Évértékelés

A délelőtt ünnepi hangulatban telt: mostam, mosogattam, teregettem - ki kell használni a szép időt, ilyenkor legalább valamennyire szárad a ruha. Közben szólt a rádió háttérzajnak. Valami nagyon okos életmódtanácsadó beszélt az év végi összegzésről, mondta, hogy van valami módszer... Tudom is én, mit beszélt, volt dolgom épp elég.
Egy részletet hallottam tisztán: írj össze hat mondatot az elmúlt évedről! Leírni nem tudtam, mert tele volt a kezem terítővel, pulóverrel meg mikor mivel, de gyorsan bevillant pár mondat.
"Rohadjon meg a munkahely!"
"Kurva anyját annak, aki kitalálta az új műszakbeosztást!" (idei fejlemény, 2014-ben másképp dolgoztunk)
"Szüljön sünt, akinek először eszébe jutott az év végi elmebajt eredményező hatékonyságnövelési program!"

Hatból három mondat meg is volt. A másik hármat már nem vártam meg. Ahogy később kiderült, ezt a hat mondatot bizonyos elvek mentén kellett volna összeszedni (a legnagyobb kockázat, a legnagyobb siker meg mit tudom én), de mindegy is. Gondolkodás nélkül, első nekifutásra ezt a hármat sikerült kiemelnem 2015-ből. Szép teljesítmény.

Nem is kell tovább erőltetnem az évértékelést. Elég ebből ennyi. Megvan, mi volt 2015-ben a legnagyobb probléma és mit kell megoldanom jövőre. Persze azt csak hiszem, hogy ettől majd jobb lesz: ha a munka terén megoldódnak a bajok, biztosan jön valami családi vagy magánéleti probléma. De azt nem fogom bánni, mert azt fogja jelenteni, hogy végre van időm a munka mellett családra, magánéletre.

Telefonmizéria

Egyszer nagyon-nagyon régen besétáltam Miskolcon a Westelhez és kötöttem egy Domino előfizetői szerződést. Vettem mellé telefont is, mert éppen nem volt. Nokia 3110-re esett a választásom, mert az volt olcsó. Kicsi, színes, csörömpöl - elég az.
Évekig bírta a használatot, aztán szétpergett a bekapcsológomb. Először csak a gumi foszlott szét, később a mikrokapcsolót tartó konzol tört le. Váltani kellett, lett helyette 3100. Ormótlan, nehéz féltégla, de legalább volt rajta csatlakozó a fülhallgatónak. Csak a gyári ment bele, az meg kurva rondán szólt, el is hagytam két hét után.
Mindent bírt a telefon, csak a vizet nem. A sokadik alapos fürdetés után sehogy sem lehetett életre kelteni, megint csere jött. Újabb Nokia váltotta, ezúttal 2700 típusszámmal. Kis aranyos szerkentyű volt, szerettem is.
Na, ennek a sorsát nem ismerem. Pár hete jöttem csak rá, hogy már nem 2700-m, hanem C2-esem van. Tök ugyanúgy néz ki a kettő, fogalmam sincs, mikor cseréltem le. Mindegy is, nem nagyon izgat.
Az előfizetésem is még a régi: az elmúlt tizenvalahány évben ezerszer ajánlottak adatforgalmi kedvezményt, roamingot, havidíjas előfizetést, mobilnetet - mind hidegen hagyott. Kösz szépen, telefonálok, néha SMS-t küldök és fogadok, elég nekem annyi.
Ez az idill a világ végezetéig tartott volna, ha egy hete nem kotlik meg a telefonom. Meg akartam nézni egy üzenetet, erre elsötétült és többé nem kapcsolt be. Resetelhettem akárhogyan, hidegen hagyta: nem ment és kész. Sebaj, gondoltam, megint besétálok a T-Mobile-hoz, veszek másikat. Na, itt kezdődtek a bajok.
Azt már megszoktam, hogy ha a lábamat beteszem oda, abból mindig az lesz, hogy váltsak előfizetést. Le tudom szerelni az okoskákat a pult mögött. De mikor azzal kellett szembesülnöm, hogy "gombos Nokia" címszó alatt nincs készülékük, meglepődtem. Vagyis nem igaz, hogy nincs: van, csak nincs készleten, központi raktárból kell rendelni. De okostelefont bármikor azonnal tudnak adni. Én meg nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. A gombos Nokia fix pont volt az életemben, menü-csillag, keresés, idétlen rövidítések, ezt ismertem. Ha néha megnyekkent, volt másik. Erre most nincs, talán egy hét múlva.
Hazamentem, feltúrtam a fiókot, megtaláltam anyukám ezeréves 5110-esét. Belepakoltam a SIM-kártyát (hála az égnek még nem microSIM), bekapcsoltam, működik. Ugyanúgy el tudom felejteni, hová tettem, mint a C2-est, aztán csörög magának naphosszat. Bár most, hogy álláskeresésben vagyok, jobban figyelek rá, hiszen ilyenkor létfontosságú a telefon. De tökéletesen bevált a megoldás, elnapoltam a cserét. Majd meglátjuk, húzza-e ez is addig, mint az eddigiek.
Csak tudnám, mi lesz utána!

Gyors váltás

2015. december 23. 14:02
Ketyeg az óra, a munkaidőm már két perce lejárt. Nem érdekel, van ez így. A fejemben pörög az év végi leállás előtti ellenőrzőlista. Ki kell kapcsolni a gépeket, a felesleges tárolódobozokat vissza kell vinni a raktárba, a szerszámokat a szerszámoskocsiba, az elszívót, kompresszorokat, olajhűtőt és egyéb sallangokat ki kell kapcsolni, az automata tűzszakaszolókat kézzel elzárni, főkapcsolót lenyomni - két hétre nyugi van. Közben cseszegetés: gyorsabban már, siessél már, ezt hová kell tenni, azzal mit csináljak, hagyjatok már békén, nem érdekel!
Papírokat aláírtad? Ja, tényleg: jelenléti, szabadság, jelenlétit végignézni, ez a hónap okés, mehetünk haza. De jó, hogy mások már negyed órája kinn cigiznek és azt várják, mikor lehet lehúzni a kártyát!

2015. december 23. 14:28
Ajtó csapódik, postaláda ajtaja zörög: van benne valami. Kiveszem, megnézem: képeslap Timitől. A szokásos, kreatív és őszinte jókívánságokkal teli szöveg, irigyelten szép kézírás (sosem tudtam olvashatóan írni). Egy pillanatra megállok: miért is küldte?

December 23. van. Most jövök csak rá. Nem csak szerda, nem csak az év végi leállást megelőző nap. Holnap szenteste, utána karácsony. Tényleg, karácsony! Az is most lesz. Nem csak a nyakig szaros géptakarítás, dögunalmas év végi teljesítményértékelés, utolsó, év végi "fasznak keltem fel ma is" mottóval hányingertől terhelt nap.
Timinek meg eszébe jutott, hogy talán itt is karácsony van. Ha nem szól, lehet, hogy nem is veszem észre. De ő úgy gondolta, biztos jól jön pár jókívánság ilyenkor. Szép, mondhatom. Én meg a címét sem tudom, mióta költözött. Pedig előtte karácsonykor mindig megelőztem a képeslappal. Le vagyok maradva még önmagamhoz képest is.
25 perc a különbség, nehéz is megszokni. A csak a "mindenki húzzon el a picsába" hozzáállással túlélhető munkahelytől addig, hogy valaki egy teljesen elavult technikával az idejét áldozta rád és nem tudott le egy SMS-sel vagy Facebook-üzenettel. Itt kopogtat az ajtódon: helló, tessék szépen megfordulni vagy kinézni az ablakon, mert ez is a valóság, nem csak az, amit te annak hiszel. Én is létezem, nem csak a kollégáid, a munkahelyed és a többi faktor, ami most tönkretesz.

Nem rossz ez. Jó kezdése ennek a kis év végi pihenőnek. Így könnyebb lesz belevetni magamat januárban a nehezébe, hogy mindent felforgassak magam körül.

Álláskeresés

Önéletrajz.
Még egy.
Fényképes.
Német.
Angol.
Szakmai.
Elírom.
Énéletrajz.
Így is jó.
Megint magyar, fényképpel.
Motivációs levél.
Ehhez az álláshoz minek?
Nem érteni kell.
Megírod, elküldöd.
Hopp, még egy!
Válasz?
Nincs.
Köszönjük.
Értesítjük.
Jókívánság.
HR@anyámkínja-hungary.hu
Magyar levélre félig németül válaszolni.
Céges policy.
Még egy hirdetés.
Dinamikusan fejlődő.
Annyian mentek el, hogy most már muszáj felvenni új embert.
Fiatalos.
Senkit nem lehet rávenni, hogy 30 éves kora után is csinálja.
Új kihívások.
A feladatra alkalmatlan személyzet és géppark, lehetetlen időkeret.
Versenyképes.
Nagy a verseny, hol tudják ugyanazt a melót kevesebbért letolni a melós torkán.
Jó környezet.
Nem minden nap ordibál veled a kisfőnök, de azért hetente egyszer megmutatja, hányadán is állunk.
Családias környezet.
Anyádat is szidja, ha olyanja van.
Fejlődési lehetőség.
Ha a neked kiosztott szar meló már jól megy, megtanulhatod másét is, hogy két ember munkáját végezd egy fizetésért.
Egyedülálló juttatáscsomag a fizetésen felül.
Egyedülállónak talán még elég, családosnak biztosan nem.
Teljesítményorientált bérezés.
Alapbér csak vicc, a jutalékból meg napi 50 óra munkával semi jönne ki a normális fizetés.
Várjuk érdeklődését!
Várjad.
Fényképes önéletrajzzal a megadott e-mail címen.
De nem adod meg, mert annyira nem érdekel.
Pályakezdők jelentkezését is várjuk.
Ők kevesebbért is megcsinálják, mert azt hiszik, ez a normális.
Gyors betanulás.
Álljál oda, nézzed a többi hogy csinálja, de fél óra múlva már menjen!
Kiváló kommunikációs készség.
Tudd kihámozni a főnökség mézes-mázos PR-szövegéből azt, hogy most épp miért nem emelkedik a fizetésed, miközben egyre több a munkád!
Csapatmunka.
Más helyett is tudod húzni az igát, ha kell.

Hamar belefárad az ember az álláskeresésbe. Néha hamarabb, mint a munkába.

Ész nélkül a konyhában

Van egy óriási hibám: próbálok logikusan élni. Ha valahol feliratot látok, elolvasom és értelmezem, nem rángatom a "Nem bejárat!" feliratú ajtót. Ha bejutok és a bejárattal szemben azt látom kiírva, hogy a HR a 2. emeleten van, nem kérdem meg a recepcióst "a biztonság kedvéért". Lehet, hogy ő is csak a tábláról tudja. Az első emeleten sem fogok balfaszkodni, keresve a megfelelő ajtót.
Ne vesszünk el az apróságokban, nem erről van szó. Létfontosságú kérdésben akadnak problémáim: ez a főzés. Szoktam főzni, néha még sütni is, de vannak bajok, amik mindig előjönnek, akárhányszor a konyhában ténykedem.
Kezdjük talán a fűszerekkel! Ott a kis papírzacskó, a tején dizájnos logó, illetve a fűszer neve. Megveszem, levágom vagy letépem a tetejét, ha marad benne, behajtom, megy a fiókba. Utána pedig jön a találgatás: mégis milyen fűszer lehet a zacskóban? Mert rá van ugyan írva, de ott, ahol behajtottam. Kihajtom, megnézem, belenézek-beleszagolok, megvan az. De ha alulra lenne írva, akkor egyből látnám.
Másik kedvencem a tea. Nem mindegy, meddig áztatja az ember: láttam már olyan filtert, amire 1-2 percet ajánlott a gyártó és volt dolgom olyannal is, aminél legalább 8-at kért. Általában nem vagyok okosabb azoknál, akik ezt kitalálják, mert igazuk van. A zöld teát hiába áztatom negyed óráig, az erdeigyümölcsös meg nincs kész három perc alatt. De hogy az ajánlott áztatási időt miért kell a doboz aljára írni, hogy ne tudjam elolvasni...
Ja, és ha már tea: elegáns kis boríték minden egyes filternek, rajta a gyártó logója és a tea íze. De arra miért nem lehet rányomni, milyen hőmérsékletű vízzel, mennyi ideig kell áztatni? Ez lenne a legegyszerűbb, ha már ilyen csomagolást használnak.
Örök téma: asztalra rögzíthető gép. Legyen akár húsdaráló, akár tésztanyújtó, akár diódaráló - nem fér alá semmi. Felcsavarozod, alámegy a lapostányér, arról lepereg, amit darálsz. Szakszerű vagy, deszka a talp alá és a csavarfejhez: nem éri át. Vékonyabb deszkával átéri, de akkor sem tudod annyira betolni a tálat, hogy minden abba peregjen, mert nem fér a talptól. Koszos az asztal, a padló, mellépereg a darált dió. Minden gépen, évtizedek óta így van. Miért nem fér bele 20-30 mm-rel magasabb állvány?
Kompatibilitási problémák vannak ám máshol is. Az egyik robotgépbe biztosan nem megy bele a másik keverőszára. Fogalmam sincs, mi indokolhatja, hogy minden gyártónak másféle befogást kell alkalmaznia, de attól még ez van. A botmixerek hajtása is egyéni, a keverőállvány sem csereszabatos. Mindezt úgy, hogy egyébként a gépek háza általában gyanúsan egyforma, a keverőszárak távolsága, a botmixer hajtótengelyének pozíciója egyezik, a burkolatban pár mm-es eltérések vannak, a kezelőszervek ugyanolyanok és egyébként a keverőállványra rá is lehet szerelni a másik keverőgépet. Csak hajtani nem fogja, mert más a hajtó fogaskerék modulja. Öröm, boldogság.
Csomagolás volt már a teánál, de van még belőle téma bőven. Dobozos gyümölcslé vagy tej az egyszerűbb, tégla formából. Műanyag tető kinyit, fólia kitép. Utána hozol kést-ollót, kivágod, mert csak a vége szakadt le. De néha jön szépen. A végén nem akarja, nyúlik, tekeredik, hiába hajlítod, feszíted rá a fogazott műanyagra. Végül elszakad, a rántástól kilöttyen a lé. Azt hiszed, ez az utolsó, de nem: amíg az egy literből 3-4 deci el nem fogy, akárhogyan öntöd, kicsap. Mindig. Tényleg nem lehet megoldani?
Egyéb? Biztosan van egyéb. De most nem jut eszembe. Majd legközelebb.

Eltűnik minden

Először csak a hétvégék tűntek el. Kedves kolllégák, nagyszerűek az eredmények, jövőre új perspektívák, növelni kell a termelékenységet, folyamatos műszak, nem kell félni, emberséges megoldást, jó kompromisszum.
Jó hát. Hétvégén 12 órás műszakok, először normális létszámban, később a tervezett létszám felével. Hajts, pörögj, dolog van, csinálni kell.
Aztán a műszakbeosztás tűnt el. Valaki jöjjön az éjszakásból délelőttre, a délutánosból ketten táppénzen vannak, valakit rángassunk be oda is. Ó, Zsolti, most látom, hogy bejött egy éjszaka-délután-délelőtt sorozat. Hát, látod, ezzel nem tudunk mit kezdeni, de utána kapsz egy szabadnapot. Ja, nem, mégis be kellene jönni következő nap is, lehetőleg éjszakára. Tudjátok, mit? Inkább ne is irkáljuk a cseréket, csinálok új műszakbeosztást! Így ni, kész. Ja, igen, azt ott elírtam. Amúgy tettem ki tegnap is újat, majd olvassátok el! Te mit keresel itt délelőtt, mikor délutánra kellett volna jönnöd? Ne mondd, hogy nem láttad az új beosztást, tegnap délután fél 2-kor már kinn volt! Ja, hogy szabadnapos voltál? Nem szólt senki? Hát miért nem kérdezted meg, nincs-e változás?
Lassan eltünedeztek a fizetett ünnepek is. Fizetett ünnep, de amúgy is szabadnap lenne neked, nem fizetem ki. A másik műszak megkapja, de ők se jönnek. A háromnapos hosszú hétvégét feldughatod magadnak, mert hiába van pénteken ünnepnap, szombaton és vasárnap jönni kell. Hétvége, csak külön engedéllyel veheted ki szabinak. Úgyse kapod meg, kár reménykedni. Ha 12 órás műszakra esik az ünnepnap, kifizetjük persze. 8 órával, a maradék 4-ben aznap már nem kell bejönni, de le kell dolgozni. Nem 4 órában, 8-ban. Értsd meg, nem tudunk fél műszakokat tervezni. A fennmaradó 4 órát majd lecsúsztatod. (nem csúsztatod le sosem, ajándék a cégnek)
A túlórák is eltűntek. Nem, nincs túlóra, mert az drága. Helyette cserélgetjük az embereket a műszakok között. Ha a hét közepén van egy szabadnapod, az sem gond. Majd kezdesz vele valamit. Jössz 8-10 napig pihenő nélkül, majd utána kiadjuk tömbösítve. Ja, hogy a gyereknek ballagás van hétvégén? Megszívtad.
Addigra már a közösségek is rég felbomlottak. Hallod, úgyis egy műszakban vagyunk, egyfelől jövünk, járjunk be együtt! 2-3-4 évig működött, most már nem. Te délelőttre jössz? Kár, én délutánra. Akkor ma nem megyünk együtt. Holnap sem, mert én pihenőn vagyok, te jössz délutánra. Jövő hét? Ja, hogy akkor végig éjszakás vagy. Én meg délelőttös. Á, hagyjuk, nem jön ez már össze. Hétvégén megyünk horgászni? Ja, neked most van dolgozós hétvégéd. Jövő héten nem jó, mert nekem lesz. Majd egyszer valamikor... (soha)
Az év végi leállás még megmaradt. Az egykori 3 hétből már kevesebb, mint 2 lett. Egykoron óriási buli volt az utolsó munkanapra betervezett takarítás. Eszem-iszom, házi sütemény, kóla, anyuka-nagymama szörpje, múlt heti disznóölésből friss hurka-kolbász, új munkarendszabályok kifüggesztése és hangos röhögés rajtuk, részlegvezető őrületbe kergetése az elmaradt javítási, selejtezési, gépleállási és egyéb jegyzőkönyvek minél idiótább kitöltésével (gépleállás oka: a pedált tekerő kis kínai kuli éhendöglött), utána évértékelő előadás és karácsonyi ebéd, avagy: kinek milyen "húbazmeg" kategóriájú bora-pálinkája készült az éven. Mára ebből is zombik felvonulása lett, egykedvűen, fáradtan takarítunk, ennivalót behozni tilos, poénkodni nem lehet, az évértékelést csak gyorsan elhadarja a vezérigazgató, a karácsonyi ebédre meg a dolgozók fele már nem is jön. Elég neki ennyi az évre a cégből, nem hiányzik a jópofizás.
Ez van, lassan eltűnt minden. Maradt az eredményesség, a megfelelő időkihasználás, a folyamatoptimalizálás és mindenféle mutató javulása. Az is valami, nem is rossz dolog. Minden bizonnyal megérte feláldozni érte a régi világot. Most már örüljön neki más, engem nem érdekel innentől.

Gyön az ünnep

Úgy tűnik, az elmúlt pár évben egyre később sikerül összetűzésbe kerülnöm az ipari méretű karácsonyi giccsparádé démonjaival. Míg 5-6 éve már november végén belebotlottam az első girlandokkal, kamu ajándékokkal díszített kirakatba, tavaly már csak valamikor Mikulás napja után kezdett elborulni a világ körülöttem.
Most pedig a mai nap a kulcsdátum. Örömmel jelentem be, hogy idén, 2015-ben egészen december 14-éig sikerüt elkerülnöm a borzalmat. Igazából most sem én akartam nekiszaladni a mindenségnek, csak a rádiót bekapcsolva ez jött szembe:



Ezúton szeretnék elnézést kérni mindenkitől, aki az emberiség hosszú története során különböző, kellemes vagy épp kevésbé jól hangzó hangsorok előállításával foglalatoskodott, akár tudatosan zenélve, akár csak valami örömet keresve. Senki sem tudhatta előre, hogy ez lesz a vége.

Péntek este

A péntek este azért jó, mert akkor már csak két munkanap van hátra a hétből.
Nem újdonság, ezt már egyszer leírtam. Tudom nagyon jól.
Pontosan annyira örültem neki akkor, mint most.
Pedig akkor még karácsonyfa sem állt a bejárat mellett.

Most ott van, de nem tud felvidítani. Kész, vége, ennyi, amit még meg kell csinálni, azt muszájból megcsinálom, de többet ne várjatok tőlem. Ennyi tellett, majd jön más balek, aki ugyanennyit végigdolgozik lelkesen. Vagy még többet.

De addig is hagyjatok békén, jobb lesz azzal mindenkinek.

Gyártörténet 1. - A semmiből valami lesz

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Magyarországon egy igen szegény vidék. Távol volt ez a vidék mindentől: Budapesttől, megyeszékhelytől, autópályától, vasútvonaltól. Nem volt itt semmi, csak gyenge termőföld, elnéptelenedő falvak meg rengeteg munkanélküli.
Persze nem volt ez mindig így: a rendszerváltás előtt virágzott a környék. Az emberek egyik része a környék falvainak egyesült Vörös Előre MGTSZ-ében dolgozott, a másik részük a Hatalmas Állami Vállalat kilincshajlító üzemében húzta az igát. Műszakváltáskor ezrével tódultak kifelé a kapukon a kilincshajlítók, kilincshajlítógép-kezelők, gépbeállítók, gépbeállítósegédek, anyagmozgatók, anyagmegállítók, lapáttámasztók és egyebek. Tele voltak a munkásbuszok, munkásbicilkik, munkáskocsmák, munkásszállók. Ja, azok nem, mert mindenki ment haza a Kádár-kocka házába, hogy maszekoljon és túrja a földet. Aranykor volt ez.
De a rendszerváltás óta csak szenvedett a vidék. A tanácselnökből átvedlett polgármesterek örökké az infrastruktúrával küzdöttek: az első két önkormányzati ciklus arra kellett, hogy megtanulják kimondani ezt a szót (pedig 1989-re a proletár internacionalizmust is épphogy sikerült elsajátítaniuk), utána jöttek csak rá, hogy bár most már - a faluban egyedüliként - ők tudják, hogy kell mondani, attól itt még infrastruktúra nem lesz.
Ment hát az ötletelés, fejvakarás, workshopozás. De nem jött be semmi: az "új hatholdas" gazdákból nem lett virágzó mezőgazdaság, a sokmilliós turisztikai központba sem tódultak a kőgazdag nyugatnémet nyugdíjasok és valahogy csak nem akartak a falu közelében tekeregni az autópályák. Nem volt semmi, ami reményt adhatott volna. A fiatalok elköltöztek a városba, helyettük érkeztek az onnan kiutált cigányok, az öregek meg lassacskán kihaltak.
A teljes összeomlás előtt azonban jött a felmentő sereg: külföldi rendszámú fekete autó parkolt le a polgármesteri hivatal előtt, amiből jól öltözött férfiak szálltak ki. A polgármester rögtön be is gombolta rég kinőtt fehér ingjét (akkor jött csak rá, hogy felülről a harmadik gomb hiányzik, addig sosem volt rá szükség), felkapta a széke háttámláján lógó zakóját (gallérnál laposra vasalva, ahogy nekidőlt, alul pedig a parkettáról összeszedett portól szürke) és izgatottan köszöntötte a Nagyon Fontos Embereket.
Jó hírt hoztak: a Hatalmas Multicég megbízásából jöttek és az új magyarországi üzemük leendő helyét keresik, ahol autóipari alkatrészeket gyártanának. Hamarosan az egész falu, majd a vidék tudta, mi a nagy újság. A polgármesterek látszólag összefogtak, a háttérben azért csak ment a furkálás: az mindegyiknek jó, ha munkahelyek születnek a faluban, de nem mindegy, hová érkezik a cég helyi iparűzési adója. Ment az egymás alá ígérés, fejszámolás, pálinkáztatás - bejött a számítás, a cég végül kedvezően döntött, ezen a vidéken épült meg az üzem az egyik falu határában, zöldmezős beruházásként. Pedig a falvak mindent megadtak volna azért, hogy az egykori kilincshajlító lerobbant üzemcsarnokát használja fel a cég.
Hamarosan felbolydult minden a békés, dohos szagú falvakban. Teherautók, markolók, autódaruk jöttek-mentek mindenfelé, az egykori TSz-legelőt alaposan feltöltötték. Mixerkocsik hozták a betont, a kocsmában a hétvégi örökrangadók és a Blikk csöcsös csaja mellett az építkezés is a mindennapos témák közé került. Volt, aki szerint arra a területre nem lehet építeni, mert olyan lápos, más szerint lehetne oda, de nem ilyen módszerrel, megint más arra panaszkodott, hogy géppel nem lehet jó alapot építeni, ahhoz ember kell, aki már az ásóheggyel érzi, milyen földről van szó és úgy ás. De aki dolgozott az építkezésen, az lehűtötte őket: nem jó ám az a hely, reggel 6-tól 2-ig megállás nélkül hajtották őket. Jó, ha húsz perc volt az ebédszünet, azon kívül végig dolgozni kellett. Még cigizni sem lehetett akármikor!
Az alap nem sokáig árválkodott magában, hamarosan furcsa teherautók jöttek, amikről mindenféle acélidomokat szedtek le. A falusi építészmérnökök csak csóválták a fejüket: a betonnak legalább fél év kellene, hogy kidolgozza magát, acélból meg nem lehet építeni semmit. Rendes tégla vagy beton kéne falnak. Hamarosan óriási, pajtakapura hasonlító alkotmányok nőttek ki a földből, majd ezekre tető került és a falak is elkezdtek formát ölteni. Az öreg szakik továbbra sem értettek egyet a módszerekkel, de azért már csak elkezdtek érdeklődni a polgármesternél, miféle üzem lesz ez és hogy lehetne intézni a fiúnak valami munkát itten. Mer' csak jó vóna, ha hazagyönne Pestrül.
A falusi hirdetőtáblákon és helyi újságokban hamarosan színes hirdetések jelentek meg. A Hatalmas Multicég Hungária Kft. keresett dolgozókat. Mindenféle cifra munkakörök voltak: kontroller, Arbeitsplanner, előkészítő, bérszámfejtő - csupa olyan munkakör, amikről a nép arrafelé nem is tudta, hogy létezik. Szorgosan böngészték a hirdetéseket, de hát a cég csak egyet nem keresett: rendes dolgozót, melóst. Pedig ők akármit megcsinálnak, de tényleg, csak mutassák meg nekik. A szőlőben a tetejelés is ment, csak egyszer kellett megmutatni. De nem, a cégnek dolgozó még nem kellett. Csak az irodista. Állítólag a szomszéd faluból a Vass Géza lányát fel is vették irodára. Most végzett a városban az egyetemen valami közgazdász szakon, ment is egybül oda. Egész jó fizetést kap, kezdőként valami 200 felett, meg még étkezési utalvány, térítik a bejárást is kilóméterre, jó hely ez. Hej, csak nekünk lenne ilyen jó helyünk! A feléért is elmennénk dolgozni oda, papa! Te is keresel 100-at, én is, egyből jó lenne!
Az üzem épülete már szinte teljesen készen volt, körülötte is zajlott az élet. A 17983/B. számú főútról aszfaltos bekötőút épült, ki is került mellé a tábla: "Hatalmas Multicég Hungária Kft". Volt reklámtábla, EU-s projekt táblája sok százmillió forinttal, a helyi újság folyamatosan riportokat közölt az építékezésről. A lakosok hamar megismerték a magas, barna hajú, szemüveges férfit, aki ügyvezető igazgatóként a legképtelenebb kérdésekre is válaszolt. Valami Klaus volt vagy Günther. Mindegy, ő a főnök. Az üzem mellett parkoló virított, az egészet hegesztett acélkerítés vette körbe.
Újra megjelentek a hirdetések, most már melóst is kerestek. Operátor, raktáros, anyagmozgató - de miféle önéletrajz kell ezeknek? Önképzőkörök alakultak, a helyi fényképész forgalma alaposan megnőtt, lassacskán csak jöttek a csetlő-botló, kézzel írt fényképes önéletrajzok. A profibbak próbálták kideríteni, hogy mi is volt a kilincshajlító üzem pontos neve és ott milyen munkát végeztek. A franc se emlékezett már rá ennyi év után...
A kívülről már kész üzembe lassan elkezdtek érkezni a gépek. A fehér lemezburkolatok és a sok plexi ablak szokatlanul hatottak, arrafelé "gép" címszó alatt mindenki nehéz, olajos, az egykori zöld kalapácslakk festést csak nyomokban hordó öntöttvas vázakról mindenfelé meredező befogófejek, hajlítótüskék és olajcsövek rémlettek. Nagyon új volt itt minden, nem is tudták elképzelni, hogy a gyanúsan tiszta gépek akár működhetnek is.
A falvak kocsmáiban terjedtek a hírek: hívják be felvételizni a munkásokat. Sokan nem értették, minek a felvételi. Annak idején csak beadták a munkakönyvet a kilincshajlítóba, azt' dolgoztak. De azért csak mentek, ha már hívták őket: minden reggel munkásruhás, közepesen rongyos társaság cigizett az üzem kapujában. Délre már otthon is voltak kimerülten, értetlenül. Valami tesztet kellett írniuk (íróeszköz persze nem volt náluk, dolgozni mentek), amiben rajzról kellett méreteket leolvasniuk, tűrést kellett számolniuk, mérőeszközök használatát kellett leírniuk és feltettek olyan hülye kérdéseket, mint hogy hol hallottak először a Hatalmas Multicégről. Nehéznek és bonyolultnak tűnt az egész és csak remélték, hogy a munka azért könnyebb lesz. Csak megmutatják, mit kell csinálni, ők meg eldolgozgatnak maguknak.
A felszerelést szállító kamionok egyre ritkábban jöttek, egyre több volt a kisteherautó, személygépkocsi. Az okosabbak ebből tudták, hogy a gyár berendezése már megvan, most már csak a gépek üzembe helyezése zajlik. Az újság már a gyár belsejéről is közölt fotókat, amiken mindenki elámult. Tisztaság, rend, világos műgyantapadló, hófehér gépek - nem ehhez szoktak az örökké koszos, büdös kilincshajlítóban. A jól értesültek azt is tudták, hogy itt még fehér köpenyes dolgozók is lesznek. Akik jelentkeztek dolgozónak, kicsit feszengtek: hogy fogják ezt ők megszokni? Ilyen helyen aligha lehet munka közben cigizni, mint egykor a kilincshajlítóba'...
Hamarosan megtudhatták, mi a helyzet. Pár szerencsést ugyanis felvett a gyár, őket be is hívták elbeszélgetésre. Megtudták, hogy nagyrészt külföldi szakemberekkel indul a gyártás, ők szakképzettség és tapasztalat híján csak az egyszerűbb folyamatokat fogják elvégezni, de majd beletanulnak. Három műszakban fognak dolgozni, ez fokozatosan indul be, az első egy-két hónapban csak délelőttös műszak lesz, utána indul a délutános, majd az éjszakás. A fizetés egész jónak ígérkezett, volt mellé étkezési utalvány, térítették a buszbérletet, az autóval járóknak az előírásos 9 Ft/km-t ígérték. Jónak tűnt az ajánlat, el is fogadták. Kezdődött is az adminisztratív forduló: tüdőszűrés, orvosi alkalmassági vizsgálat, ilyen-olyan papírok, munkavédelmi oktatás, munkaruha átvétele, üzembejárás - komolynak tűnt minden. A kilincshajlítóhoz szokott munkások még a vadonatúj munkavédelmi bakancs lábát is megtörölték, mielőtt beléptek a csarnokba, annyira szokatlan volt a világos, tiszta munkakörnyezet. Újdonság volt a tiszta, kényelmes étkező (a kilincshajlítóban tiszta mocsok volt az egész, de nem is járt oda senki a munkások közül, mindenki lenn ette meg a kenyerét a szalonnával), a fűtött, tágas öltöző, amiben tényleg zárhatóak voltak a szekrények (egész más, mint az egykori nagyüzem olajfoltos padlójú, huzatos helyisége, de ott meg úgyis munkásruhában járt haza mindenki) és az üzemet körülvevő, derékszögűre nyírt sövény.
A szigorú tekintetű termelési igazgatóhelyettes jól rájuk is ijesztett: nincs lébecolás, egyetlen 20 perces pihenő van a műszakban, üzemi területen enni-inni-dohányozni tilos, a dohányosok sem járkálhatnak ám ki akárhogyan. Még sétálni sem lehetett akárhol, csak a sárga vonalakkal kijelölt gyalogúton. De hogy ennek is mi értelme, mikor mellette is ugyanolyan a padló... A kesztyűt és a szemüveget használni is kellett, az ajtók pedig mágneskártyával nyíltak. Azzal kellett "blokkolni" is. Furcsa, érthetetlen világ volt, de nem volt rossz.
Hamarosan olyan nagy, fekete autók lepték el az üzem parkolóját, mint amivel jó egy éve a Nagyon Fontos Emberek érkeztek a polgármesterekhez. Ezekből is Nagyon Fontos Emberek szálltak ki, méghozzá jó sokan. Eljött ugyanis a megnyitó ideje. A csarnokban felállított kis színpadon egymást váltotta a gyár igazgatója, a Hatalmas Multicég vezérigazgatója, néhány államtitkár, a megyei közgyűlés elnöke és az üzemnek helyt adó település polgármestere. Mindenki nagyon boldog volt, reménykedett, átvágták a nemzetiszín szalagot, majd egy jókora sárga gombra együtt rátenyerelve képletesen elindították a termelést. Pezsgő, hidegtál, pogácsa - éljen, végre beindult az üzem!
A semmiből valami lett. Végre voltak munkahelyek - még ha nem is sok. De megvolt az ígéret, hogy amint felfut a termelés, lesz itt munka bőven. Talán mégis kilábal a szegénységből a vidék.

Dühroham

Mindannyian másképpen kezeljük a stresszt. Van, akin meg sem látszik, más el sem tudja titkolni, hogy ideges. Van, aki ilyenkor futni megy, fát aprít vagy más tevékenységet folytat, más ordít, tör-zúz, kitombolja magát. Ahány ember, annyiféle szokás.
Én magam eléggé rosszul viselem a stresszt. Nem volt ez mindig így, csak túl sok jutott belőle, mostanra pedig felmondták a szolgálatot a védelmi mechanizmusok. Ha valami nem sikerül, akkor attól zeng az udvar, gyártócsarnok, szoba vagy bármi más, röpködnek a szerszámok, féltéglák, könyvek.
Persze én ilyenkor rettenetes, gyenge ember vagyok. Mert a normálisak azok nem ilyenek ám, azokon nem látni semmit, elfojtják. Én vagyok a rossz és meg kellene tanulnom, ők hogy csinálják. Kösz, látom ám, mi megy: ők is ugyanúgy idegesek, ők is hajigálnának mindent, csak nem lehet. Helyette ordítoznak azzal, akivel büntetés nélkül megtehetik: beosztottal, gyerekkel, háziállattal, kisebb és gyengébb emberrel - általában olyannal, aki nem tehet semmiről. Nem hiszem, hogy ez jobb.
Nálam ez kimarad, helyette röpködnek az objektumok, üvegek és kerámiatárgyak törnek, szikrák pattognak mindenfelé. Utána viszont megnyugszom, nyoma sincs az idegességnek, tiszta fejjel dolgozom tovább. Néha jólesne a munkahelyen is valami dühöngő, ahol büntetlenül levezethetem a feszkót, mert nem szép dolog a gépet rugdosni vagy a munkalapokkal teli mappát hajigálni.
Szóval nekem ez így jó. Repül, puffan, törik, csörömpöl, megnyugszom. Csak ne kellene utána takarítani...