Pont

A pont olyan egyszerű. Kicsi, általában fekete, alig látszik. Ha kisebb lenne, már nem is lenne. Épp akkora, hogy létezzen, ezzel a minimummal pedig sok fontos dolgot lehet megoldani.
Például ponttal le lehet zárni mondatokat. A pont kijelent, amit elé írok, azt gondolom. Nem kérdem, nem ordítom: ez a véleményem. Nem több és nem kevesebb.
Manapság viszont ez az egyszerű kis írásjel kezd teljesen eltűnni. Nincs pont. Van helyette felkiáltójel és kérdőjel. Néha kérdezünk, oda kell a kérdőjel, kijelenteni viszont nem szoktunk. Minden felkiáltás, mert minden fontos. A kijelentő mondat végén, a cím végén is felkiáltójel van, hogy észrevegyék: én igenis ezt akarom mondani és ez rettenetesen sürgős, célszerű, nem tűr halasztást.
Persze ha mindent felkiáltójellel írunk, egy idő után eltűnik a fontos és kevésbé fontos közti határ. Minden felkiáltássá válik. De van rá megoldás: több felkiáltójel. Kettő, három, sok - minél fontosabb, amit mondok, annál több. Így születnek a 8-10 felkiáltójeles, csupa nagybetűs "NEM BEJÁRAT!!!!!!!!" papírok az ajtókon, természetesen A/4-es méretben, félkövér Ariallal, lefűzőbe bújtatva, celluxszal rögzítve. Így kerül a munkahelyi e-mail minden mondatának végére egy, de több felkiáltójel, mert a kedves kolléga csak azt érti, hogy "Holnap reggel értekezlet! Minden részlegvezetőt várunk!!!! A téma a termelési selejtek számának csökkentése!!!!!!!".
Ez van, muszáj ordítani. Üvölt a gép, harsog bele az arcunkba a média, ordít a füledben a fülhallgató éjjel-nappal. Rá kell kiabálni a másikra, hogy ugyan emelje már fel a tekintetét, ne az okostelefont babrálja. Akkor talán hajlandó figyelni pár másodpercre. Így tűnik hát el a pont, mert nincs rá szükség.
Bár van még egy utolsó mentsvára szegény kis pontnak. Egymagában túl kicsi hozzá, hogy életben maradjon ebben a zúgó, kavargó világban. De ha többen összeállnak, akkor már van létjogosultságuk. A három pont ugyanis még mindig tartja magát: mondat végére tök jó. Célszerű, mert igazából nem fejezem én be a mondandómat, mondanám-írnám tovább is, csak hát tudjátok, megvan az oka, hogy miért nem írom... Mert ha megírnám, akkor tudnátok, mire gondolok... És az nem lenne jó senkinek... Mert nekem van ám elképzelésem, de annak sokan nem örülnek... Főleg az a valaki nem örül, aki miatt ez az egész van, de nem mondhatom meg, ki ő...
Ugye, milyen jó ez így? Nem mondtam én semmit, nem volt benne semmi rossz, csak utaltam rá, hogy valami nem okés. De én tiszta vagyok, nincs miért perbe-gyanúba fogni. Aki a sorok mögé lát, az úgyis tudja, miért tettem a felkiáltójel helyett három pontot. Vagy épp többet, mert a pontok számának gyarapodása a mondat kényszerű befejezése után benn ragadt gondolatok mennyiségét is jelzi. Sok pont: sok ki nem mondott szó. Így egyszerű ez.
Más jövő nem vár a pontra, nincs már neki hely. Mondani, kijelenteni már nem divat. Ordítok, parancsolok, követelek, sürgetek. Az, hogy csak úgy mondok valamit, semmit sem ér, mert a piacon farkastörvények uralkodnak, hajtani kell.
Egyébként is: minek kijelenteni? Az, hogy van egy véleményem és azt teljes egészében megmondom, egyszerűen értelmetlen. Ezen ma, 2015-ben már réges-rég túl kell lépni. Ma már másodpercről másodpercre változik a világ, lehet, hogy mikor elkezdem írni a mondatot, még igaz, de mire kitenném a pontot, már kiderült valami újdonság, ami miatt hamis. A három pont ezért jó: nem zártam le a mondandómat, nincs az kész, bármit bele lehet látni és magyarázni. Hasznos.
Így múlik el lassan egy írásjel. Nincs rá szükség, kiveszett, meghaladta a társadalmi fejlődés. Nem kell pont, nem érünk rá ilyenekre.