Otthonról haza

Nyíregyháza jó hely. Élhető, modern, változatos, ismerős - minden jó ott.
Csak egy baj van vele.
Egy nagyon nagy baj.
Az, hogy néha haza kell jönni onnan.

Na, majd megoldódik ez is.

A nap idézete

"Tíz éve magamnak javítom a motorjaimat és az autóimat, nehogy már egy bicikli csapágyainak zsírzása és beállítása kifogjon rajtam!"

Másfél órával később, mikor négykézláb kerestem a szanaszéjjel gurult csapágygolyókat (faszért nem lehet golyóskosarat használni a két kónusz között, egyébként meg miért nincs benne gyárilag zsír?), egy kicsit már átértékeltem ezt a mondatot..

Végül összeállt a technika, működik a bicikli.

Nem érdekel

Nem, kösz, jól vagyok. Semmi bajom.
Nem azért gyaloglok szakadó esőben egy szál pólóban és kantáros munkásnadrágban, mert megbolondultam. Épp ellenkezőleg: kurva jól érzem magamat, minden rendben van. Véget ért a hét, jön a hétvége, fizetést is kaptam - csak örömre van okom. Megfázni meg nem fogok, vízálló vagyok és jó a hőháztartásom.
Az ajtó? Ja, igen, nyitva maradt. Zárd be, ha zavar, én nem erőlködöm ilyenekkel. Majd ha arra járok.
Nem. Nem fogok ennyi miatt felkelni.
Nem érdekel.

Nem érdekel.

Ma ez a nap van. Nem érdekel, leszarom, jól érzem magamat. Majd holnap foglalkozom mindennel. Azzal is, amivel ma kellett volna és azzal is, ami már ma is késő lett volna. Nem mindegy?

Üres

Üres minden.
Üres a pohár, elfogyott a vodka.
Üres az agy, elfogytak a gondolatok.
Üres a jövőkép. Nincsenek célok, vágyak. Elértem, amit akartam. Fix munka, saját lakás, kert és háziállatok nélkül. Oké, itt vagyok, megcsináltam. És most?
Behúztam a pipát, örültem, majd megszoktam. Itt van, ezt akartam. Most jó, most már előreléptem.
De akkor is: üres minden. Nincsenek emlékek, nincsenek örökké megmaradó pillanatok. Nincsenek tárgyak, ide-oda pakolászott porfogók. Nincsenek mosolyok, könnyek, repülő kulcscsomók. Nincsenek hangok. Nincsenek napokig a fejemben kóválygó dallamok. Nincs TV, nincs rádió, nincs újság. Nincs Facebook, Twitter, e-mail. Nincsenek barátok, nincsenek beszélgetések. Munka, evés, alvás. Az van.
Nem panaszkodom, mert ezt akartam. Elegem lett a térben és időben túlzsúfolt, kényszerű kötöttségekkel élhetetlenné tett életből. Szabadságot akartam. Térben, időben, életmódban. Minimumra csökkentett életet, ami nem gátol semmiben, amiben nincsenek feleslegesen hurcolt tárgyak, haszontalan dolgokkal töltött órák, pénzt és energiát rabló kötöttségek. Sikerült, megteremtettem magamnak.
Csak nem pont erre számítottam. Majd jó lesz ez is. Vagy megszokom ilyennek, vagy addig kalapálom, míg jobb nem lesz.