Okosság

Édesanyám nemrég lecserélte szeretett mobiltelefonját egy újra. Bement a rózsaszín szolgáltató helyi kirendeltségébe és bejelentette: a létező legolcsóbb telefont szeretné az arany- vagy milyen kártyáján található pontokért.
Lett is neki okostelefonja. Valami Samsung. Gyökeresen megváltozott az élete, mert ilyennel még sosem volt dolga. Nála a telefonnak gombjai vannak, a kijelző meg azért kell, hogy lássa, éppen kit választ ki a névlistából. Na, mostantól ez nem így van.
Elmondhatatlan, mennyit küzdött a telefonnal, de mára megtanulta nagyjából használni. Tud hívást indítani és fogadni, SMS-t küldeni és olvasni. Ja, meg még fényképezni is sikerül vele néha. Nagyjából ennyi. Közben pedig rendszeresen felteszi magának a kérdést: mégis miért kell ehhez okostelefon? Az ezeréves LG-je is képes volt erre - igaz, a konnektortól 10 méternél messzebb nem volt szabad menni vele, mert bármikor képes volt lemerülni. Na de ez volt a legolcsóbb telefon, a gombos Nokiák többe kerültek volna (nem értem én ezt a világot).
Hétvégén nehéz feladat elé állított: lefényképezett vele egy plakátot, ezt kellett volna kinyomtatnom. Nem bonyolult, gondoltam magamban. A saját, ezeréves gombos Nokiámon is tök egyszerűen megoldható, akkor a jó pár évvel fiatalabb Samsungon tényleg magától kell mennie. Elő az USB-kábelt, egyik végét a telefonba, másikat a számítógépbe...
Semmi. A telefon kiírja, hogy fényképezőgépként csatlakozott a számítógéphez, de a számítógép erről mit sem tud. Sem Linux, sem Windows alatt. Nem baj, biztosan van Beállítások menüpont, ott átállítom háttértárra, mint a Nokiát.
Beállítások menüpont nincs. Sehogyan sem. Ellenben ha rábökök az USB-ikonra, lehet választani. Fényképezőgép vagy médialejátszó mód. Médialejátszóra átállítva rögtön megnyílik a számítógépen a zenelejátszó, ami látja is a telefont, csak a fényképet nem.
Nem vagyunk előrébb. Közben idegesít a bökdösés, húzgálás, az apró ikonok, amiket a lapát tenyeremmel sehogy nem találok el. De van külön "Telefon" menüpont. Tök jó. Ha az ember csak úgy, egyszerűen telefonálni akar, azt is megteheti.
Más irányból közelítem meg a problémát: megpróbálom a képet küldeni. Na, ilyet nem lehet, mert a küldés az annyira 2010. Megosztani lehet. De kábelen át nem. Van Bluetooth, WiFi direct (na, ez mi?), Facebook, Twitter, e-mail meg külön Gmail-kliens. Ja, meg Google Drive és egyebek. A kábel le van szarva, azon át csak az elektron jön az akkuba.
Nem baj, B-verzió, Bluetooth. Elő anya laptopját, az tud Bluetooth-on át kommunikálni, arra átküldöm és... Nem jó, ahhoz nem tudom hozzádugni a nyomtatót. A laptopon ugyanis nincs LPT port, az csak az asztali számítógépre jár. Mer' az USB eltörölt mindent a D-Sub-on és a HDMI-n kívül. Ez annyira nem rossz, de ilyenkor nem szeretem. Tehát lehetne úgy, hogy laptopra Bluetooth-on átküldöm, onnan pendrive-on az asztali gépre és ott nyomtatok. Bonyolultabb, mint a tokiói metró térképe.
Bluetooth elnapolva, harmadik megoldás. Wi-Fi be, majd úgy megoldjuk. Igen ám, csak annak idején jó bonyolult WPA-kulcsot adtam meg, nagy élmény begépelni a miniatűr billentyűzet-imitáción. Alig öt perc alatt meglett. Tehát a képeket csatolom a Gmailen egy piszkozathoz, elmentem, majd az asztali gépről ugyanazt a piszkozatot megnyitva kinyomtatom őket. Tudom, feltaláltam a Google Drive-ot, de azt meg most nem volt kedvem beállítani. Anyukámnak Gmail-fiókja van, a Drive-ról azt sem tudja, mi az.
Sikerült a probléma megoldása, igaz, csak harmadik nekifutásra. A piszkozatot ugyanis nem menti automatikusan a kliens, külön kell kérni rá. De meglett minden, megnyitottam a piszkozatot, kinyomtattam a képet. Alig háromnegyed óra kellett hozzá összesen.
Utána bónuszként megpróbáltam Bluetooth-on át szinkronizálni. Sehogy nem talált egymásra a két oldal, vagy a küldés nem ment, vagy a fogadás nem érzékelt semmit. Ráuntam, hagytam a fenébe.
Inkább csak csendben felidéztem, hogy annak idején ez a feladat a rémesen elavult, megosztásban harmatgyenge Nokiámmal nem volt három perc sem. USB-kábelt bedugom, USB-módot háttértárra állítom, megkeresem a képet, kinyomtatom, kész. Az elkészülte óta eltelt majd' tíz évben annyit fejlődött a technika, hogy ez most már sokszor ennyi idő, lényegesen több hibaforrással. Valami nem stimmel.

Idill

Csendes, békés nyári szombat este. Egyike azon néhánynak, amikor nem dolgozom.
Kiülök a lépcsőra, élvezem a nyugalmat.
Felélénkül a szél, friss zöld fű illatát hozza felém. Füstként, mert valamelyik nagyeszű szomszéd már megint meggyújtotta a nap közben összegereblyézett vizes gazt. Mikor a keserű bűz alábbhagy, Bi-58 jellegzetes szaga ül az udvarra. Valaki a szélcsendet és a hűvöset kihasználva permetez.
Lassan lemegy a Nap, már a látóhatár alól világít. Zenélni kezdenek a tücskök, a patakpartról válaszolnak nekik a békák. A három házzal arrébb reggel óta sikító flex is elhallgat végre. Valószínűleg kész van a munka. Valahonnan rettenetes daj-daj zene jön: lehet, hogy épp az elkészült akármit ünneplik?
A sablonos nyár esti képek tökéletes kiegészítője a bor. Csak a vörös, mer' az a jó. Nem akarok kihagyni egyetlen elemet sem, én is egy üveg vörös mellett döntök. Valamelyik ismerőstől kaptam, házi - ha akarom, kézműves - szederbor. Kellemesen fanyar, enyhén gázolajos felütéssel indul, a szájban szétterjedve előjönnek a csersav rejtett aromái (más nem, mert nem érezni semmit ezen kívül), majd finoman egérillatú lecsengéssel ér véget a melódia. Bónuszként a soha le nem ülepedő rozsdás homok csikorog a fogaim alatt. Fogalmam sincs, miből és hogyan készült a bor, de talán jobb is így.
Újabb ismeretlen hangok ütik meg a fülemet: repedtfazék-hangon bömbölő kipufogók, nehézfémfelnik súlyától nyikorgó kerékcsapágyak, basszustól zizegő rendszámtáblák visznek színt az egyre sötétedő estébe. A helyi menő arcoknak megint volt kétezerjük tankolni, így megcsodálhatjuk az utca valamennyi szakadt, huszonéves német presztízsmodelljét. Varázslatos élmény.
A távolban fények: nyit a diszkó. Kell a fénycsóva a sötétség ellen. Talán a keménygyerekek is oda tartanak, bár abból az öt liter benzinből, amire ma este tellett, nem tudom, hogy jönnek haza. Oda tíz kilométer, ott egy kis motorbőgetés, gumifüst, vissza megint tíz - nem sok ez, de a lógó belű motor már minden létező folyadékot egyszerre fogyaszt. A fékfolyadékot csak azért nem, mert az külön tartályban van, de amúgy azt is elfüstölné a benzin, a motorolaj és a fagyá... víz mellé.
Szeretem ezt a békés estét. Kertvárosi idill, olyan szép, nyugodt, csendes. Jó itt élni.

Univerzális válasz

- Hétvégén múzeumok éjszakája és fröccsfesztivál Miskolcon, nézzük meg!
- Kösz, nem, dolgozom.
- Péntek este szalonnasütés, nem jössz?
- Nem tudok, pénteken éjszakás leszek.
- Forma-1-et nézted?
- Nem, épp dolgoztam.
- Szombaton fogathajtóverseny lesz, nem megyünk?
- Szombaton délutános leszek, nem tudok menni.
- Szerda délelőttre van időpontunk, az jó lesz önnek?
- Nem, szerdán dolgozom, délelőttös vagyok.
- Átküldtem a linkjét annak a kirándulásnak, megnézted? Tudsz jönni?
- Nem tudok, azon a hétvégén épp dolgozom és hétvégét nem lehet kivenni szabadságnak.
- Csütörtökön át tudsz jönni?
- Csütörtökön délelőttös vagyok, majd 3 után.

Tök jó ez az új műszakbeosztás. Nem kell gondolkodnom, mit kezdjek a szabadidőmmel, mert nincs.

Technika

Balról jobbra.
Ja, nem, jobbról balra!
Megfog, befűz, jó lesz.
Kibújik?
Dehogy!
Kibújtatom.
Meghúzom, jön.
Jobban meghúzom... Akkor is.
Újra.
Meghúzom, nem jön.
Akkor ez így jó.
Bekapcsolom.
Lerepül.
Jé, a csavar kimaradt.
Megint.
Nem tekeredik ki.
Feszít-lazít-átbújtat.
Bekapcsolom, kitekeredik.
Nagyon.
Ez se jó.
Ja, hogy ez így működik?
A használati útmutatóban erről szó sem volt.
Tudom, az csak az amatőröknek van.
Befűz, kihúz, feszít, jó.
Bekapcsolom.
Remeg.
Miért nem jön ki a másik?
Lebont, visszaépít, nem megy.
Jé, ennek két vége van!
Kihúz, megfeszít, bekapcsol, örül.

Ismerkedem nagyapám damilos fűszegélynyírójával. Egyelőre ő áll nyerésre.

24 óra

Hétvégén volt Le Mans. Aki ismer, tudja, hogy nekem ez az esemény a világ közepe. Nézem a Forma-1-et (már amikor éppen nem dolgozom), követem a motoGP-t, a DTM-et, de egyik sem érdekel annyira, mint a Le Mans-i 24 órás. Az egész WEC-re magasról tojok, ez az egy verseny a lényeg belőle. A többi csak körítésnek van.
Valamikor a 2000-es évek közepén kaptam rá, mikor az Audit senki, sehogyan sem tudta megverni. Arra már tisztán emlékszem, mekkorát néztem, mikor az R10 TDI-vel próbálkoztak. Nem tudtam, bejöhet-e nekik a dízel, de sikerült. Figyelemmel kísértem, mikor a 908 HDi-k elverték a német armadát és azt is, mikor a következő évben a teljes PSA-vezetőséggel kivonuló alakulatot laposra verték az ingolstadtiak. Reménykedtem, hogy a Toyotával komoly kihívót kapnak, bár abból kiindulva, amit a japánok a Forma-1-ben produkáltak, nem vittem túlzásba a dolgot.
Lassan el is ment a kedvem a dologtól. Mindig az Audi nyer, távolságrekordot döntenek, se a Peugeot, se az Aston nem tudja komolyan megszorongatni őket - mi ebben az új? Csak egyben bíztam: a '90-es évek végén kivonult Porsche visszajön és folytatja káprázatos sikersorozatát. Akartam látni egy Porsche-győzelmet, ha már az előző 16-ról lemaradtam (mikor a 911 GT1 utoljára nyert 1998-ban, még túl kicsi voltam, bár a békaszemű, bogárhátú 911 már akkor is nagy szerelem volt).
Máig emlékszem rá: 2012 ősze volt, mikor először olvastam arról, hogy 2014-ben a Porsche visszatér Le Mans-ba. Helyreáll a világ rendje, a weissachi zsenik ismét megmutatják a világnak, hogy kell 24 órában nyerni. Követtem a híreket, főiskolák és munkahelyek jöttek-mentek, én pedig vártam a 2014-es Le Mans-t. Jó lett volna élőben látni, de nem jött össze: se pénzem nem volt rá, se szabadságot nem tudtam kivenni.
Amolyan titkos remény volt, hogy nyerni tudnak a fiúk: elég régen volt az utolsó Porsche-siker, a '90-es évek végi GT1-korszak óta elég sok minden változott. Igen, tudom, nyertek ők LMP-vel is, de a WSC-95 is távol állt attól, amit ma LMP1-H-ként ismerünk. Nem is nyert a Porsche, de látszott: ők lesznek az Audi kihívói. Megvolt a tapasztalat, 2015-ben már nyerhetnek.
Készültem is az idei évre, bár az hamar kiderült, hogy megint nem lehetek ott Le Mans-ban. Majd egyszer. Inkább csak követtem a közvetítést. De amilyen szerencsém volt, szombaton és vasárnap pont 12 órás éjszakásban űztem az ipart. Este 6-tól reggel 6-ig munka, közben valahogy szurkolni is kellene. Nem lesz egyszerű.
Előtte volt pár nap pihenőm, így a időmérők eredményeinek élőben örülhettem. A rajtrács első három helyén a 919-esek virítottak, megmutatták, hogy van tempó, ha kell. Jó lesz ez, gyerekek. Szombaton délután 3-kor élőben néztem a rajtot: jó lesz, menni fog. Közben aludni kellett volna, mert este nem lesz alvás, de még egy kör, még egy kör... Délután 4-től 5-ig sikerült is, utána pakolás, irány a munka!
Némi kötözgetés után egy használaton kívüli számítógépen bejött a Live Timing. "Senki nem nyúl hozzá!" - jelentettem be este 6-kor. Sokan meglepődtek: nem szoktam én ilyen agresszív lenni. Folyamatos figyelés: elöl a 919-esek, de jön fel az R18, még mindig jön, hozzák az időt a bokszban, Lotterer előz... Mi van itt?
Teljes letargia: talán mégis csak egykörös tempóban jó a 919? Értem én: a TDI jól fogyaszt, a V4-es turbó kevésbé. De nem igaz, hogy máris vége az álomnak!
Lotterer körideje romlik, bokszba megy: defekt. Visszáll a két 919 az élre. Megvan, gyerekek! Közben gépállítás, elmebaj, minden, ami kell. Élen a Porsche, probléma nincs. A Toyota hozza a szokásos töketlenkedést, a Nissan meg rossz vicc.
Műszak végén irány haza, megnézem az állást: még mindig jó. Aludni kellene. Ha lefekszem 7-kor, délután 3-ig megvan a 8 óra. De mi van, ha lemaradok a befutóról? Na, még egy kör, még egy... Csak aludni kellene.
Óránként keltem fel megnézni, hogy alakul az állás. Mindig nyugodtan feküdtem vissza. Délben már nem ment, az izgalomtól nem tudtam aludni. Már csak három óra, két Porsche az élen, a körök száma pedig nagyon úgy áll, hogy ebből még rekord is lehet. Megcsinálják a fiúk?
Délután 1-kor minden oké.
2-kor is.
Negyed 3-kor is.
Nem lassulnak, a 397 kör még meglehet.
Megcsinálják.
Megcsinálják?
Meg, akármi is lesz!
Fél 3, minden jó.
Háromnegyed.
Befutó!

Porsche 1-2. Megnyerték. 1998 után újra, tizenhetedszer is. Visszatért a trónra Le Mans uralkodója, megint a stuttgartiaké a trófea. Öröm, boldogság, leragadó szemek - menjünk aludni!

Mintha az olyan könnyű lenne. Nem sok alvás volt, este 6-tól megint munka. Nem bírom nyitva tartani a szememet, nem tudom, hol vagyok, eltévedek a dátumok között, fogalmatlanul kóválygok a csarnokban.

De nyert a 919. Ennyi számít, a többi nem érdekes. A rekord nem lett meg, az majd jövőre. Újra ott vagyunk a csúcson. Jövőre meg kellene nézni a címvédést élőben. Újra nyert a benzinmotor, a 919 pedig felnőtt a 917, a 935, a 936, a 956, a 962, a WSC-95 és a 911 GT1-98 mellé. Ennyi típus nyert a Porschétól. Meg még az RS Spyder az LMP2-ben, a 911 R és RSR a GT3-ban, GT2-ben, LM GTEAm-ben és GTEPro-ban...
Tényleg, idén a két kis GT-ben nem nyert a Porsche. A 991 R még nem az igazi, a 997 RSR már nem. Jövőre ott is erősíteni kellene. Meg tudják csinálni. És akkor 4-ből 3 kategóriában ott lennénk a topon. Ha már az LMP2-ben kiöregedett az RS Spyder. De ott is meg lehetne ám mutatni a Nissannak, hogy más is tud motort építeni. Á, sok lesz ez. Csak szépen, fokozatosan, de akkor aztán nagyon!

Roots in racing. Not posing.

Hőség, riadó!

Megint hőségriadó van, osztják az ásványvizet a forgalmas kereszteződésekben, pályaudvarokon. Jó a kezdeményezés: ha iszik az ember, jobban bírja a hőséget, az ásványvíznél jobb meg nem kell ilyenkor. Fél liter hideg víz sokat jelenthet a városban, 40 fokban.
Nagyapám is örült neki, mikor négy-öt éve először hallott ilyenről. Mondta, hogy meglepődött, mikor Nyíregyházán belefutott egy ilyenbe. Csak egy megjegyzése volt a dologhoz, mikor hazaért:
"Ha én kimegyek kapálni Császárra és itthon hagyom a vizet, ki hozza utánam?"

Semmi sem történik

Valami igazán történhetne már.
Ilyenkor kell a saját lábamra állni, megindulni bele a nagyvilágba és tenni azért, hogy érdekesség történjen az életemben.
Mondjuk ebből legutóbb áramszünet lett az utcában.
Úgyhogy most talán nem kellene teljes lelkesedéssel belevetnem magamat a hülyesége.

Cifra sikertelenség

Jó pár éves sztori következik most, nem tudom már, miről jutott eszembe.
Nyár volt, éppen Nyíregyházán jártam, de már hazafelé tartottam. A vonatom már bejött, de majd' fél óra volt az indulásig, nekem meg nem volt kedvem a borzasztó meleg, húgyszagú Bhv kocsiban üldögélni. Így hát a vasútállomás előtt ültem le az egyik padra, ott vártam egy kicsit.
Megérkezett egy kirándulócsoport. 18-20 év körüliek lehettek, talán tízen voltak, fiúk-lányok vegyesen. Kivonultak az állomás előtti térre, az előtető alá, majd ketten elindultak buszjegyet venni és tájékozódni, hogy melyik buszra kell majd felszállniuk.
A maradók nagyrészt próbálták magukat valahogy visszahűteni a csodás vasúti utazás után, de 30 fokban ez nem volt könnyű. Érdekes, most ugrik csak be: nem buzerálták a telefonjukat. Nem rémlik, hogy mindenki a képernyőbe meredt volna üveges tekintettel, valamikor az óccsó androidos szörnyecskék elterjedése előtt lehetett ez.
Az egyik lány úgy döntött, ő nem álldogál tovább, leül a szomszéd padra. Megfogta a jókora sporttáskáját és elindult. Az egyik fiú mindenáron segíteni akart neki, de sikertelenül. Felajánlotta, hogy viszi a táskát: a lány elutasította. Mérgesnek tűnt. Újra próbálkozott a fiú, hogy viszi, ezúttal sem járt sikerrel. Úgy tűnt, valamit nagyon akar a lánytól. Mondjuk érthető volt: rendkívül szép leányzó volt, igazi formás szépség 160 centin előadva.
Harmadik próbálkozás: egyenesen leakasztja a táskát. "Add ide, ne fáraszd magad, árt a szépségednek!" - mondja mosolyogva. A lány ledobta a táskát, hátrébb állt, majd nyújtott lábbal, körívben fordulva szájbarúgta. A fiú hanyattesett, az előtető oszlopa fogta meg. Elharaphatta a száját vagy a nyelvét, mert dőlt belőle a vér. A lány adott neki egy papírzsebkendőt és azt mondta: "Elsőre is érthetted volna, hogy nem akarok tőled semmit".
A többiek meglepetten néztek, én sem tudtam hová tenni, amit láttam. Végül az eredetileg kinézett pad helyett oda ült le a lány, ahol én is ültem. Illedelmesen megkérdezte, van-e még hely, én meg nem mertem neki ellent mondani. A táskájából előhúzott egy újságot, azt kezdte el olvasni. A címe: "Kyokarate - a Magyar Kyokushin Karate Szövetség lapja"
Ja, kérem, előbb meg kellett volna ismerni a kisasszonyt és csak úgy kellett volna próbálkozni nála. Így talán megúszhatott volna a járási Casanova egy fölöttébb kellemetlen élményt.

Nyári este

Szépek ezek a nyári esték. Sokáig van világos, kellemesen meleg az idő.
Este 8-kor, még jócskán világosban lefekszem aludni. Muszáj: reggel negyed 5-kor kelnem kell, hogy legyen időm reggelizni, tízórait készíteni és odaérjek 6-ra munkába. Ehhez pedig jön az a hátrányom, hogy ha nem alszom 8 órát, teljesen használhatatlan vagyok.
Aludnék is, ha tudnék. De nem tudok, mert túl meleg van. Kidugom a lábam a takaró alól: akkor is. Akármivel próbálkozom, nem jó. Nyissak ablakot? Na, nézzük meg azt! Közben fél 9 van, nem ártana végre aludni.
Kevésbé van meleg, de túl világos van, nem tudok elaludni. Ez így nem jó. Le kell engedni a redőnyt, de akkor meg hiába van nyitva az ablak. Viszont a redőny kibillenthető. Kitolom a tok alját: nem megy le. Tok vissza, redőny le, kitolom: most jó. Alig van 9 óra. Lefekszem.
Majdnem 10 percig alszom is: ekkor dönt úgy a nehéz faredőny, hogy visszacsapja a kibillentett tokot. Nagyot dübben, szerintem a szomszéd is felkelt rá, ha már aludt. Nem elég csak kitolni a tok alját, lendületből kell kicsapni, hogy kicsit lefelé is mozduljon a fogantyú, akkor jó. Most már ezt is tudom.
Nincs meleg, nincs világos (amúgy sem lenne már, mert negyed 10-kor már elég sötét van), lehetne aludni. Ha csend lenne, de nincs. Mit keres ilyenkor a nép az utcán és miért ordibál? Üvegcsörömpölés, kutyaugatás, motorbőgetés, telefonálás, amit csak akarsz. Nem tudok elaludni.
Valahogy fél 11 körül már elég fáradt vagyok ahhoz, hogy semmi se zavarjon és elaludjak. Fél 4 körül pedig az első hajnali napsugár besüt a kibillentett redőny alatt. Ez sem volt egy kimondottan hosszú alvás.
Nem is csoda, hogy délelőtt volt olyan munkalap, amit háromszor javítottam ki és akkor is maradt rajta hiba.

Update akárhány

Avagy: céges diéta dióhéjban

Először is: a lényeg, hogy műszak előtt ne tudj enni. Ha délutános vagy, menjen el a délelőtt azzal, hogy mindenfelé rohangálsz, délelőttösben csak úgy simán aludj el, éjszakásban... Ott is aludj el, az a legegyszerűbb. Délután leülsz olvasni, elalszol és hipp-hopp háromnegyed 9 van, 10-re meg oda kellene érni, rohanás!
Tehát műszak előtt nem eszel. De hogy ott ne éhezz, gyorsan megvajazol három zsemlét, beledobsz valami felvágottat, ha találsz, még sajtot is teszel bele. Majd munka közben megeszed.
De nem eszed meg, mert kevesen vagytok, rohangálsz egész nap, mint a hülye, WC-re sem érsz oda. Hazaérsz, megtalálod a három zsemlét, megeszed. Délutánosban lefekszel aludni és reménykedsz, hogy majd lesz időd reggelizni (nem lesz), délelőttösben legalább a vacsora összejön, éjszakásban meg majd ebédelsz délután 2-kor, mikor újra magadhoz térsz.
Aztán kezdődik az egész elölről, mert mindig találsz valamit, amivel elmegy az idő a következő műszakig. De egy idő után jó lesz rád a két számmal kisebb nadrág is.

Petike

Nemrég néztem: már több, mint egy éve dolgozom a jelenlegi munkahelyemen. Nagy szó ez nálam. Ebben az egy évben pedig egyszer sem írtam Petikéről.
Petike egy kolléga volt, aki velem együtt került oda, de közel két hónap után el is bocsátották. Pedig ő semmi rosszat nem akart és nem is tett.
Petike végtelenül jóindulatú gyerek volt. Csak a sors mindig kitolt vele. Ezt tökéletesen támasztotta alá a karrierje is, amit első nap mesélt el. 14 évesen nyári munkára ment. Egy akkor épülő üzemcsarnoknál betonoztak valamit. Ő benézett az ablakon és megtetszett neki, amit látott. Mindenféle gépek meg emberek... Na, így lett gépi forgácsoló. A gyakorlati helyére nem vették fel dolgozni, nem is tudja, miért. Utána volt egy munkahelye, de onnan kirúgták. Nem tudja, miért. Aztán volt még egy munkahelye, de onnan is kirúgták. Nem mondták, miért. Aztán kiment Angliába, mert azt mondták neki, hogy ott sok pénzt lehet keresni. De ő nem keresett sok pénzt, ezért hazajött. Ennyi volt az ő élete röviden.
Petikének igazából nem bonyolult az élete. Két mondattal megold mindent:
"Nekem azt mondták..."
"Nekem azt nem mondták"
Kész, ennyi, Petike ebből él évek óta. Neki mindig mondják, hogy mit csináljon. Hogy ki mondja, mikor mondja, mit mond... Nem tudja ő azt. Neki mondják. Ha nem mondják, nem csinálja. De amit mondanak, azt gondolkodás nélkül megteszi. Mert Petike szorgalmas gyerek.
Például mikor az olajcentrifugáknál kellett felmosni, Petike gondolkodás nélkül felküzdötte a vízzel teli felmosóvedret a lépcsőn. Mert neki azt mondták, hogy az a tetőn van. Soha nem tudta megmondani, ki mondta neki ezt. Azt mondta: egy illető volt. Nem ismerte fel. Egyébként úgy általánosságban is hadilábon állt a takarítással. A felmosási technikája finoman szólva sem volt világbajnok: jó bő hideg vízzel dolgozott, zsíroldószer nélkül (a forgácsolóműhely mindig olajos padlóját a hideg víz nem nagyon tisztítja). Általában kinézett magának egy 3x3 méteres területet, megállt a közepén és maga körül felmosott mindent, majd nagyon meglepődött, hogy nem tud merre menni. Olyan öt-tíz perc gondolkodás után aztán végiggyalogolt a vizes padlón és a felmosóval intenzíven hadonászva próbálta eltüntetni a lábnyomokat.
Szegény Petikének a memóriájával is bajok voltak. Neveket, arcokat egyáltalán nem tudott megjegyezni. A műszakvezetőket még egy hónap után sem ismerte fel, a részlegvezetőre minden nap rácsodálkozott. Az üzemcsarnokra is. De legalább tudta a képességeinek határait: utasítás nélkül nem tett semmit. Nekem azt nem mondták.
Volt olyan reggel, hogy tíz percig állt az öltözőben a padba kapaszkodva. Erősen koncentrálva bámulta a semmit, míg végül megkérdeztem tőle: nem szándékozik-e aznap dolgozni. Nagyon meglepődött, de elindult lefelé a csarnokba. Olyan is volt, hogy egész egyszerűen elfelejtett ebédelni. Délután 2-kor kérdeztünk rá, hogy volt-e már enni, a válasz egyszerű volt: "Nekem még nem szóltak, hogy menjek". Pedig hála az égnek nálunk nem kell ehhez engedélyt kérni, akkor megy enni az ember, amikor ráér. Kivéve Petikét. Ő akkor megy, mikor mondják.
Néha önerőből is tett dolgokat. Például megnézte az időjárás-jelentést. Minden reggel megnézte, mert az neki igen fontos volt. Petike ugyanis mezőgazdaságból próbált megélni, ezért nem volt mindegy neki, milyen volt az idő. Mondta is általában, hogy milyen idő lesz aznap. Ma sütni fog a nap, de az is lehet, hogy esni fog. Mindig nagyon örültünk a végtelenül pontos jelentésnek, sokat segített.
Petike nem volt beszédes gyerek (mondjuk ha beszélt, akkor se mondott sokat, mint azt az előbb láthattuk), de néha azért mesélt magáról. Sokszor elmondta, mit dolgozott korábban. Az egyik előző munkahelyén például egy gépet kezelt. Volt két doboz, az egyikből kivette a darabot, betette a gépbe, meghúzta a kart, majd kivette a darabot és betette a másik dobozba. Ezt csinálta egy éven át. Hogy milyen gép volt és milyen munkát végzett, azt ő nem tudja, mert neki azt nem mondták. Természetesen sejtése sem volt róla, hogy miért is rúghatták ki onnan.
Bár jó pár munkahelyről repült már, sok hasznos tapasztalatot gyűjtött. Meg sok haszontalant is. Mielőtt felvették volna a céghez, a vízműnél dolgozott, ahol az árokpartot kaszálta. Azt mondta, jó munka volt, csak onnan is kirúgták, ő nem tudja, miért. Nem mondták. Sok érdekeset tanult, de sajnos mivel ott nem nagyon kellett ilyen század- meg ezredmilliméterekkel dolgozni, ezért ő ezeket úgy el is felejtette, azért mért hülyeségeket a kész darabokon (a 0,25/+0,03 mm-es méret neki lazán 0,032 mm volt és jónak minősítette a mért értéket). Meg ő úgy elszokott attól, hogy közelre kelljen néznie, ezért nem látott semmit a mikroszkópban. Zsolti, akinek a gondjaira voltunk bízva az első két hónapban, csak azért nem tépte ki a haját ettől a magyarázattól, mert kopasz volt.
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy Petike nem maradt nálunk sokáig: a próbaidő végén megköszönték neki az addig végzett tevékenységet és megkérték, hogy fáradjon be a nap végén az irodába, írja alá a kilépési papírjait. Nem értette. Négy előtt öt perccel menjen be? Nem, Petike, négyig dolgozol, utána menjél. Akkor négy után öt perccel? Meglett a megoldás: menjél pontosan négyre, Petike!
Ez volt déltájban, utána Petike egész délután idegesen szaladgált a gépek között. Kérdeztük, mi baja, de nem akarta elmondani. Végül csak kibökte: nem tudja, ha neki négyig dolgoznia kell, hogy ér fel négyre az irodába úgy, hogy át is öltözzön előtte. Megmondtuk a megoldást: szóljon a részlegvezetőenek, hogy tíz perccel hamarabb szeretne elmenni aznap. Felvirult az arca (mármint Petikének) és ment is beszélni a részlegvezetővel.
Pár perc múlva jött ki a derék főnök az irodájából, teljesen elkeseredett ábrázattal. Petike ugyanis megkérdezte tőle azt is, nem kell-e bepótolnia ezt a tíz percet. Mondom én, hogy reménytelen volt a gyermek.

Műhelyillat

Nagyapám asztalos volt, a műhelyét a ház végében építette fel. Kisgyerekként rengeteget rosszalkodtam ott, alkalomadtán még segítettem is. Emlékszem rá, milyen jó faillat volt ott mindig: általában a fenyő jellegzetes gyantaillatát lehetett érezni. Annak volt a legerősebb, a többit elnyomta. Érdekes, hogy ő is így tanította a fák felismerését: ha nem megy színről, erezetről, sűrűségről, akkor illat alapján menni fog. Megy is, bár nem úgy, mint neki.
Mikor meghalt, a házba a szüleim költöztek, a műhely meg üresen maradt. Sokáig tűnődtünk rajta, mi legyen vele: a családban nincs más asztalos, a nagy teljesítményű gépek meg hiába állnak ott, ha nem használja őket senki. Végül azt a megoldást választottuk, hogy a nehézgépeket eladtuk, az árából pedig kisebb, könnyebb kézi szerszámgépekkel szereltük fel a műhelyt barkácsoláshoz. Így lett akkus fúró-csavarozó, dekopírfűrész, kompresszor, levegős szerszámkészlet és sok minden más, amit ha látna, biztos csodálkozna rajtuk és örömmel használná őket.
Nem volt rossz ez a megoldás, csak egy hibája akadt: a műhelyből eltűnt a fa illata. Ez van, ritkán gyalulok, csapolok és vések, más munkákat végzek, ha épp ott vagyok.
Tegnap aztán mentünk fáért. A cégnél feleslegessé váló fa csomagolóanyagokat (raklapok, ládák, konténerek) évről évre kisorsolják a dolgozók között a februári nagy leltározás után. Aki nem nyer első körben, az a várólistára kerül, aztán majd egyszer szólnak, hogy lehet menni fáért. Na, nekem ez a héten jött el, tegnap tehát utánfutóstól felkerekedtünk, hogy hozzunk fát.
Előre elkészítettem neki a helyet, de nem volt elég: akadt ugyanis három darab rettenetes méretű, 6 méter hosszú láda. Akárhogy néztük, nem fért el sehol. Jött a megoldás: a műhelyben a fal mellé fektetve lesz annyi hely. Bevittük, letettük, kész. Jó lesz az ott, majd kitalálom, mire fogom használni. Ha csak összeaprítom és anyáék ezzel a fával tüzelnek télen, az is jó.
Volt viszont egy olyan előny, amire nem gondoltam: a fenyőfa láda az éjszaka leple alatt újra faillattal töltötte meg a műhely levegőjét. Mikor reggel kimentem, hogy beindítsam a szivattyút (ott van a kapcsolója), újra úgy éreztem magamat, mint jó húsz éve, mikor még rosszalkodni, szöget beverni jártam ki oda. Műhelyillat volt az állott, olajos, poros szag helyett.

Felülről

A könyves sztori még mindig nem ért véget. Na, majd most! Tehát Tímea születésnapja 3 rész, íme:
A tegnapi rész történetéhez kanyarodunk vissza, oda, mikor megláttam tesóm ajándékkönyvét és azon nyomban háromszor végig is néztem. Nem tudtam betelni vele, de ez már csak ilyen.
Debrecen felülről egészen más, mint amilyennek én láttam. Például most, 2015-ben jöttem rá, hogy a Kossuth téri díszburkolatnak szabályos mintája van. Úgy, hogy 2008-ban kezdtem nézegetni és 2011-ig volt rá módom. Láttam én, hogy többféle színű kő van lerakva, nem is össze-vissza, de nem bírtam rájönni, milyen vezérelv alapján. Tessék, most itt van. Végre ezt is tudom.
A Nagyerdei parkra is rácsodálkoztam: nem tudtam, hogy ekkora. Rengeteget jártam ott, első évben számtalanszor tettem meg a Kossuth kolik és a Kikötő közti távot. Odafelé gyalog, visszafelé mikor hogy (ha sokáig ittunk, villamossal, ha sokat, teleporttal, ha visszafogott buli volt, gyalog - de olyan sose volt). Volt, hogy olvasni ültem ki oda, egyszer még a nagy-nagy szemétszedéssel is résztvettünk Timivel (ki mással?) - mégis csak most, légifelvétel alapján jövök rá, hogy nagyjából semmit sem ismerek belőle. Aprócska részét jártam csak be, alig tudom, mi hol van.
Érdekes a Petőfi tér is. Sokat láttam, de főleg buszról-villamosról. Az Iparkamara épülete fel sem tűnt korábban, csak így, képről csodálkoztam rá. Nem is gondoltam volna, hogy ott is van valami szép.
A Tisza-palotáról készült képeket majd' tíz percen át nézegettem, reménytelenül próbáltam elhelyezni az épületet. Nem igaz, hogy sosem láttam! Aztán kiderült: láttam, mégpedig elég sokszor. Rengetegszer mentem el előtte a Kossuth téren, csak épp sosem tűnt fel, hogy ott egy ekkora és ilyen impozáns épület van.
A Szent Anna templomra is értetlenül bámultam: ilyen is van? Sosem láttam, sem közelről, sem távolról. Pedig elég nagy épület, a belvárosban is van - mégis kimaradt az életemből.
Mint ahogy a Fancsikai-tavak és a Vekeri-tó is. Pedig akárkivel beszélek, aki Debrecenben élt vagy tanult, mind emlegeti, milyen szépek és hányszor jártak ott. Én három év alatt egyszer sem - vajon miért?
Rengeteg ilyen volt még. Jellegzetes épületeket bámultam tök tanácstalanul, pislogtam, mint hal a szatyorban és bár az első meglepetésem az volt a könyvvel kapcsolatban, hogy ez az a Debrecen, amire emlékszem, rájöttem, hogy még ezt sem ismerem igazán. Hiába az ott töltött három év, hiába a rengeteg emlék, szinte semmit sem tudok a városról.
Néha a mai napig felmerül bennem, hogy az érettségitől a szakmám megszerzéséig eltelt hét év tök felesleges volt. Hiába jártam egyetemre (sőt, több egyetemre is), diplomám nem lett, az ott megismert emberekkel szinte mind megszűnt a kapcsolatom, pénzt se sokat kerestem ez idő alatt, így hát semmi haszna nem volt ezeknek az esztendőknek. Nos, ez nem biztos, hogy teljesen így van, hiszen vannak emlékek, amik ehhez köthetőek. Viszont azt még mindig fenntartom magamnak, hogy bizonyos szempontból pazarlás volt a három debreceni év. Nem ismertem meg azt a helyet, ahol éltem, nem láttam-hallottam rengeteg szépet, amit lehetett volna. Így, hogy mellette sem az egyetemen, sem a munkában nem voltam túl sikeres, jogos a felvetés: mégis mit csináltam én ott három éven át? Nagyon úgy néz ki, hogy az égvilágon semmit, csak akkor nem tudom, mivel telt az idő.
Mondom én, hogy felülről nézve minden egész más.

Némá!

Ez volt az első szavam, mikor megláttam azt a könyvet, amit végül Timi kapott ajándékba a születésnapjára. Nagyon meglepődtem, mert nem azt láttam, amire számítottam.
Jó három hete történt: húgomnak elsőáldozása volt, én meg szokás szerint dolgoztam. Újabban mindenről emiatt maradok le, csodás az új műszakbeosztás és az is hihetetlenül felvillanyoz, hogy létszámhiány miatt nem nagyon tudunk szabadságra menni.
Este háromnegyed 7-re értem haza, azt sem tudtam, hol vagyok (12 órából csak 10-et töltöttem gépállítással, ilyenkor ez előfordul), húgom pedig megrohamozott, hogy elmesélje, mi történt és milyen ajándékokat kapott. Be is mutatta őket sorban: lett új karórája, kapott szépíró készletet (vagy mi a neve), volt még valami virág is, egyéb apróságok is akadtak, de amin megakadt a szemem, az egy szép, színes könyv volt, a címe: Debrecen madártávlatból. Hámori Gábor fotóalbuma a városról, bővebben megtekinthető itt.
Mikor vacsora után kezdtem újra embernek érezni magamat, leültem és belelapoztam. Kíváncsi voltam, megismerem-e még a várost, főleg így, felülről. Három évig éltem ott, de már lassan négy éve annak, hogy eljöttem onnan, annyi idő alatt sok minden változott. Ráadásul általában nem repülővel közlekedtem, így lényegesen alacsonyabb perspektívából láttam mindent, mint ahogy a könyv mutatja.
Némá! - hangzott el pár oldal után. Hát ez még mindig olyan, amilyennek én ismerem! Kék-sárga buszok mindenfelé a városban (a Hajdu Volán városi buszai), villamosmegálló a Hunyadi utca mindkét oldalán, rettentően koszos Békás-tó, az Egyetem téren még nincs körforgalom, a csónakázótó még megvan (ma már a szép, új stadion terpeszkedik a helyén), ott a partján a Kikötő... Milyen könyv ez?
Az impresszumhoz lapozva megláttam a kiadás évét: 2008-as a kötet. Tehát kicsivel korábbi fotók vannak benne, így pontosan azt az időszakot mutatja, mikor én Debrecenbe kerültem. 2008-tól laktam ott, erre az állapotra emlékszem. Óriási élmény volt lapozgatni az albumot, látni azt, ami mára már elmúlt.
Mikor már harmadszor is végigolvastam mindent, Timi jutott eszembe. Valahogyan meg kellene neki is mutatni ezt a kötetet, mert tudom, hogy ő is erre a Debrecenre emlékszik és nagyon bánja, hogy megváltozott a város. Kapóra jött az alkalom: hamarosan születésnapja lesz. Utánanéztem hát a könyvnek, megrendeltem, megbeszéltem vele, mikor tudom neki átadni és kedden meg is kapta. Ő is ugyanúgy rácsodálkozott, mint én. Meglátta a borítót, mosolygott, majd találomra kinyitotta valahol.
Természetesen a Békás-tónál nyílt ki. Hol máshol? Mennyit ücsörögtünk a partján! Padon, vízparton, cipőt eláztatva, világot megváltva, csak úgy. Semmi érdekes nem történt, semmivel sem jutottunk előrébb, csak elfogyott 1-2 doboz sör és marha jól éreztük magunkat.
Így kapott Tímea ajándékot, pedig először ez nem volt tervben. Úgy voltam vele: majd küldök neki képeslapot vagy írok SMS-t, esetleg mindkettő. Többre úgysem lesz időm, szerintem neki sem, ajándékot meg készíteni szeretek. De annak is már vagy három éve, mikor utoljára ilyenre vetemedtem, most ötletem sincs, minek örülne. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy lett. Nem is rossz!

90 perc

Mire elég 90 perc? Mi fér bele másfél órába?
90 perc - vagy kicsit több - egy problémamentes Forma-1 futam időtartama. Ennyi idő alatt lehet megnyerni vagy elveszíteni bajnokságokat, balesetet szenvedni, semmiből felállni, elégetni fejenként vagy másfél hektó benzint, legyalulni két-három szett gumit. Komoly dolog ez.
De nagyjából ennyi egy focimeccs játékideje is. 90 perc alatt világbajnoki arany- vagy ezüstérmes lehet egy csapat. És a két érem között van különbség a színükön kívül is.
90 perc alatt meg lehet írni egy felvételit vagy vizsgát, le lehet tudni a szóbeli érettségit (nekem mondjuk még a fele sem volt, de az egy másik sztori), az egyetemi zárószigorlatot (államvizsgának hívták régen, most talán ez a neve), a diplomamunka megvédését - a tanulás, továbbtanulás pedig sokszor rengeteget számít az ember életében. Ettől (is) függ, milyen munkája lesz.
Meg egy másik 90 perctől, amibe egy állásinterjú is belefér. Ha tesztet is kell írni, egész biztosan kell rá ennyi idő.
A saját életemben is sokféle dolog fér bele 90 percbe. Nagyjából ennyit utazom minden nap oda-vissza a munkahelyemre. Kidobott, felesleges idő, napi 90 percem megy el a semmibe. A munkaidő meg jóval hosszabb, beosztástól függően 8 vagy 12 óra. Ahhoz képest a 90 perc semmi. Főleg úgy, hogy egy gépállítás is két óra szokott lenni, ha nincs semmi probléma (de újabban mindig van).
90 perc alatt kimos a mosógép és kiteregetek, főzök valami egyszerű ebédet, süteményt sütök, lenyírom a füvet - na, persze ezeket nem mind egyszerre. Szabadon választott, melyiket erőlködöm bele a 90 percbe, de egyszerre csak egyet.
Nekem tehát nem sok idő 90 perc. Az én életemben aránylag ritkán történik olyan esemény, ami ennyi idő alatt sokat változtatna az életemen vagy a világon. Persze, volt már érettségi, felvételi, vizsga, állásinterjú - a fontos 90 perceket ismerem már jól. De ezek ideje elmúlt (persze nem örökre), mostanában 90 percbe csak jelentéktelen dolgok férnek bele. A világ nem fordul meg körülöttem másfél óra alatt.
Vagy néha mégis. Tegnap például ez történt. Nyíregyházára mentem, hogy átadjam Timinek a születésnapi ajándékát. Kapott egy könyvet, a sztorit majd később leírom. Mivel délutánra kellett mennem dolgozni, sietősre vettem a figurát, ő se nagyon ért rá. Reggel vonatra szálltam, negyed 9-re odaértem, hazafelé pedig sikerült a háromnegyed 10-es vonatot elérnem. Másfél órát töltöttem a városban, ebbe pont belefért, hogy elgyalogoltam Timi munkahelyéhez (a körút állomással szemközti oldala, fog a franc buszozni, főleg ilyen szép időben), kezébe nyomtam a könyvet, majd hazajöttem. Nem több, nem kevesebb.
Na de ez a másfél óra... Nem is hittem volna, mi minden belefér. Sokat járok Nyíregyházán, de gyalogosan bebarangolni a várost egészen más, mint a nagyszüleimnél fúrni-faragni-hegeszteni vagy autóval-busszal igyekezni valahová. Láttam az Arany János utcai aszfaltozást, a Szarvas utcai körforgalomban kicsit még mindig tanácstalan autósokat, a Hősök terén járdát locsoló öntözőfejeket (minden vizes volt, csak a fű nem), az Országzászló téren mindenfelé egyszerre döngető autókat (elfér, elfér, betétlap) - nem csak átrobogtam a városon, hanem ott voltam benne. Van valami bájos benne, valami ellentmondásos. Ahogy a '70-es években hipermodernnek számító Szarvas Irodaháztól (akkor még MSZMP-székház) pár háznyira ott a reménytelenül formátlan betonkocka, benne a "kisbóttal". Ahogy a Szarvas utca végén egymás hegyén-hátán állnak a gyalogosok és kerékpárosok a piros lámpánál, mert minden mindent keresztez. Ahogy a gyengénlátóknak segítő beszélő lámpák a zebra két végén még véletlenül sem ugyanazt mondják, de mire elmondják a magukét, véget is ér a szabad jelzés. Ahogy minden próbál működni, de azért elkél a felhasználói kreativitás, mert különben káosz lesz a dologból.
Mire odaértem Timihez, már tele voltam élménnyel. Leültem a padra, hogy megvárjam - na, mit láttam ott? Üres borosflakon. Biztos jó volt a buli este. De pont abból a fajtából, amit annak idején az egyetemi koliban vedeltünk ájulásig. Borzalmas, emberi fogyasztásra alkalmatlan lőre, máig sem értem, hogy tudtam bármennyit is meginni belőle. A koli melletti kisbolt tele volt vele, de soha, sehol nem találkoztam ezzel a löttyel azóta. Erre tessék: ott virít mellettem.
Timinek volt vagy tíz percnyi szabadideje. Ennyi is elég volt a teljes őrületre. Emlékek, asszociációk, kollektív agyfasz és egyebek. Belefért, mert minden belefér. Tíz perc alatt több hülyeséget hordtunk össze, mint máskor a munkahelyen 12 óra alatt. Úgy látszik, van, ami nem változott: nagyon el tudjuk kapni egymás gondolatmenetét. Valahonnan onnan folytattuk a vad képzettársításokat, ahol 2013 szeptemberében, a Vidoron abbahagytuk.
Az állomásra visszafelé tartva direkt másfelé mentem, hogy mást is lássak a városból. Nem is az épületek, parkok érdekelnek, inkább az élet, ami ott zajlik. Jó kicsit része lenni. Rengeteg emlék tör elő ilyenkor és kicsit bánom, hogy annak idején, mikor még sok időt töltöttem ott, nem használtam ki kellően. Sokkal több minden fért volna bele akkoriban az ott töltött órákba, napokba, de akkor még másképp gondoltam mindent.
Zötyögés hazafelé a vonattal, gyors zuhanyzás, ebéd, gyártottam valami szendvicset (nem, mintha újabban lenne időm enni a munkahelyen, de azért reménykedem), majd irány dolgozni. 45 perc oda, 45 perc vissza. Az annyi, mint 90 perc. Annyi, amennyit Nyíregyházán töltöttem aznap délelőtt. És sokkal kevesebb, mint amennyit a munkában töltöttem. A munkába vezető út tök felesleges volt, a munkaidő csak azért nem, mert azért kapom a fizetésemet. De az a délelőtti 90 perc - na, az nem. Feltöltött, hetekre ellátott emlékekkel, mosolyra okot adó pillanatokkal. Megérte.
Mégsem teljesen őszinte a mosolyom. Ilyenkor ugyanis mindig felmerül a kérdés: jó helyen vagyok? Nem rossz itt sem, de messze nem érzem magamat annyira jól, mint Nyíregyházán. És most itt az esély rá, hogy hosszabb távon is idekössem magamat. Eddig úgy voltam vele: nekem aztán oly' mindegy, hol zuhanok be az ágyba munka után, a legjobb pedig az, ha ez minél közelebb van a munkahelyhez, mert keveset kell utazni.
De nem vagyok biztos benne, hogy csak ennyi az élet. Munka, evés, alvás. Lehet mással is foglalkozni - más kérdés, hogy a jelenlegi helyzetben nem nagyon van más alternatíva. Ha úgy döntök, hogy tartósan maradok a jelenlegi munkahelyemen és még közelebb költözöm, akkor ez így is marad. Pedig a tegnap délelőtt megmutatta, hogy működhet ez másképp is.
Kérdés, hogy vajon van-e jó megoldás.

Ellenőrzés

Vonatjegyet vásárolok online. Kényelmes, gyors, megbízható - miért ne?
Kiválasztom az utazást, a kedvezményt, átkozódom, mert 100 km-es távolság alatt nincs menettérti jegy, utána bankkártyás fizetés.
Megadok minden számot, ellenőrzés.
Kártyaszám jó, név jó, lejárati dátum jó... A CVC kód kicsillagozva. Értem én, biztonságos meg titkos... De akkor hogy ellenőrizzem?