, így folyamatosan látható az aktuális állás, a gumiszállítóra utaló kis karikába írt betűket felváltotta a gumikeverék jelölése - és olyan 2-3 éve feltűnt az is, hogy marhára romlik a szemem, mert ezt az egészet nem tudom elolvasni. Pedig egykor igen ment a dolog.
Kiderült, hogy a félelmem alaptalan, a látásom még mindig jó. Csak az arculat változott meg: hozzáigazították a marha nagy lapostévékhez, mert a paraszt úgyis azon nézi. Én meg a Precision 2000 képernyőjén nézem még mindig a közvetítést, ami egy centit sem nőtt, mióta huszonvalahány éve megvettük. Akkoriban nagynak számított a korábbi Videoton Sensor Star TV-hez képest, ma már kicsike. De legalább nem váltogatja önerőből a csatornákat, mint az elődje. Igazából sehogy nem váltogatja, mert a saját távirányítója évente makkant meg, a programozhatókra nem hallgat, az univerzális COM 3032-vel meg hol működik, hol nem. Nincs benne semmi következetesség.
Van tehát bajom bőven a Forma-1-gyel. Vagyis csak volt, mert az éven minden problémám egycsapásra megoldódott. Az idei év során ugyanis minden versenyhétvégén dolgoztam, nem tudtam nézni a futamokat. A múlt heti szingapúri futamot már láthattam volna, csak sürgősen mennem kellett Nyíregyházára, a mai japán versennyel viszont már semmi sem ütközött. Végre látok egy futamot!
Ébresztő beállítva, reggel kelek korán, megnézem - gondoltam én. De nem jött össze a dolog, mert valahol rettenetesen megfáztam, így míg este egész jó állapotban feküdtem le, reggel botrányosan ébredtem. Képtelen voltam nyitva tartani a szememet, a futam végére szedtem össze magamat valamennyire.
Ez van, megint nem jött össze. Előbb vagy utóbb majd csak sikerül, november 29-éig talán összehozom.

Problémák és megoldások

Szeretek problémákat megoldani. Ami másnak nehézség, hátráltató tényező, nekem kihívás. Mindegy, hogy elromlott, letört, nem fér be, nincs kéznél, nem beszerezhető, idegen nyelven van, nincs hozzá használati utasítás - mindent megoldok. Ha kell, azonnal is. Nem muszájból, hanem azért, mert tényleg élvezem.
A baj csak az, hogy a megoldásra váró problémák nagy részét én magam okozom.

Fejlődünk

"Tudod, én úgy gondolom, az én életem alatt óriási fejlődésen ment át a világ. Megéltem 76 évet és így, visszagondolva fel sem lehet tudni, mi történt. Gyerekkoromban petrólámpával világítottunk, mert villany csak a szomszéd utcában volt. Most meg itt ülök, mobiltelefonon hívom a papát, internet van, bármit megtudhatok itthonról, autók és buszok jönnek-mennek a ház előtt... Óriási dolog ez. Biztos vagyok benne, hogy az én életem előtti 50-60 évben nem fejlődött ekkorát a világ. És abban is biztos vagyok, hogy a következő 50 évben sem lesz ekkora fejlődés, mert egyszerűen nincs már hová fejlődni"

Nagymamámnak gondolkodós hangulata volt. De nem lehet vitatni: igaza van.

Rombolás

Na, akkor legyen aktuálpolitika vagy mi, mer' az már rég volt. De egy darabig nem lesz, megígérem.

Bekapcsolom a rádiót: menekültek. Kiveszem a postaládából az újságot: menekültek. Bepötyögöm a címsorba valamelyik hírportál címét: menekültek. Menekültek mindenütt. Jönnek, mint a sáskák, özönlenek befelé, óbégatnak, követelőznek, lerombolják az európai kultúrát ezek az arab cigányok - nagyjából ez az alaphelyzet, amitől Magasságos Kormányunk igyekszik megvédeni minket.
Lehet, hogy így van, én ezt nem tudhatom. Békés, nyugodt környéken élek, menekültek errefelé nincsenek. Saját tenyésztésű cigányaink vannak, azok se sokkal jobbak. Lehet, hogy ma, Magyarországon ez szégyen, de én életemben még csak egyszer láttam menekülteket, mikor nyáron húgommal Debrecenben jártunk. Ott álltak a peronon, kulturáltan szálltak fel a Nyugatiba tartó gyorsvonatra. Nem kötöttek belénk, nem ordítoztak, nem kéregettek. Valószínűleg nem is releváns a véleményem a témában.
Terjednek viszont a valódi és álhírek. Az egyik legnépszerűbb téma: szemetelnek a menekültek. A határzárnál készült fényképeken látni a rengeteg hulladékot, Facebookon terjed az "ez maradt az élősködők után" kategóriájú képekből milliónyi. Néha felszólítással, hogy a menekültbarátok mehetnek takarítani az aluljárókba, parkokba.
Én elhiszem, hogy szemetelnek. Sem erről, sem az ellenkezőjéről nem tudok meggyőződni. De ha tényleg csapatostul jönnek egy útvonalon és napokig az aluljáróban élnek, marad utánuk szemét. Főleg úgy, hogy tudjuk: kis hazánkban sem a köztéri kuka megléte, sem annak ürítése nem divat. Jó a kérdés, miért - ne menjünk bele. Vagy ne ilyen egyszerűen.
Zajlik hát a kultúrarombolás, jönnek a menekültek, barbár módon teleszemetelik a szép, tiszta kis hazánkat. Meg biztos csinálnak mást is, de most nézzük csak a szemetelést!
Ott, ahol lakom, az utcasarkon van egy szelektív hulladékgyűjtő sziget. Négy konténer, feliratok, nem ördöglakat. A konténerekben van is rendszeresen hulladék - meg mellettük is. Széthajigált papírdobozok, PET-palackok, ruhadarabok iszonyatos mennyiségben. Pedig errefelé nincsenek szírek, afgánok, koszovóiak. Persze tudom én az indokot: jönnek a koszos, tetves cigányok, kivágják a kuka fedelét, turkálnak benne, hogy nincs-e visszaválható üveg és amit szétgórtak, nem rakják vissza. Tönkreteszik a szép, tiszta környezetet.
Lehet, hogy így van, nem őrzöm éjjel-nappal a szigetet, cigányok pedig tényleg járnak arra. De nem hiszem, hogy a fekete nejlonzsákba csomagolt, korláthoz akkurátusan letámasztott hulladékot is ők tették oda. Sokkal gyanúsabb nekem Mari néni, akinek ha kicsi a 60 literes kuka, mindenféle gyanús fekete zsákokkal jön-megy. Pedig van megoldás: a hulladékszállítást végző cég árul pár száz forintért zsákokat, amiknek az árában benne van a szállítás díja is. Megtöltöm, kiteszem kukanapon a kuka mellé, elviszik. Csak sajnos ez drágább, mint a százforintosba' a nagy csomagos fekete szemeteszsák. És ha Mari néni nem a kapu elé löki ki a szemetet, hanem egy utcával arrébb viszi, az már nem is az övé.
Érdekes az is, ami a munkahelyen megy. Hiába van minden csarnokban elérhető távolságban a szelektív hulladékgyűjtő, valahogy nem találják meg a kollégák. Műszakváltáskor kinyitom a gépasztal fiókját, amiben elméletileg a dokumentációnak kellene lennie: van benne félig megevett pogácsa, összegyűrt nejlonzsák, taknyos zsebkendő, koszos kávéspohár, elnyalt fejű csavar, elhajlott imbuszkulcs - a szükséges papírok meg sehol, keressem meg, ha hiányzik. Pedig nincs messze a kuka, de mennyivel egyszerűbb a szemetet behajítani a fiókba! Biztos erről is a menekültek tehetnek, igaz, egy sem dolgozik nálunk. Tudom, tudom: ebben a nagy hajtásban nincs idő még arra sem, hogy a szemetet kidobjuk. Igaz, a reggeli és esti műszakváltáskor mindig ott ül az előző műszak fele a dohányzóban. Arra van idő. Csak délután 2-kor nincs, mert akkor még ott van a főnökség és látják, ki ücsörög kinn.
Tanulságos még az is, ha az ember Tokaj és Rakamaz között kinéz a vonat ablakán. A 38-as út töltésén télen-nyáron áll a szemét. PET-palackok, cigarettásdobozok, üdítős és energiaitalos aludobozok, csikkek, újságok borítják a tájat. Pedig ez nem az M1-es autópálya, hogy csordában vonuljanak rajta a menekültek. Akkor ki dobhatja el ezt a rengeteg szemetet?
Emlékezetes kép: ordenáré állapotban a menekülteket szállító autóbusz. Teleszemetelték, összekenték, tönkretették, fuj! Mert mint tudjuk, a magyar városi buszok, vonatok és egyebek mindig makulátlanul tiszták. Nincsenek hajléktalanszagtól bűzlő plüssülések, húgyszagú Bhv vagonok, összeszart WC-k a vonaton, mindenfelé felragasztott rágók, elhajigált fél szendvicsek. Ha most ilyen egy jármű, megvan az indok: a menekültek összerondították. De mi volt az indok tavaly, 5 éve, 10 éve? Akkor ki volt a felelős ezért?
Tudom én: nem kellenek nekünk a menekültek. Van elég bajunk nélkülük is, nem tudjuk az ő problémáikat is megoldani. De talán vissza kellene kicsit venni a nagy arcból, mert bizony vannak területek, ahol nem látni a különbséget a barbár menekültek és a civilizált magyarok között. És nem mindegy, hogy azért nem kellenek a menekültek, mert nem akarunk iszlám befolyást vagy azért, mert mi önerőből is elég nagy kuplerájt tudunk csinálni.

Túltoltuk, Béláim!

Nyáron összesen egy hetet voltam szabadságon. Közben körülöttem mindenki nyaralt, mikor milyen keretek között. Ha kellett, szabira mentek, ha már elfogyott vagy épp nem tudták kivenni létszámhiány miatt, akkor kiíratták magukat táppénzre. Folyamatos volt a hajtás, a kapkodás, idegbaj, siessünk, ne álljon a gép - minden volt itt.
Úgy voltam vele: szeptemberre talán mindenkinek elfogy a szabadsága, táppénzre sem lesz már pofájuk menni a népeknek, most már én jövök némi pihenésre. Egyébként is szeretem az őszt, nekem nem csak a nyár a pihenés időszaka.
Ki is vettem jövő hét elejére két szabadnapot. Aztán elkezdtek alakulni a dolgok: két nap áramszünet miatt nincs délelőttös műszak - ezek is kiestek. Hétvégén mennem kellett volna, de mivel túltermeltünk, ezért most egy darabig a hétvégék kiesnek. Voltak műszakcserék is, úgyhogy most úgy állunk, hogy szeptemberben utoljára pénteken megyek dolgozni, legközelebb majd valamikor október elején kell megjelennem - akkor is csak oktatás lesz. Szabadnapból pedig még mindig csak kettő van behúzva, év végéig akad még pár, amit nem vettem ki.
Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy sikerült túltolni a szekeret. De nem baj, megdolgoztam érte augusztusban. Amúgy is bántam, hogy a VIDOR után a Kutatók Éjszakája is kimarad, hiszen aznap épp éjszakás lettem volna. Na, így nem leszek, lehet menni okosodni.

Akcijó!

Kedvencem a Lidl legújabb akciójából:
pneumatikus légkulcs

Létezik nem pneumatikus légkulcs is?

Munkaszervezés

Az ember pár év munka után megtanul bizonyos alapvetéseket. Ilyen például az, hogy júliusban és augusztusban minden termelőüzem termelése visszaesik. Szabadságol a melós, a strandon nyomja a műszakot, pörög a lángosos, a gépgyárban ellenben nagy a pangás. Így megy ez már jó ideje.
Nálunk is ilyesmi ment augusztusban: rajtam kívül mindenki szabadságra ment. Két nap, egy hét, két hét, ha szabi nincs, táppénz - ment a biznisz ezerrel. Csak az a baj, hogy mi termelőüzemeket látunk el áruval, tehát a nyári pangást (meg úgy általában minden változást) kis késéssel követünk le. Olyan 2-4 hét "spétünk" van. Vagy van, hogy épp előre termelünk - mindig változik a dolog.
Tehát augusztusban nálunk a termelés 110%-on járt (nem vicc, tényleg 100% fölé pörgettük a termelést), mert a szerződött üzemek egy része épp készletfeltöltést végzett a megpörgetett nyár eleji hónapok után, mások meg az augusztus után felpörgő szeptember-októberi időszakra táraztak be előre. Annyi rendelésünk volt, hogy nem győztük, 55-60%-os létszámmal termeltünk - amint írtam - 100% fölött. Majd' belehülyültünk, gépállítások állandóan, futva elvégzett karbantartások, túlórák, a géphibákat nem javítjuk, csak annyira összetákoljuk, hogy dolgozzon tovább (életemben annyi aludrótot, gyorskötözőt és popszegecset nem használtam el, mint augusztusban egy hónap alatt), lépten-nyomon megszakítottuk a felépített gyártási sorrendet egy-egy sürgős munka miatt, hajtani kell, pörögni kell, mert le vagyunk maradva.
Bejött a szeptember, lassan mindenkinek elfogyott a szabadsága... És a rendelés is. Legyártottuk az utólag és az előre tárazó üzemek rendeléseit is, megtelt a raktár - jön a fejvakarás, hogy mit is kellene tenni most. Teljes a létszám, a termelés visszavéve 75%-ra, hétfőtől csak 60-ra. Nézelődünk, állunk egyik lábunkról a másikra - nincs mit csinálni, ez van. Ki tudja, meddig. Talán két hét, talán egy hónap. Majd észrevesszük, ha valami változik.
Én meg ilyenkor elgondolkodom, hogy az SAP-vel is megtámogatott gyártáselőkészítőktől vajon tényleg nem lehet-e jobb munkát várni. Vajon nem lennének-e képesek kicsit jobban szervezni a termelést, egyenletesebben elosztani a munkákat?
Hiú ábránd ez, tudom én. Termelőüzemben csak a melós hibázik, akinek irodája van, az tévedhetetlen.
(vagy csak ő le tudja passzolni a felelősséget)

Fesztivál

Nem tudom, szégyen-e vagy dicsőség, de eddigi huszon-egypár évem alatt egyszer sem voltam fesztiválon. Kimaradt a Sziget, a Campus, a Volt, a Hegyalja, a Balaton Sound - kihagytam valami népszerűt?
Nem jött össze, ez van. Pedig én próbálkoztam. A Hegyaljára 2006-ban indultam el először, a vége az lett, hogy 2011-ben már majdnem oda is értem. Vasárnap délután 4-re sikerült eljutnom Tokajba, akkor meg már nem sok értelme volt a dolognak. Előtte mindig megpróbáltam, de mindig közbejött valami. 2012-ben és 2013-ban próbálkozni sem tudtam, majd mire tavaly újra lehetőségem lett volna rá, megszűnt a fesztivál - pedig szabadságot is vettem ki, bérletet is váltottam, sátrat is kerítettem. Nem lehet minden tökéletes.
A másik nagy sztori a VIDOR fesztivál. Na, jó, itt van egy kis csúsztatás: egyszer részt vettem rajta. Bár nem tudom, ez is "rendes" fesztiválnak számít-e, hiszen nem lép fel a Tankcsapda a nagyszínpadon. Még 2006-ban sikerült egy délutánt eltöltenem ott, mikor is éppen kezdtem felfedezni Nyíregyházát. Óriási élmény volt, azóta próbálom megismételni.
A siker viszont elkerül. 2013 szeptemberében összejött, hogy vagy egy órát lássak belőle, mikor is Timivel találkoztunk - ez annyira jó volt, hogy még talán itt is megemlékeztem róla. Tavaly kimaradt a dolog, idén őszre terveztem az ismétlést.
Persze nem jött össze: múlt héten délelőttös, délutános és éjszakás műszakban is dolgoztam (remélem, mindenkinek elfogyott már a szabadsága és nem kell mások helyett beugranom többet), előző hétvégén pedig 12 órázás volt. Le is mondtam a VIDOR-ról.
Aztán jött a meglepetés: húgom iskolatáskájának már megint kitört a lába, így soron kívüli rokonlátogatásra indultunk Nyíregyházára, a nagyszüleimhez - ott vettük ugyanis a táskát, ott kell a garanciális ügyeket intézni. Ha már arra járunk, megnézzük a család ottani részét is.
Így hát csak sikerült eljutnom a VIDOR-ra. Szombat délelőtt, mikor a félmaratonon kívül semmilyen program nem volt. De a lényeg, hogy ott voltam, ki lehet pipálni. Jövőre, az első VIDOR-om 10. évfordulóján pedig rendesen részt kellene venni.
Bár ha belegondolok, mi lett a Hegyaljával, mikor végre először el tudtam volna menni oda...

Irány felfelé!

Ahhoz képest, hogy legkedvesebb időtöltésem az otthon ülés és intenzív semmittevés, meglepően sokat utazom. Sokszor nem hobbiból, hanem kötelességből: munkába, iskolába, rokonokhoz - mikor hová. Pedig én nem akarok mindig menni, nekem a legjobb a békés, nyugodt otthoni környezet, azt élvezem legjobban, ha semmi sem történik, az ajtón sem lépek ki egész nap. Talán épp azért, mert olyan ritkán van rá alkalmam.
Néha azért van, hogy élvezem az utazást. A nyári kirándulások is jók voltak és néha a kötelességből megtett utak is élményt jelentenek. Az egyik legemlékezetesebb ilyen út négy éve volt: nyár elején, júniusban a nagyszüleim szanatóriumba mentek a Kékestetőre. Én meg úgy kerültem oda, hogy én vittem el őket, mivel autójuk ugyan van, nagyapám már nem szívesen vezet hosszú távon. Nagymamám meg soha nem is vezet (bár jogosítványa van), így én maradtam. Boldog diákévek: úgyis ráérek, Debrecenből kora reggel át Nyíregyházára, be az autóba, azt' uccu neki!
Nyíregyházától a Kékestetőig nem nagy ügy eljutni, főleg akkor, ha az ember autópályán megy. Csak az autó ott maradt, én meg azon vettem magamat észre, hogy ott vagyok a szanatórium főbejárata előtt egy szerdai napon, nagyjából déli 12 órakor és valahogy haza kellene jutnom. Sikerült a dolog: a déli indulás ellenére este 8-kor már Debrecenben, az Arizónában söröztünk Timivel, közben pedig még Miskolcra is beugrottam autóalkatrészért, amit otthon betároltam a garázsba. Nem akármilyen út volt - volt benne buszozás, vonatozás, fatelepen bukdácsolás (mert képtelen vagyok közlekedési táblát értelmezni), tök felesleges átszállás, de legfőképpen rengeteg rögtönzés. Régóta vallom, hogy kis hazánkban komolyabb előkészületek nélkül, jóformán csak feliratok, útjelző táblák, menetrendek alapján is el lehet jutni bárhonnan bárhová tömegközlekedve úgy, hogy az ember nem téved el és nem tesz felesleges köröket. Na, ezt akkor sikerült bizonyítanom - nem az első és nem az utolsó alkalom volt.
Amolyan lezárása volt ez a bohém diákéletnek: nem sokkal később hagytam ott Debrecent, megkezdődött a munkakeresés időszaka, röviddel később pedig rá kellett jönnöm, hogy az életben nem lesz már diplomám, másképp kell elképzelnem az életemet. Azóta csak 1-2 kalandos út volt, a kreativitásomat másra használom - már ha használom.
Most viszont megismétli magát a történelem: két hét múlva ismét nekivágok a nagy hegynek. Ismét a nagyszüleimet viszem, de most Mátraházára. A hazaút most nyugisabb lesz, mert vissza kell vinnem az autót Nyíregyházára. Bár magamat ismerve ebből is valami éktelen kalandtúrát sütök ki. Nem baj, szándékosan nem fogok megbonyolítani semmit. Ami meg szembejön, azt igyekszem leküzdeni. A végén meg majd elmondom kedvenc mondatomat:
"Nem így terveztem, de így is rossz!"

A nap idézete

"- Nézd, én alkotok neked fejhallgatót a TV-hez, ha azzal akarod nézni, de az a baj vele, hogy marha kényelmetlen abban aludni!
- Engem nem zavar, én bárhogy el tudok aludni! Főleg a TV előtt!
- Nem neked kényelmetlen. A fülhallgatónak..."

Mivelmivan?

Mert ennél jobban még senki sem fogalmazta meg, milyen az, mikor a nagy-nagy ivás és boldogság után kezdesz józanodni.