Hangerő

" - Ne bömböltesd már a TV-t, nem tudok aludni!
- Várjál, lehalkítom a TV-t, mert nem hallom, mit mondasz!"

Öröm az élet Aprajafalván.

Péntek

Péntek este.
Tudod, mit jelent ez?
Hogyne tudnád!
A hétre vége a munkának, lehet pihenni, ma este még egy szolid buli is belefér, holnap nem kell korán kelni.

Hogy nekem mit jelent?
Azt, hogy már csak két munkanap van a héten.

Valahol nagyon elbasztam.

Méretek

Ha az ember Rómába megy, nem hagyhatja ki a Szent Péter-bazilikát. Én is meglátogattam. A keresztények számára szent hely, a nem keresztények pedig "csak" az építészeti csodákért lelkesedhetnek. Az sem akármi.
Előtte olvastam róla nagyon sokat. Megállapítottam, hogy óriási. De a számok önmagukban nem sokat mondanak. Én napi szinten századmilliméterekkel, mikronokkal és tized fokokkal dolgozom, nekem a tíz- és százméteres nagyságrend soknak ugyan sok, de nem értelmezhető. Bazi nagy, oszt' kész.
Mikor beléptem a bazilikába, csak ezt érzékeltem. Nagy. Nagy, ahogy a szegedi Fogadalmi templom, a Szent István-bazilika vagy a bécsi Stephansdom. Igazából ez a három is jóval nagyobb, mint amit az emberi ész fel tud fogni, nem a mi méretarányunk.
Kellett pár perc, mire elkezdtem megszokni. Mikor már három perce gyaloglok az oldalhajóban és nincs vége, akkor éreztem, hogy valami nem okés. Ez olyan táv, amit én jellemzően szabad ég alatt szoktam csak megtenni, mert nincs olyan épület, ahol egy egyenes mentén ekkora tér lenne. Még mindig megyek. Ennyi idő alatt gyalog elérek a szomszéd utca elejéig. De a rohadt életbe: az egy lakótelep, nem egyetlen, zárt épület!
Végül csak végigértem az oldalhajón, elindultam a főoltár felé. Kezdtem szokni a méreteket: az apszis nagyobb, mint nálunk az egész templom. A főoltár fölött baldachin. Nagy. Kurva nagy (nincs rá jobb szó). Zoli, az idegenvezető mondja: a magassága körülbelül 30 méter.
30 méter. Kicsiny falum (nem is falu, mindegy) templomának tornya ennél alacsonyabb. Elférne alatta. És fölötte még ott van az óriási légtér a kupolában. A kupola alsó pereménél pedig... Mik azok ott? Emberek, bassza meg! Ezek ennyire kicsik?
Igen, kiszaladt a bassza meg. Bebillent a kapcsoló. Ha ők ott akkorák, akkor mekkora ez az egész épület? Óriási. Nagyobb, mint amit valaha láttam. A középhajóban mutatja Zoli a feliratot: az esztergomi bazilika mérete. 118 méter nem kevés. Felnézek az apszis felé: onnan indul a 118 méter - de messze van! Nézek a főkapu felé: a kurva életbe, ez is messze van
Egyszer jártam az esztergomi bazilikában, az emlékem csak annyi: felfoghatatlanul nagy. Itt pedig megvan a hossza, nagyjából középtájon. Minden irányban elférne benne. Hihetetlen. Nem, ez nem ebből a világból való. Óriási, értelmezhetetlen, rettenetes.
Tudom, ez volt a cél. Megalkotni a legnagyobb, legcsodálatosabb, legszebb épületet. Jelentem, sikerült. Bemegy az ember a jobb oldali oldalkapun és meglátja Michelangelo Pietáját. Egyetlen márványtömbből faragott csoda. Hogyan volt képes Michelangelo a kemény, forgácsolást nem tűrő anyagból ilyen finom vonalakat kialakítani? Hogy nem repedt ketté, hogy adta ki a lágyan eső selyem ívét? Hogy lehetett ilyen tökéletes arányokat kialakítani? Hogyan lehetett így eltalálni, miben más az élettelen és az élő test fekvése, állása?
A négy nagy szobor: Szent Heléna, Szent Veronika, Szent Longinus, Szent András. Bámulatos szobrok. Ők tartják a kupolát. De mindegy is, merre nézek: arany (ott vannak a padlón a pápák sírjait jelző keresztek), márvány, bronz, fa (de görcsmentes, pácolt, erre külön figyelek, mint asztalosműhelyben felnőtt hülyegyerek), alabástrom - lenyűgöz. Ez a célja, ezt kell tennie. Mutatnia kell, hogy ez a bazilika több, mint amit az ember el tud érni és meg tud teremteni. Ez az Istennek szól. Van valami varázslat abban, mikor körbenézek és minden, amit látok, rémlik a művészettörténet könyvemből. Helló, gyerekek, ez nem vicc!
Kívülről is erős: tökéletes geometria - bár a kupola elbújik a homlokzat mögött. De az a kupola! Ötszáz éve ilyet tudtak? Nem rossz! Nem gömbfelület, ellipszoid - de szemre ideális. Az obeliszk napóra, mutatja a csillagokat - tudom, modern találmány.
Aztán nézed a kolonnádokat. Gyanúsan szabályosak. Ha ismered az ellipszis törvényeit, tudod, mit kell látnod. Rövid tengely mentén addig mész, amíg a középső sor egynek látszik, utána figyeled a szélső sorokat. Ha befelé sorolnak, hátra lépsz, ha kifelé, akkor előre. Látsz egy fehér követ, rálépsz: az a fókuszpont. Beleállsz és...
És megtörténik a csoda. Eltűnnek az oszlopok, csak az első sort látod. Ez egy ellipszis. Tökéletes, szabályos, ideális. 400 éve ezt is tudták. Olyan ellipszis, hogy te sem szerkesztesz különbet. Oszlopok a sugarak mentén - hihetetlen, emberek!
El kell ezt magyaráznom. Nagyapámtól, a derék asztalostól azt örököltem, hogy két valamirevaló tudomány van a világon. A matematika megmutatja, mi van most és mi lesz, a történelem pedig megmondja, mi volt régen. Valahol igaza volt az öregnek. Matematikából két dolgot ismert el: a fejszámolást és a - szintén fejben végzett - geometriát. Neki ez volt a geometria. Fejben négyzetelsz, köbölsz, kombinatorikázol (68 évesen kiszámolta, hány lottószelvény kell az ötöshöz, pedig csak asztalos volt!), százalékot számolsz. Mert ez a tuti: a fejben és írásban számolás bárhol, bármikor ott van. Kéznél. És - merem állítani, mert bizonyítottam - gyorsabb a számológépeknél az alapműveletekben 3-4 tizedesjegyig.
Ugyanez a geometria is. Kör, ellipszis szerkesztése, derékszög szerkesztése, téglalap "téglalapságának" ellenőrzése - megcsinálta egy spárgával és egy ceruzával (de ceruza nélkül is, ha nagyon kellett). Szöget szerkesztett, párhuzamot ellenőrzött, bármit megcsinált. Igaza volt: a hétköznapi embernek ez a matematika, nem a polinomiális tétel. Ezt kellene tanítani - de ez nem az én dolgom.
Nekem tehát ez a művészet. A geometriai tökéletesség. Mikor a kolonnádok a fókuszpontból nézve egy oszlopnak látszanak. Mikor az oszlopot arányosnak látom: nem tudom, mennyi az átmérő és magasság aránya, de pont annyi, amennyinek lennie kell, hogy szép legyen. Mikor megállok a Via della Conciliazone végén, pont középen és látom, hogy tökéletesen egyenes és pontosan a bazilika középső kapujára mutat.
De ne térjünk el a tárgytól: méretek. Benn se kicsik, de kinn sem. Jó pár percig lehet gyalogolni a Szent Péter-tér kistengelye mentén is, a nagytengelye pedig még nagyobb. A kolonnádok alatt pedig rájön az ember, hogy milyen pici. A szélső, keskeny folyosók is óriásiak, a középső pedig rettenetes méretű. Nehéz emberi ésszel felfogni.
És ha azt is hozzávesszük, hogy ez az egész 4-500 éve készült, akkor tényleg üt a dolog. Ezt meg tudták alkotni akkor, mégpedig ennyire tökéletesen. Nincs benne hiba, nem lóg ki a kolonnád, nem kacska az egyenes a főhajó oszlopaiban, tökéletesek a test arányai a szobrokon, nem ormótlan sem a kupola, sem a homlokzat - ma sem tudnánk szebbet építeni.
Azt hiszem, ez a legnagyobb szó. Olyat alkotni, ami évszázadokon át fennmarad és évszázadok múltán is megdöbbent - ez a legnagyobb kihívás. A reneszánsz és barokk Róma művészeinek sikerült.

Megoldás

Az előző bejegyzésben említettem a Trevi-kutat. Amellett, hogy felfoghatatlanul csodálatos (és ötletes, mert a helyszűkét nagyon ötletesen küszöbölte ki a zseniális Bernini) , van őneki hagyománya. Jobb kézzel, bal váll fölött, hátrafelé kell pénzt beledobni és akkor visszatér az ember Rómába.
Csak most épp felújítják. Víz sehol, ellenben körben plexifal határolja. Nem ám jó magyar módra odahányt OSB-panel, mert azért csak látni kellene az építészet ezen csodáját. Na de ha felújítják, hogy dobsz bele pénzt?
Megoldják a derék olaszok. Van egy beugró a kordonon, rajta feltüntetve, hogy ez a pénzbedobó rész. Bemész, célzol és be tudod dobni a pénzedet az amúgy száraz medencébe.
Ügyes.
Dolgozni kell, néha muszáj felújítani, de azért a főbb funkciók működnek. Meg tudod nézni, még ha víz nélkül is és bele tudod dobni a pénzedet. Amit - ha nem tudnád, most leírom - időnként kiszednek és jótékony célra ajánlanak fel.
Ügyesek ezek az olaszok, én mondom.

Itália dióhéjban

Jó pár napos szünet volt szakadatlan szófosásomban, ugyanis Olaszországban jártam. Idén először mentem szabadságra, öt napot töltöttem az Appenini-félsziget napsütéses vidékein. Az első napon az idegenvezetőnk, Zoli azt mondta: Olaszországot ennyi idő alatt nem lehet megismerni, ahhoz évek kellenek. Akkor még nem tudtam, hogy mindent tud erről az országról. Most már tudom, mire gondolt.
Így hát én sem osztom az észt, csak pár apróságról írok. Aprócska morzsák ezek az óriási, "Itália" feliratú tortából, amibe talán rendesen bele sem kóstoltam, csak megnéztem.
Körforgalom olasz módra, valahol Lido Jesolo-ban. Adott egy tök egyszerű kereszteződés, két sáv minden irányból, de amúgy olaszosan. Tehát igazából másfél, de mivel egy sávban arrafelé két autó is elfér, közte pedig tolakszik egy motor, ezért az már rendes kereszteződés. Valamiért nem volt jó a jobbkéz-szabály, így lett belőle körforgalom. Az amúgy tök megszokott kereszteződésbe leb... dobtak három műanyag terelőelemet, kihajították a bevezető utakra a körforgalmat jelző táblát, azt' oldjátok meg. Fiat Pandánál nagyobb autóknak esélyük sincs megkerülni a három műanyag vackot, de ez a derék olaszokat egyáltalán nem érdekli.
Jaj, ha már autó: régóta probléma, hogy az Alfa Romeo nem nagyon hagy helyet az első rendszámnak. Emlékszem, a 156-osnál kezdődött a küzdelem még 1997-ben. Sehová nem fér el az első rendszám. Nem csak mi vergődtünk vele: szívtak a szlovákok, az osztrákok, a németek, az angolok - senkinek sem jött be. Volt ügyeskedés meghajlított alulemezzel, így-úgy felcsavarozott táblával, matricarendszámmal. De hogy régebbi példát mondjak: semmilyen hátsó rendszám megy fel a régi Fiatokra. Az 500-asról a magyar tábla minden létező irányban lelóg, a 125-ösön elfér, de idétlenül áll. Még a Fiat-rokon Zsigulival is csak a baj van: a hagyományos, A típusú egysoros tábla vagy rálóg a Zsiguli-feliratra (az 1976 utáni Lada-felirat elfér, rövidebb), vagy túl magasan, a lámpák vonala fölött van. A C típusú "traktorrendszám" már csak elfér valahogy, de az meg eláll a hátfaltól a lökhárító fölötti rádiusznál (feljebb nem mehet, mert beleér a csomagtérfedélbe). A B típusú "motorrendszám" meg valahogy hülyén néz ki. Látszólag tehát reménytelen a dolog, de ezt csak mi hisszük: az Alfák elején az európainál kisebb (szarunk a szabványra magasról) olasz rendszám tökéletesen elfér, a régi Fiatokra pedig az akkoriban használt, majdnem négyzet alakú olasz hátsó rendszám illeszkedik tökéletesen. Az, hogy máshol más a rendszám... Mégis kit érdekel?
Ez a "kit érdekel?" mentalitás máshol is megvan. 40 fok, őrületes meleg, pára, döglünk meg a hőségben - a hűtőben ellenben melegebb van, mint a szobában. Kit érdekel? A vacsoránál a pincér inkább felajánlja, hogy a konyha hűtőjébe tehetem a vizemet, mert az tutira megy. Nem, senki nem fogja megjavítani a hűtőmet este 8-kor. Máskor sem, de akkor főleg nem. A klíma zúg, de nem hűt - hát, ez van. Kezek széttárva, nagy mosoly: ez már nem lesz jobb. Nyisd ki az ablakot, ölelgesd a jégakkut, nem érdekel.
Lekapcsolod a biztosítékot, hogy ne zúgjon, ha már nem hűt. Nem segít. Két 8 A-es, "Luce" felirattal. Gondolnád, hogy azt nem kéne lekúrni, mert akkor nem lesz fény. Lenyomod a másik kettőt, amin nincs felirat. Elalszanak a lámpák. Gondolhattad volna. A "Luce" ellenben az égvilágon semmit nem kapcsol. Ideges vagy, lekattintod a főmegszakítót - és a klíma akkor is zúg! Kívül biztosított, nem tudod lenyomni. Kösz, kellett ez nagyon.
De nem ez az egyetlen meglepetés a villamosságban. A derék taljánoknál ugyanis a villanykapcsoló fordítva működik, mint nálunk. Megnyomod a tetejét: lekapcsol. Megnyomod az alját: felkapcsol. Már ha billenőkapcsoló és nem nyomókapcsoló, mert az is szeretik. És az egyszerűség kedvéért használják is, lehetőleg felváltva a billenővel, de úgy, hogy a két kapcsoló tök egyforma legyen. Ők tudják, mi billenő és mi nyomó, az meg, hogy más is jár arra... Na, az le van szarva. Tessék szépen megszokni, hogy a bejárati ajtó melletti kapcsoló akár a kert végén található villanyt is működtetheti. Már ha egyáltalán bármit működtet.
Mert bizony a napfényes Itáliában vannak olyan dolgok, amik nem működnek. Vagy nem úgy, ahogy megszoktuk. Ott van például a közlekedés. Ismertem a sztereotípiákat: totális, értelmezhetetlen káosz, felfoghatatlan mennyiségű motor és örökké horpadt, koszos autók. Persze, tudom, ez Olaszország, aztán vagy így van, vagy nem.
Így van. A káosz egyszerűen felfoghatatlan. Ahol 70 centi hely van (néha csak 50), ott már átsuhan a motor, egy méterbe simán betolják az autó elejét, a sávok méretét a jármű szélessége szabja meg. A felfestés csak dísznek van. Ha valaki a Via Conciliazione mentén két utcányit menne a Vatikán irányába, simán kikanyarodik az Angyalvár felé egyirányú szervizútra és megy szembe a forgalommal. Belefér. Egy felfestett sávban hárman - nem mindegy? Elfér. Ha nem, kicsit puffan, lesz egy nyolcadik vagy tizedik horpasz is. És akkor? A Piazza Venezia pedig - ahogy Zoli mondta - maga az őskáosz. Autó, motor, bicikli, Carabinieri, lovaskocsi, teherautó, helyijáratú busz, kézikocsi, gyalogos, turistabusz egyszerre és minden irányban, de úgy, ahogy az már az én, közép-európai közlekedéshez szokott agyamba sem fér bele - ráadásul mindez nem egészen fél méterre az étterem teraszán totál nyugodtan ücsörgő vendégektől. Senkit nem zavar, ha a jobb oldalról balra kanyarodó teherautó és a bal oldalon egyenesen menő lovaskocsi közt a járdáról indulva keresztben elhúz a robogó. Nekiment? Nem. Akkor meg?
Mikor ezt átéltem (mert nem látod, átéled), akkor kezdtem érteni az olaszokat. Más életfelfogás, más megoldások. Vagyok én, élek egy pár méter sugarú körben és csak az érdekel, hogy ezen belül minden működjön. Ha én nem megyek neki a szomszédaimnak, nem zavar, hogy magam mögött mit okozok. Szívnak a hátul jövők, káromkodás van - de máskor meg én szívok mások mögött, ha lehetetlenül gabalyodnak össze. És akkor mi van? Nekem nincs bajom, a körülöttem lévőknek sem, összemosolygunk - az élet megy tovább.
Ja, és az autók: tényleg horpadtak. Motorháztető, sárvédők, csomagtértető, ajtók, tető (az hogy a picsába?) - mindenütt van valami nyoma a folyamatos harcnak. Túléli, nem érdekes.
Ilyeneket láttam én a napfényes Itáliában. Meg sok minden mást is, ez csak egy apró szelet. És bár nem dobtam pénzt a Trevi-kútba, tudom, hogy visszatérek. Húgom dobott helyettem, majd megyek vele, ha másképp nem.

Bizonytalanul

Hol vagyok?
Milyen nap van ma?
Vagy más holnap van?
Voltam ma dolgozni?
Holnap kell mennem munkába?
Ha igen, mikor?
8 vagy 12 óra?
Ha nem, akkor tényleg pihenő lesz?
Hová kell mennem?
Mit felejtettem el a héten?
Mit fogok elfelejteni jövő héten?
Mit nem értek?

Néha nem értem magam körül a világot.