Hol keresselek?

Sokszor költöztem eddig, sokféle helyen laktam. Egy azonban mindig közös volt bennük: ha módom volt rá, gondoskodtam róla, hogy legyen csengő és házszám a házon-lakáson. Így szoktam meg gyerekkoromban, így tartottam célszerűnek. A szüleim háza például olyan utcán van, amit az önkormányzat tízévente átszámoz - hogy miért, senki sem tudja, mikor utoljára vagy 40 éve épült ott új ház. A változások után viszont mindig vettünk új házszámtáblát, lecseréltük a régit. A csengőre is különös gondot fordított mindannyiunk: először nagyapám javította, később ez rám szállt. Azóta is megbízhatóan berreg, ha megnyomják a gombot - a fém csengőtest ugyanis eltűnt az évek során.
Meglepetten tapasztalom, hogy ezzel a hozzáállással újabban egyedül vagyok. Mostanában valahogy se az utcanévtábla, se a házszám, se a csengő nem divat. Az utcanévvel még nem is lenne bajom, tudom használni a navit, bár nem szeretem. Nekem az utcanévtábla jobban szem előtt van, de megoldom a problémát. A házszám hiánya viszont már problémásabb: honnan találjam ki, melyik házba kell mennem? Vagy egy hónapja Nyíregyháza egyik külterületén (vagy Borbánya volt, vagy valamelyik Kistelekiszőlő) kerestem reménytelenül egy házat úgy, hogy az egész utcában egyetlen házszám sem volt. Elejétől a végéig, páros és páratlan oldalon semmi. Találja ki a dolgozó, hol jár. Pedig a jóember, akit kerestem, motoralkatrészek adásvételével foglalkozik, valószínűleg rendszeres forgalma van. Hogy hogyan találja meg a többi vevő, rejtély...
De nem csak akkor jártam így. Újabban bárhová megyek, nincs támpont. 2-es házszámtól indulva próbálok elszámolni 46-ig, közben bízom abban, hogy legalább a sarokházakon van szám (nincs) és a támpontnak használt 2-es tényleg a valódi házszám (általában nem, hanem valami 20 éve ottfelejtett, kétszer lejárt számozás, a valóságban az a ház már nem is ehhez az utcához tartozik).
Ha pedig mégis odaérek a megadott címre, jön a másik gond: hogy jutok be? Tudom, ott az ősi magyar módszer: ha nincs nyitva a kapu, rugdosom és óbégatok: "JAÓNAPOT KÉVÁNOK!"
Ehhez általában nem ragaszkodom. Marad a "Csörgessük meg telefonon a parasztot!" című mutatvány. Persze, hiszen telefonja mindenkinek van és mindenkinél ott van. Néha még működik is a dolog, főleg úgy, hogy újabban mindenkinek okostelefonja van, amit folyamatosan lehet és kell nyomkodni.
Csak felmerül bennem a kérdés: miért így kell ennek működnie? Miért nem lehet kibiggyeszteni a házszámot, miért nem lehet csengő a házon? Adatvédelmi okokból? Avagy: "Nehogy mán minden gyöttment tudja, hányas számba' lakok!" Vagyonvédelem, hogy be ne törjenek? "Mer' becsengetnek, oszt' ha nem megyek ki, tudják, hogy nem vagyok ithol, begyönnek, oszt' lopnak, amit érnek!" Vagy csak lustaság? Tudja a fene.
Mindenesetre nem újkeletű dolog ez. Emlékszem, visszatérő probléma volt, hogy hiába volt csengőnk, néhány jó képességű polgártárs a kapurugdosást és az óbégatást - ritkábban a fütyülést, amitől meg rendesen rosszul vagyok - alkalmazta annak jelzésére, hogy szeretne befáradni hozzánk. Hiába volt szemmagasságban a vörös nyomógomb, nem érdekelte őket. Otthon is így szokták, biztos így kell. Én meg nem nagyon értettem őket.
Mint ahogy ezt az új divatot sem értem. Biztosan van neki oka, de ezt még senki sem magyarázta el. Pedig nem lehet bonyolult.

Fél 8

Régi, kedves és érdekes történet. Hátha tetszeni fog!

Mikor kezdődik az m1-en a Híradó? Jó, tudom, kulturált ember nem néz TV-t, nincs is neki, meg különben is: mocskos propagandatévé, azt akkor se nézné, ha még nézne TV-t.
Tegyük félre az indulatokat, a kérdés változatlan: mikor kezdődik az m1-en a Híradó? Úgy van: este fél 8-kor. Mióta világ a világ - pontosabban mióta van MTV és Híradó (egészen pontosan: 1960-tól).
Pár évvel ezelőtt aztán felborult a világ rendje. Talán 6-7 éve lehetett, nem emlékszem már. Azt tudom, hogy nagyapám még élt, mert az ő szentségelése is része a sztorinak. Az MTV átrendezte a műsorstruktúrát, ebből adódóan egy téli naptól kezdve a Híradó nem fél 8-kor kezdődött, hanem este 7-kor. Drága jó nagyapám pedig onnantól kezdve leült a TV elé menetrend szerint, este fél 8-kor, bekapcsolta a készüléket és hangosan káromkodva nézte végig a tőzsdei híreket. A 7-kor kezdődöt Híradónak ugyanis csak a végét kapta el, ami 19:40-ig tartott.
A webkettő hajnalán vagy még kicsit előtte jártunk, a Facebook még ismeretlen volt itthon, az iWiW is a középiskolások-egyetemisták gyűjtőhelye volt, elmaradt tehát a Híradó középkorú és idős nézőinek tömeges felháborodása a közösségi oldalakon és blogokban, csak néhány fórumbejegyzés jelezte, hogy sokan nem értik az egészet. Meg valószínűleg voltak nézői levelek is (tényleg, ilyen létezik még?), mert a nép zúgolódása eljutott az MTV vezetéséhez.
Teltek-múltak a hónapok, százezrek szentségeltek a TV előtt este fél 8-kor, majd jött egy májusi vagy júniusi nap és egy meglepő hír: következő hétfőtől életbe lép az m1-en a nyári műsorrend, ezen belül pedig a Híradó a nyár végéig este fél 8-kor kezdődik.
Helyreállt a világ rendje, újból lehetett nézni a műsort. Évtizedek óta menetrendre beállított mamuszos nyugdíjasok lélegeztek fel, nagyapám vérnyomása is sokat csökkent. Béke és nyugalom honolt a lelkekben.
Eljött az augusztus vége, a műsorok kezdtek visszarendeződni, nem volt több ismétlés, régi film, Balatoni nyár - de a Híradó maradt fél 8-on. Azt az egyet elfelejtették visszahelyezni a korábbi időpontra. Azóta is az eredeti idejében kezdődik.
Hiába, van, amit egyszerűen nem lehet megváltoztatni.

A nap idézete

"... olyan hülye is csak te lehetsz, hogy flexelésnél a fűrészporos dobozt használod szikrafogónak!"

És tényleg. Másnak van annyi esze, hogy ne a finoman olajos fűrészporba zúgassa bele ezerrel a szikrát, hogy utána ne kelljen hollywoodi filmek kaszkadőreit idéző mozdulatsorral kihajítania a lángoló fémdobozt az ajtón - egyenesen bele abba a hígítótócsába, amit öt perccel előtte ő maga keltett, mikor a zsírtalanításhoz használt majd' fél liter nitrót (koszos volt a hajtómű, van az úgy néha) borzasztó környezetbarát módon kiloccsantotta az ajtón.

Nekem meg jó ilyen ütődött módon is az élet.

A nap idézete

"- Te tudod, hogy kell beállítani a csapágyhézagot?
- Őszintén megmondva: fogalmam sincs. De ha elég ideig próbálkozom, egyszer majd csak sikerül valami. Esetleg az is, amit elterveztem"

Nem megy minden simán, pedig a bicikli nem is bonyolult szerkezet.

És akkor Miskolc

A fene sem tudja, miért van az, hogy újabban több hónapos történeteket írok meg. Úgy tűnik, most van időm ilyenekre, vagy csak most döntöttem úgy, hogy semmit sem nyilvánítok fontosabbnak, mint ezeket a sztorikat.
Az életem a három északi-keleti megyeszékhely: Debrecen, Miskolc és Nyíregyháza közti háromszögelésből, ingázásból áll - volt olyan, hogy a pénztárcámban egyszerre volt érvényes DKV-s, MVK-s és Szabolcs Volános vonaljegy. Mindhárom helyen laktam és tanultam, volt, hogy egyidőben, volt, hogy Miskolcról száguldottam Nyíregyházára nyelvvizsgázni, esetleg Debrecenből pszichológia előadásról Miskolcra könyvdedikálásra. Mostanában a háromszögből csak Nyíregyházára járok rendszeresen, de nincs kétségem afelől, hogy ez nem marad így örökké.
A Nyírség fővárosáról írtam már többször is, nemrég Debrecenről is meséltem, Miskolccal viszont - ha jól emlékszem - még adós vagyok. Nos, nekem Miskolc mindig is muszáj-város volt. Borsod-Abaúj-Zemplénben nőttem fel, természetes volt, hogy elég sok mindenért Miskolcra kellett menni. Ott volt a GYEK, aminek kiskoromban rendszeres látogatója voltam (az örökölt nagyszerű genetikai állományt önerőből gyakori fejreállásokkal fejeltem meg), oda kellett menni hivatali ügyeket intézni és mikor általános iskolában a tanárok kitalálták, hogy milyen jó lenne, ha tanulmányi versenyekre járnék, a megyei forduló is mindig ott volt. Onnan meg aztán nem jutottam tovább, mert megvolt nekem a magamhoz való eszem, nem akartam minden szabadidőmet erre fordítani. Inkább ökörködtem a megnyitó előtt-alatt-után, szétbontottam az autót-buszt-vonatot, amivel mentünk meg ilyenek.
Tehát Miskolc jelen volt az életemben - mert jelen kellett lennie. Pedig egyébként sosem rajongtam a városért, nem tetszett. Nem találtam benne semmi érdekeset. Óriási, zajos, zsúfolt, koszos, nagyon beton. Eszem ágában sem volt a szükségesnél csak egy perccel is többet tartózkodni ott. Ezek után - ismerve az én életem abszurd mivoltát - teljesen természetes, hogy ott kötöttem ki középiskolában. Az előzmények máig homályosak, másképp emlékszem rá én és a szüleim, a valóság sosem fog kiderülni. Mindenesetre azt már a kollégiumi beköltözés napján kijelentettem, hogy nem ott fogok érettségizni. Én pedig olyan ember vagyok, aki betartja a szavát: kicsit sem bántam, mikor a második év téli szünete előtt az osztályfőnököm és a kollégiumi igazgató pár óra eltéréssel kértek meg, hogy más intézményben folytassam a közoktatás keretein belül elkövetett ámokfutásomat. Még a városból is elhúztam, megvalósult, amit terveztem.
Később évente 1-2 alkalommal jártam csak arrafelé: középiskolából mindig Miskolcra mentünk moziba és színházba, mert az volt a legközelebb. Az ilyen délutánok-esték miatt általában már előre ideges voltam, a feszültséget pedig boroskóla intenzív fogyasztásával oldottam. Így bírtam csak elviselni a gyűlölt várost.
Még szép, hogy rövid időn belül újra Miskolcon kötöttem ki. A BME volt a nagy álom, közlekedésmérnök lettem volna, de mikor rájöttem, hogy a tudásom köszönőviszonyban sincs azzal, amire ott szükség lenne (avagy: úgy elvesztegettem a középiskolás éveimet, ahogy kell - cserében legalább volt két és fél, igazán szépnek mondható évem, sok tekintetben ma is ebből élek), vad taktikázásba kezdtem, aminek az lett a vége, hogy egy július végi estén rájöttem: Miskolcon leszek elsőéves gépészmérnök. Nem ugrottam a plafonig az örömtől, de úgy voltam vele: minimálisra csökkentek minden érintkezést a környezetemmel, nem beszélek senkivel, akivel nem muszáj, ki sem nyitom a szememet, ha nem feltétlenül szükséges, tudomást sem veszek a külvilágról, úgy még Miskolcon is kibírom azt a 3,5 évet az alapképzés végéig. Ezek a reményeim az első nap végéig tartottak, addigra olyan hányingerem volt az egész várostól és az egyetemtől, hogy tudtam: legkésőbb év végén elhúzok onnan. Volt már ilyen.
Amit megfogadtam, meg is tettem: egy év múlva jött Debrecen, ahol végre kiengedtem mindent, amit addig nem tettem. Talán túlságosan is. Olyan szakra mentem, amihez nagyjából annyi közöm volt, mint Miskolcon a gépészmérnökihez (az égvilágon semmi), csak még meg sem lehetett élni vele. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy Debrecenben lehetek - holott előtte vagy tíz évig nem is jártam a városban. Maradjunk annyiban, hogy nem is volt sikersztori a dolog, három évet töltöttem el az egyetemen, de a végén se a diplomához nem voltam közelebb, mint az első napon és még csak tudásból sem volt több a fejemben. Azóta is félelmetes látni, megélni, hogy három év tananyagából semmire nem emlékszem. Az égvilágon semmire. Egy büdös szót sem tudok felidézni, mindent tökéletesen elfelejtettem.
Na, de vissza a fő témához: Miskolc, mint olyan. Nem szerettem meg. Jártam oda muszájból, de ha nem volt kötelező, be sem tettem oda a lábamat. Megszoktam, hogy néha ott kell lennem, de ha választani lehetett, a hivatalos ügyeimet is inkább Nyíregyházán intéztem. A mozi és a színház pedig eltűnt az életemből, ezzel már nem volt több gond.
Tavaly ősszel, november legvégén úgy jártam, hogy Miskolcon kellett intézkednem. Nem volt nagy ügy, egy - azóta már megszűnt - bankszámlámhoz kapcsolódóan kellett kitöltenem valami nyilatkozatot. Talán ha öt perc volt az egész, de elment rá az egész délelőttöm: vonat oda-vissza, villamosozás be a belvárosba, gyaloglás, sorbanállás - ilyen ez.
Korábban szinte mindig autóval mentem Miskolcra, egyszerű és gyors volt. Ahová akarok menni, oda megyek, időre, gyorsan, lényegre törően. De mivel most nem érte volna megy (az a piszok akkor is 10 litert fogyaszt, ha nem akarok gyorsan menni), ezért maradt a tömegközlekedés. No meg azt sem árt elfelejteni, hogy szeretem a vonatot, mert kényelmes ember lévén nagyra értékelem, hogy menet közben is olvashatok, reggelizhetek vagy csak kedvemre nézhetem a tájat.
Tömegközlekedni viszont egészen más. Többet lát az ember a helyből, ahová megy, mást vesz észre, nem zárja be magát az autóba, hanem része a helynek. Nekem is több lehetőségem volt szétnézni Miskolcon. És bizony érdekes volt, amit láttam.
Csúnya, koszos, szürke betonvárosnak tartottam Miskolcot és ez nem változott: hosszú évek után novemberben is ugyanilyen volt. Ugyanúgy majd' leesett a sínről a vonat a Tiszai előtti váltókon, ugyanúgy acélbakok tartották a peronok beton tetejét (középiskolás koromban még csak 1-1, a végeken, egyetemen már perononként 3-4, mostanra már minden oszloppal szemben van egy), ugyanolyan koszos az aluljáró, csak a busz- és villamosmegállót jelző táblák lettek újak. Ugyanolyan végtelenül tájékozatlan és életunt a jegypénztárban ülő MVK-s jóember, csak most már blokkot is ad, bár legalább a villamos új. Alattam még csörömpölt FVV (ezt már írtam), nekem még volt újdonság az SGP-k leszállásjelzője, a Škodát viszont akkor próbáltam először. De akkor is: a miskolci villamos ugyanaz. Csörömpölés a Bajcsy-Zsilinszky úton a vasúti felüljáró alatt, tömeg a Centrumnál Szinvaparknál, reménytelen harc a leszállásjelzővel, huzat a Batóház felüljárója alatt, pergő vakolat a sétálóutcán - ugyanazok a képek, mint nyolc évvel korábban, egyetemistaként és tizenvalahány éve, középiskolában. Itt-ott változtak a dolgok, van, ami szebb, jobb, újabb, de alapvetően ugyanott vagyok. Mindent ugyanott találok, mindent ugyanazért szeretek vagy gyűlölök.
Ekkor már jócskán túlvoltam a debreceni látogatáson, ami meg nagyon nem ilyen volt. Debrecen valahogy túl nagyot változott, már nem az a hely volt, ahol én éltem és tevékenykedtem. Miskolc megmaradt annak, ami volt. Nyíregyháza is nagyot változott az elmúlt 5-6 évben, de mivel sokat járok ott, együtt tudok élni vele. Nekem ugyanúgy Kossuth tér volt a szökőkút nélküli terület a római katolikus nagytemplom előtt, mint később a modern utcabútoros, életfa-szökőkutas tér, a botrányosan ronda deszkapalánk és a mostani, egyszerűbb szökőkúttal díszített térköves placc. Mindet élőben láttam élni, változni, az életfa-szökőkútban meg is fürödtem, pedig nem akartam.
Debrecen ezzel szemben óriásit változott, már nem tudom ugyanúgy érezni magamat ott, mint Miskolcon. Nincs már Kikötő, más a Nagyerdei park, pékség van a Csokonai színházzal szemben a százforintos helyén (fontos dolog az, kérem, számtalan "amígnemjönabuszmenjünkmárbekajáért" helyszíne volt a VÚK-os időkben, pénztártól 25-öshöz rohanással, majd a Komáromi Csipkés György tértől sűrű káromkodással tarkított sétákkal, mert a 25-ös busz egyébként 25Y volt), nincs már 31-es és 32-es busz (szép emlékek fűződnek hozzá), sok minden más már. Nem érzem magam ugyanúgy. Miskolcon viszont a mai napig ugyanazt látom, érzem, mint mikor ott éltem, holott a város Felsőzsolca felőli végén rettenetesen szaporodnak a "nagybótok" (állítólag a Pesti úton is, de ott ritkábban járok), ez-az átépül, megváltozik, de akkor is: Miskolc állandó vagy legalábbis állandóbb nekem, mint Debrecen.
És láss csodát: ma már nem is érzem magamat annyira rosszul, mint egykor. December végén, még karácsony előtt töltöttem el ott egy délelőttöt és csodásan éreztem magamat. Régi emlékek jöttek elő egy-egy helyről: fagyoskodás a villanyrendőrnél a buszmegállóban, magdeburgi félgömbök a Szinva teraszon, a város sokszor megcsodált panorámája az avasi kilátóból (csodás hely, kár, hogy a kávézóban sosem járhattam, pedig biztos nagyszerű lehetett az ablakból Miskolcot nézni éjszaka), napsütéses délutánok a húszemeletes tövében (mindig véletlenül keveredtem arra), hegymászás az avasi templomhoz és az a soha el nem tűnő, kora tavaszi délután az egyetem régi főépülete (avagy a galéria) előtt, mikor a kolisok már rövidnadrágban és papucsban örültek a naplemente előtti majdnem 20 foknak, én pedig bejárósként a reggel még nélkülözhetetlen kabátomban próbáltam nem megsülni.
Rengeteg emlékem maradt meg Miskolcról, még több Debrecenről. De a miskolci emlékeim még mindig élnek, a debrecenieket sajnos a tavaly márciusi látogatás lerombolta. Vagy ki tudja... Lehet, hogy ha majd a debreceni kalandomat is majd' egy évtized távlatából szemlélem, újra át tudok élni mindent, ami akkor történt. Mindenesetre az jó, hogy a három fontos városból végre már Miskolcot is el tudom viselni, sőt, kicsit meg is szerettem. Jobb így az élet

Öregszem

Nem vagyok öreg, egyáltalán. Legalábbis érzésem szerint, mert a 26 év alattiak ifjúsági kedvezményei (33%-os kedvezményű vonatjegy és társai) már csak emlékek számomra. De a harmadik X még jócskán arrébb van, tehát fiatalnak számítok, csak épp nem papíron.
Mostanában mégis egyre gyakrabban érzem azt, hogy fölöttem is szállnak az évek. Korábban erre nem volt példa, csak jelen és jövő volt - most már múlt is van.
A munkahelyemen a gépeket PC-ről programozzuk, az küldi az adatokat a PLC-nek. A PC-k billentyűzetei magyar nyelvűek, csak éppen a program angol billentyűzetkiosztással működik - a klasszikus billentzuyet problémakör áll fenn. QWERTY kontra QWERTZ, aztán a gép másfelé indul el, mint szeretnénk, mert az Y és a Z tengely felcserélése CNC-gépen (nagyon) nem egészséges. Nekem viszont nem gond, gyorsan át tudok állni 86 gombos angol billentyűzetre. Még a számokat is megtalálom rajta (Esc alatt nem 0 van, az az Ö betű helyére költözött). Ja, kérem, én még nyomtam DOS-on angol billentyűzettel, fejből megy a dir/p, a copy con és a többi parancs.
Ha már informatika: anya nemrég kitalálta, hogy ő Pascal-programozást fog oktatni a diákoknak (mivel többek között informatika szakos). Nem akart futni a program, amit írt, erre ma délelőtt nekiültem és miután jó tíz percig bámultam a jellegzetes, fehér keretes, világoskék menüsoros kék képernyőt a sárga-fehér betűkkel (Free Pascal, a Turbo Pascal klónja), minden beugrott.

program elso;
 uses crt;
 var a,b:integer;
begin
 clrscr;

Nem folytatom, aki ért hozzá, tudja, mi ez. Megvoltak a hibák is: a unitokat a változók deklarálása előtt hívjuk meg, a program végére nem writeln, hanem readln kell, hogy Enterre lépjen ki... Jó tizenöt évet ugrottam vissza az időben pár perc alatt.
Ó, igen, az informatika - nagy kedvencem volt általános iskolában. Olyan tanárunk volt, akitől mindenki félt, mert sokat kiabált - pedig nem is így volt. Aki tudta az anyagot, annak aranyélete volt nála, hamar rájött, hogy egy jóságos, szerető emberről van szó. Én így jártam, versenyekre vitt, jóságos édesapaként gondoskodott rólunk. Nem csak az jutott eszébe, hogy menjünk szerezni a jó eredményeket, verseny előtt-után a szabadnapokat is kijárta nekünk. Ja, kérem, a pluszmunkát pihenővel kell honorálni. Három éve elvitte a veséje, a temetésén voltam. Akkor merült fel bennem először, hogy valami elmúlt. Nem lesznek már olyan infó szakkörök, mint nála voltak. Akkor már jó ideje nem voltak, de akkor is - valaki hiányzik. Ez volt az első jel, erről majd később.
Máshol is tetten érhető, hogy múlik az idő. Például jól elbánok a bakelitlemezzel, a kazettás magnóval, de discmanem is volt egykoron. Húgomnak pedig az mp3 és a YouTube a zene - igaz, ez tök természetes, csupán tíz éves, ő már egy más világban nőtt fel. Bár nem teljesen elveszett a gyerek: olyan négyéves forma lehetett, mikor kaptam valahonnan több kilónyi kislemezt, azt válogattam át, ő pedig közben felfedezte magának Ullmann Mónika híressé vált dalát, ami az Írtam a bátyámnak egy dalt címet viselte. Egy-két nap után már egyedül is össze tudta rakni a hordozható Tesla lemezgyalut és el is indította magának szakszerűen. Még a tűt sem törte le róla. Talán most is elbánna vele - de mint mondtam, ő egy más világ gyermeke.
Többször is jártam iskolába Miskolcon, az első alkalommal, mikor még középiskolás voltam, sokat utaztam a "bengáli" becenevű ezeréves sárga FVV villamossal. Ma már csak egy van az MVK-nak: a korai, egyirányú kivitel nosztalgiavillamos, csodálkozva szállnak fel rá a népek, én még üzemszerűen zötykölődtem rajta - igaz, a későbbi, kétirányún.
Ezekkel az emlékekkel talán a végtelenségig eléltem volna problémamentesen, ha nem történik valami, ami minden hasonlót felidéz. Annak idején, mikor Debrecenbe jártam egyetemre (2008-ban indult a kaland, tartott is pár évig), első éven volt egy Jocó nevű, meglehetősen elvetemült szobatársam. Akkoriban kezdődött a 2-es villamos építése - legalábbis a projektet hirdető táblák terén. A Füredi út és a Dózsa György utca kereszteződésében ott virított az ábra, hogy milyen megállók lesznek. Megfogadtuk, hogy még diplomaszerzés előtt fogunk utazni a 2-esen.
Nem gondoltuk komolyan, de másképp alakult. Ő egy év után bukott ki az egyetemről, vasutas lett. Én három évig űztem az ipart ott, utána voltam egy kicsit Nyíregyházán is, majd gépi forgácsoló lett belőlem. Nem is nagyon lesz már diplománk - de a 2-es villamos elindult. Tavaly március 1-jén, a próbaüzem idején mentünk kipróbálni. Megígértük, muszáj volt.
Gyönyörű tavaszi idő volt, nagyszerűen éreztük magunkat. Újra együtt, újra Debrecenben... Bejártunk minden fontos helyett. Nagyállomás, Filléres presszó, Péterfia Rock söröző (valamikor Arizóna volt, Timivel is oda jártunk), Kossuth tér - de a 2-es villamos új volt. Sehol a 31-es és 32-es busz, más a Dózsa György utca. Máshol van a Debrecen Plaza villamosmegálló - rengeteg időt töltöttem ott. Ditta a közelben lakott egykor, én is sokat vártam ott a villamost, mikor a VÚK-ban laktam és órák után beugrottam ebédért. Most már teljesen más.
Ez még belefért volna. Volt viszont, ami nem. Mivel annak idején Kossuth kolisok voltunk, rengeteg időt töltöttünk a Nagyerdőn. Főleg a Kikötőben. A régi Kikötőben, a hajó formájú pulttal, tolóajtóval, kerthelyiséggel, konstans füsttel, kosszal, zenegéppel - nem sorolom, aki volt ott, tudja, milyen volt. Rengeteget voltunk ott, imádtuk Barbit, számtalan homályba vesző estét töltöttünk el arrafelé. Az új Kikötőt már nem annyira szerettük - próbáltuk, de nem volt jó.
Vissza a villamoshoz: kitaláltuk, hogy a "bejárjuk a régi jó helyeket" napot ott kell befejezni. Nem az igazi már, de egy tequila mindig belefér (volt, hogy egy este 20-at ittunk meg, pedig alapozással mentünk). Fel a villamosra, le az Aquaticumnál. Tudtuk fejből. Csak gyanús volt: közel van a stadion. Nagyon közel van és nagyon nagy. Hogy fér el a Kikötő?
Sehogy. Lebontották az épületet. Álltunk a kerítésnél, benn dolgoztak a gépek, néztük és szívtuk a barna Szofit. Azt szívtuk mindig, azóta nem dohányoztam. De akkor kellett. Egy szál, még egy szál... Szavak nem voltak. Nem kellettek. Nem volt Kikötő.

Tudom, az a Kikötő már nem az igazi volt. Tisztább volt, más bútorok voltak, a tequilát műanyagpohárban adták, nem volt sótartó, de akkor is... Legalább ott volt, az volt. Akkor viszont megszűnt minden. Akkor éreztem azt először, hogy már múltam is van. Múlt, ami már nincs és nem is lesz. Tudom, természetes, de akkor is: nehéz ezzel mit kezdeni. Már nem vagyok 20 éves, lelkes ifjú egyetemista. Más a világ, eltelt pár év.
Azóta hallottam a stadion átadásáról - felőlem aztán... Soha az életben be nem teszem a lábamat. Volt szó a Nagyerdei park megújulásáról - oda sem. Láttam a képeket, szép. Jó, hogy ilyenje is van Debrecennek, legyen is, mert kell egy szép park a városnak. De én még emlékszem a régire. A menthetetlenül büdös Békás-tóra, amin télen csúszkáltam. A recsegő-ropogó, de stabil hidakra, a rúgásra kialvó lámpákra, a rozzant bútorokra, a huplis aszfaltburkolatra - nekem az marad a park, mindörökre.
Eltűnt a fiatalságom egy része. A csónakázótó, amin még eveztem, vízibicikliztem, úsztam benne, gólyatáborban vizes vetélkedő volt, télen csúszkáltam a jegén, nyáron beleestem a Beat Beach teraszáról. A Kikötő, ahonnan rúzsnyommal jöttem haza és nem tudtam, nőtől van-e, ahol körtálcával kértük a tequilát, ahol azért öleltem a lányt, hogy ne lássam, milyen csúnya az arca, ahol... Ahol a feledhetetlen bulik voltak, amik nagy részére nem emlékszem.
Ja, és még valami eltűnt. A Csemete utcai lépcsősor, ahol Timivel a holdfogyatkozást néztük 2011 nyarán. Az a hely, ahol egyetlen este alatt megváltozott az életem és rájöttem: az életem lehet csodálatos úgy is, hogy nem játszom szerepet. Mert minden sokkal egyszerűbb, mint hittem. A boldogsághoz nem kell, hogy jól viselkedjek, hogy elnyomjam a velem született hülyeséget, hogy hagyományos értelemben vett jó társaság legyen körülöttem - elég csak egy különleges, holdfogyatkozásos éjszaka, egy hozzám hasonló őrült (ez volt Timi), két doboz sör (nem szeretem a sört) és egy tál friss cseresznye (aznap délután szedtem). Ott nagyot fordult az életem, ennek eredménye például, hogy most még itt vagyok és blogolok. Lehetne ez másképp is.
Nehéz átélni még most is: eltűntek ezek a helyek. Majd' egy éve próbálom megírni ezt a sztorit. Sokszor kezdtem bele, most sikerült. Azóta jártam már Debrecenben, de csak kicsit. Húgommal kirándultunk, megnéztük az akkor aktuális új Csingiling-filmet. Érdekes dolog: neki Debrecen a CAF-villamosokkal természetes, valószínűleg Kikötő nélkül (arra nem jártunk). Nem tehetek mást, elfogadom: változnak az idők. Én sem leszek örökké elsőéves egyetemista.
De az emlékeim megmaradnak örökké. Ha más nem is. Mert most már van mire emlékeznem.

A nap idézete

"Hallod? Nézed, de nem látod!"

Érzékelés minden mennyiségben, csak győzd felfogni este fél 9-kor.

Tavasz

Tavaszodik, ez már biztos. Le sem tudom tagadni. Ma reggel azon kaptam magamat, hogy motortesztet olvasok a Totalbike-on, pedig nem szokásom az ilyesmi. Egy órával később pedig teregetni indultam az udvarra és csak az tűnt fel, hogy fél óra múlva olajosan, benzinszagúan, kezemben a motorom karburátorával jövök-megyek, kis csavarhúzót keresve.
Pedig nem is rajongok a motorozásért...

A nap idézete

"- Valamelyik nap is úgy sütött a Nap, mint nyáron. Kiteregettem reggel 8-kor, délre minden ruha száraz volt! Pedig még csak február van.
- Sütött a Nap?
- Igen, egész héten gyönyörű, nyárias idő volt.
- Nem tudom, a héten nem láttam napfényt..."

Jók az éjszakás hetek, mondom én.

Újraindítás

Még egy utolsó fél vodka, többet már nem, mert reggel nem akaródzik majd az ébredés. A munkásnadrágot leakasztom a vállfáról, összehajtom, be a hátizsákba. Mellé a pólót, az első zsebben akkurátusan elhelyezem a ceruzát, a radírt, az alkoholos filcet, a golyóstollat és a belépőkártyát. Az öltözőszekrényem kulcsa már megint nincs meg. Remélem, a szekrényajtóban hagytam.
Az örökké álmos tekintetet elfelejtem, péntekig lelkesedés van, nem érdekes, hogy három hete nem tudok aludni. A fejemben kavargó összevisszaság is szabadságra megy hétvégéig. Dolgozni kell, abba ez nem fér bele. Fordulatszám, előtolás, fogásmélység, korrekciók, felületi érdesség, darabidő, selejtnorma. Ennek kell most az eszemben járnia.
Új hét kezdődik, emberek, muszáj felkészülni rá.

Minden tilos

Mivel ezen a héten csodás a műszakbeosztásom (már írtam róla bővebben, olvasd el, érdemes), ezért alkalmanként Szerencstől vonattal megyek dolgozni, mert szét vagyunk bontva a kollégákkal, akikkel egy autóval mennénk.
Szeretek vonatozni. Nekem kényelmesebb a Bhv négyes ülése, mint az autóé, a fűtés is jobb benne (ebben már az autó hibája is benne van) és tök jó, hogy tudom nézni a tájat, van lehetőségem normálisan enni és olvasni. Délutános műszak előtt az ebédet letudom a vonaton, ahol könnyebb eltünteni a morzsákat, mint az autóban. A napilapok meg vonaton elférnek, autóban nem sok esélyem van olvasni őket. Este pedig van rendes világítás odabenn, látom a könyvet is. Csodás!
Csak a menetrend... Na, az nem. A vonatok egész órakor érkeznek Sárospatakra. A 14:00-kor beérő vonattal nehezen tudom megkezdeni időben a délutános műszakot, mehetek eggyel hamarabb. Indokolatlanul hosszú így a nap.
Na, de nem a menetrend itt a lényeg. Másról van szó: a dohányzásról. Jó pár éve nincs dohányzó kocsi a vonatokon és az állomásokon sem szabad rágyújtani. Mer' itt olyan egészség van, hogy a fal adja a másikat. Csak úgy tűnik, az illetékes döntéshozók elfelejtették, hogy bár dohányterméket már régóta nem lehet reklámozni, a cigarettásdobozokon elrettentő képek és feliratok vannak és lassan sehol sem lehet rágyújtani, attól még sokan vannak, akik dohányoznak.
Ezek az emberek pedig olyanok, hogy rá fognak gyújtani előbb vagy utóbb. Akkor is, ha nem szabad. A függőség már csak ilyen. A vonaton nem gyújthat rá, ezért rágyújt a peronon. Ott sem gyújthat rá, ezért megy máshová. Az egész állomáson nem gyújthat rá, megy a bejárathoz. 5 méterre tőle, mer' a jogszabály ilyen. A végeredmény: nem tudok úgy bemenni az ajtón, hogy ne fújják legalább hárman az arcomba a füstöt. A bejáratnál ugyanis van előtető, ami véd az esőtől, 5 méterre viszont nincs, tehát közelebb húzódnak. Jogos, nem akarnak megázni. Én sem szeretek.
De nem baj, már van kijelölt dohányzóhely. Egy félreeső sarokban, ahol senkit sem zavar, csak épp az eső esik a nyakukba. Előrelépés: nem kell az állomásépület bejáratánál fújni a füstöt, nincs messze a vonat, kevésbé zavaró a dohányfüst. Ha nem akarok, nem megyek oda.
Áll is a tisztelt utastárs a dohányzóhelynél, várja a vonatindulást. Már érkezik a forgalmi szolgálattevő, nézi az óráját, elindul hát Dohányos Miska is. Kezében a cigi, a peronon még beleszív egy utolsó jó nagyot (ki van fizetve, még szép), aztán felszáll és benn kifújja. Kösz, baszd meg, erre nem értél rá odakinn. Ez meg egy nemdohányzó kocsi. Ehhez jön súlyosbításként, hogy - mivel a bolti cigi drága - valami töltött rettenetet szív, amiben a jóisten se tudja, mi van, de a szaga valahol az égett kuplungtárcsa és az önjáró penészes mackósajt közt van. Borzasztó.
Csattogva fékez a vonat Bodrogkeresztúr előtt, emberünk már megint cigarettával a szájában áll. Az indulás óta eltelt jó 10 perc (menetrend szerint 11, a valóságban is nagyjából ennyi szokott lenni), Keresztúrban pedig állunk majd' ugyanennyit, várjuk a szembejövő vonatot. Természetesen rá kell gyújtani, leesett a nikotinszint. Kinn, a kocsiperonon már felizzik a cigaretta, mert ugye a kinti szél elfújja az öngyújtó lángját, majd pár perc múlva jön a Szerencsen már látott produkció: tüdő- és homlokhorpasztó utolsó slukk, a csikk berepül a kocsi alá, fel a lépcsőn, benn kifúj.
Vámosú... izé... Olaszliszka-Tolcsvánál emberünk már remeg, de nem kap feloldozást, benn áll a szembejövő vonat. Csak Sárospataknál gyújthat rá újra, mikor leszáll. A füst már megint a kocsiperonon kezd el szálldosni, nehogy már ne kapjon belőle a többi. Hadd legyen nekik is jó!
Nem szép dolog az ilyen szintű függőség, talán magának a dohányosnak sem jó. De tény, hogy nincs egyedül vele. Nem egy ilyen Dohányos Miska van, minden vonatról szállnak le dohányosok Keresztúrnál füstölni és a szerencsi állomáson se véletlenül vannak folyamatosan csikkek az 1. vágánynál, ahonnan az újhelyi és nyíregyi személyek indulnak felváltva. Dohányosok vannak, akkor is, ha nem akarjuk, hogy legyenek. Elég baj az nekik, hogy dohányoznak.
De akkor miért nem lehet tudomást venni róluk és úgy alakítani az életet, hogy őket is beleszámoljuk? Miért nem lehet a "Dohányozni tilos!" tábla alá egy hamutartót tenni, hogy elnyomhassák a cigarettát? Miért nem lehet a közintézményekben olyan dohányzóhelyet kijelölni, ahol normálisan rá tudnak gyújtani? A kapun úgysem fognak kimenni napi ki tudja, hány alkalommal, rágyújtanak valahol benn, egy eldugott sarokban. De ha kapnának egy legalább nagyjából szél- és esővédett helyet, oda tudnának menni rágyújtani és talán kevesebb embert zavarnának. Megjegyzem: nálunk, a cégnél működik a rendszer. Van dohányzóhely, kis tetővel, oldalfallal, hamutartóval. A dolgozó nem ázik bőrig az esőben, nem hajigálja el itt-ott a csikkeket, azt' működik a dolog.
Miért nem lehet dohányzó kocsi a vonatokon? A bagós nem biztos, hogy kibírja az utat, akkor meg miért jobb, ha kocsiperonon, WC-ben vagy ablakon kihajolva cigizik? Utaztam már akkoriban is, mikor még voltak dohányzó kocsik és szakaszok, nem volt vele bajom. Nem akartam rágyújtani, nem ültem dohányzóba. Aki meg akart, oda ment, az ajtót bezárva nem jött át a füst - nekem is jó volt, nekik is.
Ugyanez a vendéglátóipari egységeknél is: ne dohányozz a kocsmában, mert nem lehet! Pedig van, akinek kell a korsó sör mellé a szál barna Szofi, mert neki úgy jó. Annak idején Debrecenben, a Kossuth koli aljában, a koliklubban tök jól működött ez a dolog: a helyiséget egy válaszfal osztotta két részre, az elsőben vlt a pult, az nemdohányzó volt. A hátsó dohányzó volt, ott nyugodtan rá lehetett gyújtani. És láss csodát: tök jól működött a dolog, akinek kellett a cigi a sör-feles kombó mellé, az rágyújthatott, de aki nem vágyott nikotinra, annak sem kellett más füstjét szívnia.
Hiszek abban, hogy az emberek nem teljesen hülyék és kitalálják a megfelelő megoldásokat mindenre. Ha hagyjuk nekik. A koliklub üzemeltetőinek, a MÁV-nak és a cégünk vezetőinek hagyták. Ki is találtak értelmes megoldásokat. Sőt, annak az önkormányzatnak vagy közterület-fenntartónak is, aki annak idején a dohányzásmentes zónák határára hamutartókat helyezett ki ezzel a felirattal: "Innentől tilos a dohányzás. Kérjük, cigarettáját itt nyomja el!". Működött, nem kellett viacoloron széttaposni, fűbe széthajigálni a csikkeket (mondjuk széthajigálni egyébként sem kell).
Persze tudom én, nem kell a dohányosnak sem bunkónak lennie. A "kinn beleszívok, benn kifújom" módszer például bunkóság, mert frankón behozza a cigarettaszagot. De ha a szabályozás kicsit értelmesebb lenne, talán kevesebb lenne a konfliktushelyzet, amiben a bunkóság kiütközhet.

Téridő-kontinuum

Jelenléti ívet elrontani amatőr hiba. Ki az a hülye, aki azt sem tudja, melyik nap mikor dolgozott?
Mondjuk az a hülye, aki vasárnap reggel 6-tól este 6-ig 12 órázott, utána hétfőn délután 2-től este 10-ig letudott egy délutánost, kedden otthon volt és szerdán reggel 6-tól délután 2-ig délelőttösben nyomta, köszönhetően a csodás műszakbeosztásnak.
Aztán délután 2-kor rájött, hogy mindezt elfelejtette rögzíteni a jelenléti íven és megpróbálta dátum alapján kitölteni.

Holnap viszek hibajavítót és kezdem elölről.