Hobbi

"Hobbim a fizikai munka"
Jó 6-8 éve láttam először ezt a feliratot Nyíregyházán, a városi hőközpont hátsó, vasút felőli kerítésén. Jót nevettem rajta, nem értettem, mit jelent.
Ma már értem.
Nem mondanám, hogy ez mindig előnyös. Jó lenne valami kevésbé fárasztó hobbi.

Aranyhal

Néha jó lenne aranyhalnak lenni. 4 másodperc a világ, ami ennél régebben történt, arra nem is emlékszem, csak meglepődöm, hogy miért koppanok az üvegen. Aztán megfordulok, elindulok a másik irányba... Jé, üveg! Ilyet még nem is láttam!
Mennyivel érdekesebb lenne minden! Mennyi újdonságot fedezhetnék fel!
Mennyivel kevesebb gondom lenne! Nem emlékeznék mindenféle kellemetlen dologra, beszólásokra, mosolyszünetekre, mindenkivel szemben lehetnék optimista. Nem lennének olyan tévképzeteim, hogy vannak, akik hülyének néznek, csak, mert mindig éppen akkor jutok eszükbe, mikor szívességet kérnének.
Jó lenne ilyennek lenni. Mennyivel könnyebb lenne így élni!

Mondjuk van még esélyem a dologra: ha holnaptól elkezdem nézni a kereskedelmi TV-adók műsorát, illetve rászokom a rendszeres alkoholfogyasztásra, 1-2 éven belül elérhetem ezt a szintet.

Wir sprechen német

"- Wie alt ist er?
- Er ist fünfund... fünfzi... Tizenöt!"

"- Was ist Toni von Beruf?
- Toni ist Pék von Beruf"

"- Was ist dein Hobby?
- Arbeit ist mein Hobby!"

"- Hogyan mondanád németül azt: szomjas vagyok?
- Zwei Bier und drei Feles, bitte!"

"- Ich habe eine Geschwister und einen szekrény in meiner Raum
- ???"

Viccesek nálunk a németórák.

Ja, és el ne felejtsem a klasszikust: "Walter ausgekommt mit das Reklámfahrzeug, mit kein Figyelem"

Nézőpontok

"- Úgy szeretem az őszt! Végre lehet kabátot hordani, felvehetem a magassarkú csizmámat is, aztán tök feketében riogathatom a népet. Na meg a levelek! Gyönyörű, vörös, sárga, barna falevelek mindenfelé, jó bennük bokáig gázolni, rúgni őket széjjel, mint télen a havat, jó nézni, ahogy hordja őket a szél...
- Te mikor sepertél utoljára lehullott faleveleket?"

Mi már soha a büdös életben nem fogjuk megérteni egymást, Krisztám.

Péz

Meggyütt a péz!
De meg ám!
Nagy volt ma az öröm, mert végre megkaptuk a "fizetést". Majd' 42.000 Ft. Nem sok, de kiegészítésnek elég.
Be is indult a társaság egy részének fantáziája: egyből "előkerültek" az energiaitalok, a pékségből szatyorszámra hozott sütemények, a zsebekből meg a kaparós sorsjegyek. Volt, aki összeszámolta, hogy a tanfolyam kezdete óta már 21.900 Ft-ot játszott el. Nem semmi, örülnék neki, ha lenne ennyi felesleges pénzem.
Nagy az öröm, de nem lepődnék meg, ha két hét múlva, mikor újra Patakra kell mennünk, már megint menne a nyivákolás, hogy: "személyvonattal menjünk már, mert nincs pénzem pótjegyre".

Ja, kérem, akinek drága hobbija van, az gazdálkodja ki az árát...

Álmok

Kellene egy ilyen. Lehetőleg bogárfeketében, fehér csíkozással, az R 100 RS duplatárcsás első villájával (és értelemszerűen két első tárcsafékkel). De a drótküllős kerekek maradjanak meg.
Tehát kellene valami ilyesmi, teletankolnám az első benzinkútnál, aztán távfényre kapcsolnám a H4-est (bele valami emelt fényerejű Osramot vagy mit tudom én, mit, de nem égetem szét 100/80-assal), adnám a kraftot a két Bingen át, elhúznék vele Nyíregyházára, kicsit bejárnám a várost, majd hazamennék, beállnék a garázsba, odabenn meg levenném a hótt' sablonos kétrészes, vékony protektoros fekete bőrruhát és bőrcsizmát.
(amúgy pont leszarom, hogy sablonos-e vagy nem, de kényelmes és nekem tetszik)
A probléma csak annyi, hogy nincs ilyen motorom, ha lenne, valószínűleg anyagilag földhöz vágna, hogy feltankoljam és nincs lakásom Nyíregyházán. Garázsom van, csak az egyrészt máshol van, másrészt az tele van autóval. De tök mindegy, mert ha lenne is motorom, az errefelé található rettenetes utakra akkor sem vinném ki.
Meg egyébként sem mennék vele sehová, mert nincs jogosítványom nagymotorra.
Még szerencse, hogy van kétrészes, protektoros fekete bőrruhám. A kabátjában elszakadt a bélés, a nadrágja nem jön rám, de van. A motoros csizmám viszont jó rám. Csak nem nagyon tudom hová felvenni, ezért már két éve kitömve áll a polc alatt.
Na, fel lehet ébredni, mert már megint a bilibe lóg a kezem...

Rajzolni jó...

... de valahogy mégsem bánom, hogy most egy darabig nem kell ilyennel foglalkoznom.

Intelligencia

"in teligens vagyok"

Mindez németórán került fel a táblára, mint példamondat, ezt kellett volna lefordítani németre a "haben" és a "sein" igék közti különbség gyakorlásaként. Nem, nem a tanár írta fel, hanem egy roppant művelt csoporttársam.
A baj nem az, hogy nem tud helyesen írni. Az már rég kiment a divatból. Az sem baj, hogy nem intelligens, mert ettől még simán lehet belőle celeb. De az, hogy valaki annyira hülye legyen, hogy az "intelligens" szót még csak ne is ismerje...

Ünnep

A hétre azt terveztem, hogy felásom a kertet. Vasárnap kiszedtem belőle majdnem minden növényt, csak azok maradtak, amik a hónap végéig még húzhatják. De nagy részét már lehet ásni.
El is terveztem, mi lesz: a tyúkudvaron van szemétdomb, egész évben oda hordunk mindent, ami nem éghető, a tyúkok átválogatják, megtrágyázzák - mifelénk ilyen a komposztálás. Gondoltam, kihordom onnan a trágyát, elterítem a kertben, ásásnál pedig beforgatom, hadd javítsa a talajt. Utána, mikor már mindent kiszedtem, a talajt pedig jól megforgattam, kiengedem a tyúkokat a kertbe, ők fertőtlenítik a talajt (kiszedik belőle a télre beásott pajort és egyebeket), lelegelik a dudvát, aztán 2-3 hét múlva, ha megunják, újra bezárom őket, a fagy meg dolgozhat a rögökön. Tavasszal rotációzás, aztán minden csodás lesz jövőre.
Meg ahogy azt Móricka elképzeli. Hétfőn gyönyörűen sütött a Nap, én meg falevelet sepregettem. Aznap viszik el a kukát, én meg - mivel nem volt tele - úgy döntöttem, belegyömöszölök annyi diófalevelet, amennyi belefér. Szabályos, nem szabályos, nem érdekel: nincs hová tenni. Levélseprés közben eszembe jutott, hogy ilyen szép időben biztosan megszáradna a munkásruha, ezért elindítottam a mosógépet, kiteregettem, tűzifát aprítottam - elment a délelőtt, délután tanfolyam, én meg nem ástam semmit.
Nem baj, majd kedden! Azaz tegnap. Felkeltem, megreggeliztem, elkezdett esni. Nem is hagyta abba délig. Megéleztem az ásót, megint mostam, ásni nem lehetett. Délután meg szépen sütött a Nap újra. Majd ma!
Felkeltem, megreggeliztem, megetettem a jószágokat, megint elkezdett esni. Így nehéz ásni. Délután meg újra tanfolyam.
Elegem van már az esőből, így az életben nem leszek készen. De muszáj lenne sietni, mert nemsokára megint megyünk gyakorlatra, akkor még annyi időm sem lesz rá. Nem jó ez így...

Erről eszembe jutott, amit nagyapám mondott annak idején:
"Tudod, kisonokám, valamikor a parasztembernek az volt az ünnepnap, mikor esett az eső, mert akkor nem lehetett a földön dolgozni"

Hát, én vagy nem vagyok parasztember, vagy nem tudok örülni semminek...

A hősszerelmes és a türhő paraszt

"Én nem olyan vagyok, mint a mai nők. Engem nem lehet öt perc alatt lefektetni, nem nyílok meg akárkinek. Az én szívem páncélajtó mögött van, aminek rengeteg zárja van és csak az férhet hozzá, aki nem rest a világ végéig is elmenni, hogy megtalálja a kulcsokat vagy akár évekig is türelmesen várni, mire rájön, hogyan nyílik valamelyik zár"

Hát persze, kis szívem. Jön a szőke herceg fehér lovon, a nyeregtáskában komplett lakatosműhellyel. Elkezdi nyitogatni a zárakat, keresni a kulcsokat. Elmegy a világ végére, legyőzi a hétfejű sárkányt, a kénkövesen izzó tűzhányóból hozza el az egyik kulcsot, a másikért 99 évig vár a napfogyatkozásra, mert csak akkor nyílik az a virág, aminek a kelyhében terem, a harmadikat meg egyenesen a saját szívéből faragja ki és még ki tudja, mi mindent tesz meg...

Aztán odaér a szomszéd király hegyomlás méretű, agresszív képű türhő paraszt fia és a bazi nagy buzogányával bedönti az egész páncélajtót zárral, tokkal együtt. Te meg a karjaiba omlasz, hogy: "Istenem, micsoda férfi!"

A hősszerelmes szőke herceg pedig baszhatja az egészet (mint a hősszerelmesek úgy általában).

Négy nap

Vonjunk mérleget, mer' az már rég volt!
Az elmúlt négy napban kiderült, hogy:
- tudok szabályszerűen újraéleszteni
- nem tudok normálisan szőlőt szüretelni (pedig eddig tudtam, de most fogjuk rá, hogy hagytam kóstolót másoknak is)
- ha olyanja van az uborkának, simán erősebb, mint én (és olyanja volt)
- nem is olyan egyszerű telefonkábelt szerelni
- jobban tudok oroszul, mint németül (ez németórán nem annyira előnyös)

Nem derült ki, hogy:
- ki a barátnőm (ketten is emlegették, a hiba csak annyi, hogy az elmúlt pár évből nem rémlik, hogy lett volna barátnőm)
- hová tüntettem el az imbuszkulcsaimat
- miért nem tudok éjszakánként aludni
- hol folyik a hűtőfolyadék az autóból

Találtam:
- 2 db M8-as csavart (nem jók már semmire)
- 5 db ehető paradicsomot (hogy húzták ki eddig a kertben?)
- 8 méter szelepgumit (egy időre csak elég lesz...)
- gyakorlóprogramot CNC-vezérlőkhöz

Láttam:
- A tanu című filmet, nem tudom, hányadik alkalommal
- A MÁV V43.1001 mozdonyát (tényleg gyönyörű)
- néhány messzire repülő szerszámot (véges a türelmem, főleg autószerelés közben)
- ehető paradicsomot a kertben (ja, ez már volt)

Meg még ezen kívül is történt sok érdekes, de most nem megyek bele a részletekbe. Legyen elég annyi, hogy nem unatkoztam és nem is nagyon fogok.

Elvágyódás

Még mindig túl messze vagyok Nyíregyházától és sajnos jó darabig nem is kerülök hozzá közelebb. Kár érte. Pedig jó lenne, igen jó.
De ami késik, nem múlik.

("napi közhely" rovatunkat láthatták)

A tanu

"- Mióta vannak memóriazavarai?
- Mit mióta?"

Valahogy így érzem most magamat én is.

Elmélet és gyakorlat

"Amint láthatják, sokféle vágó létezik. Van a laposvágó, a homorítóvas, a keresztvágó és a kiütőkés. Meg még azok a fajták, amiket itt nem mutattam be. Azért van ennyiféle vágó, hogy minden munkához a legalkalmasabbat tudják kiválasztani, ezáltal könnyen, gyorsan, jó minőségben tudják elvégezni a munkát. Tehát ha darabolniuk kell valamit, akkor némi gyakorlattal már meg tudják tervezni, melyik lenne a legjobb eszköz és azzal fognak dolgozni.
Ez az elmélet. A gyakorlatban meg úgyis mindenhez laposvágót fognak használni, mert csak az lesz a szerszámraktárban"

Az olvasás, mint probléma

Ma találkoztam egy ismerősömmel, aki történetesen magyar nyelvet és irodalmat próbál oktatni általános iskolában, felsősöknek. Igen, csak próbál, mert elmondása szerint a gyerekek makacsul ellenállnak. Még a kötelező olvasmányokat sem olvassák el, csak letöltik internetről az olvasónaplót, aztán mikor elérnének az olvasmány feldolgozásához, fogalmuk sincs semmiről. Ő meg nem tud velük mit kezdeni. A Pál utcai fiúk egyszerűen nem érdeklik az ötödikeseket, hiába próbálkozik bármivel, de a "modern szarokat", mint a Harry Potter-sorozat vagy a Szent Johanna gimi, kézzel-lábbal olvassák.
(már akik olvasnak, de hála az égnek ez nem baj)
Én meg nem értettem: ez miért gond? Miért baj az, hogy a gyerek olvas valamit? Megtudhattam: azért, mert az ilyen "ócska ponyvák" nem tartoznak az alapműveltséghez. Hát micsoda dolog az, hogy a gyerek nem ismeri Nemecsek Ernőt, nem tudja, mi az a grund, nem marad meg benne egy ilyen nemes történetből semmi?
Nos, én másképp látom ezt a problémát. Tény, hogy A Pál utcai fiúk (hogy a példánál maradjak) nagyon szép, tanulságos történet - de vajon tényleg egy ötödikesnek való? Emlékszem, mikor nekünk feladták kötelező olvasmányként a 4. év utáni nyárra. Ott voltunk 10-11 évesen, elővettük a könyvet, aztán belevágtuk az olvasásba. Mer' a kötelezőt el kell olvasni.
Nem értettük. Volt, aki már az első oldalon, az első mondatoknál megakadt. Mert az addig rendben van, hogy a Bunsen-égő lángja az Istennek sem akart elszíneződni, de mi az a Bunsen-égő? Én szerencsés voltam, mert anya iskolájában rendszeresen ott kóboroltam a fizika-kémia szertárban, de aki nem ilyen közegben nőtt fel, az bizony lehet, hogy 10 éves koráig nem is látott Bunsen-égőt. A háztartásokban nem túl gyakori, kémiaóra pedig csak később, hetedik osztálytól lesz. Tehát ott áll a gyerek, kezében a könyvvel és már az első bekezdésnél megakad.
Később sem jobb a helyzet. Mi az, hogy reáliskola? Miért pont vörösingesek a vörösingesek? Ha szerencséje van a gyereknek, 7. osztályban hall Garibaldiról, ha nincs, akkor majd 11.-ben. Addig meg fogadja el, hogy vannak vörösingesek, de ne kérdezze, ez mire utal. No és ott van a legfontosabb kérdés: mi az a gitt? Mikor én voltam negyedikes tizensok évvel ezelőtt, éppen kezdtek tömegesen elterjedni a műanyag ablakok. Otthon, az asztalosműhelyben ugyan láttam gittet (nagyapa nyakon is vágott, mikor meg akartam rágni), de már akkor is voltak olyanok, akiknek fogalmuk sem volt róla, mi az. Gyanítom, ma ezeknek az aránya még magasabb. Márpedig aki sosem látott gittet egészben (az ablakból kiesett, megkövült gitt nem sokat ér szemléltetőeszközként), az nem fogja érteni, miért kell kikaparni a nyílóból és miért kell rágni.
Aztán olvas tovább a gyerek becsülettel, de egyre nagyobb a lemaradás. Mi az a Füvészkert? Miért ment oda Nemecsek? Azért, hogy megfázzon? Mi az a grund? Mi az, hogy közlegény? (apa már valószínűleg nem volt katona, tehát vagy el tudja mondani, vagy nem) Mi az üveggolyó? (nekem még volt gyerekkoromban, de ez már akkor is ritkaságnak számított) Mi ez az egész?
Csoda, hogy ráun? Dehogy is! Mi, felnőttek is hamar ráununk arra, aminek nem látjuk értelmét, akkor miért pont egy 10-11 éves gyerek tartana ki mellette? "Azért, mert már apádnak is el kellett olvasnia és ő is kibírta!" - komoly indok. Most, a XXI. század hajnalán tényleg ez lenne a legkomolyabb indíték arra, hogy miért kell egy gyereknek olyan könyvet olvasnia, amit nem ért és nem is érdekli?
Mert ez a helyzet. Molnár Ferenc műve kétségkívül nagyszerű, de akármennyire is 10-12 éves fiúkról szól, nem ifjúsági regény. Attól, hogy egy műben gyerekek vannak, nem biztos, hogy gyerekeknek való. Márpedig ez a regény nem gyerekeknek való - vagy nem a mai kor gyerekeinek. Egy mai ötödikes diák aligha tudja megérteni azt, hogy mi az az árulás, Nemecsek pedig miért áldozza életét egy üres telekért. Nem azért, mert hülyék a mai gyerekek, hanem mert más körülöttük a világ. Eltelt vagy száz év a regény megszületése óta - ráadásul nem akármilyen száz év. Fel kellene végre ismerni, hogy a mai gyerekek másra vágynak.
A mai gyerekek Harry Potterre, Szent Johanna gimire, Twilightra és hasonlókra vágynak. Mesékre. Mesékre, amiben van egyértelmű, mindig, mindenben jó főhős, vannak varázslatok, csaták, sárkányok, üldözések, majdnem elszúrt akciók és van egy azonosítható, mindig, mindenben rossz főgonosz. Egy tízéves gyereknek egyszerűen túl bonyolult, hogy Nemecsek jó, de a többiek árulóként tüntetik fel, miközben a ténylegesen áruló Gerébet szeretik. Hát hogy van ez?
De a magyar nyelv oktatása le van maradva ezen a téren. A mai gyerekek ugyanazt olvassák kötelező olvasmányként, amit szüleik, nagyszüleik. Ötödikben megkapják A Pál utcai fiúkat, nem értik. Aztán jön hatodikban Az egri csillagok. Megijednek tőle: sokaknak még életében nem volt a kezében 600 oldalas könyv. Persze ezt sem értik. Ki az a janicsár? Ki a szultán? Mit keresnek itt a törökök? Miféle lófarkas zászló? Történelemből majd valamikor az év vége táján tanulják talán ezt is, de nekik egy évvel korábban, nyáron el kell olvasniuk a regényt. Aztán vagy megteszik, vagy nem. Vagy végigkínlódják és írnak belőle egy olyan olvasónaplót, amiről ordít, hogy fogalmuk nincs a műről, vagy beintenek és azt mondják: "Ezt nektek Bornemissza Gergellyel együtt!", aztán letöltik internetről az olvasónaplót, lemásolják, beadják és mennek focizni, biciklizni vagy az okostelefonjukon nyomatják az Angry Birds-öt. Esetleg eminens jókislányok, akik az Idegen szavak és kifejezések szótárát, illetve a hatodikos történelemkönyvet oda-vissza forgatva szószedetet írnak maguknak az ismeretlen szavakról és az egész nyarat rááldozva nagyjából megértik, miről szól a mű. De azt hiszem, senkit sem marasztalhatunk el azért, ha 11-12 évesen nem ilyen.
Egy év múlva jön az újabb sokk: A kőszívű ember fiai. 1800-as évek, reformkor, 1848-49-es forradalom és szabadságharc, illetve Jókai Mór masszív romantikája, dagályos irodalmi formákkal. A gyereknek meg fáj tőle a feje, amit meg is tudok érteni. Vagy újabban ott van a Szent Péter esernyője, amit - szégyen, nem szégyen - nekem még 25 éves fejjel sem sikerült összeraknom. Egyszerűen nem áll össze a történet. De majd a 13 éves hetedikesnek biztosan sikerülni fog. Ne nézzük már egymást hülyének...
A kulturális és történelmi ismeretek nincsenek meg, a gyereknek csak nagyjábóli elképzelése van arról, mi történt 1848-ban és utána, azt is a március 15-ei és október 6-ai ünnepségekről tudja. Az meg nem sok. Nem is biztos, hogy érti, amit olvas. De nem baj, hadd olvassa csak, az apja sem halt bele meg ugye ez A-LAP-MŰ. Az, b*ssza meg. Hát ha alapmű, akkor olvasgassa csak az, aki kitalálta, mi legyen a kötelező olvasmány.
Értem én, hogy vannak a magyar irodalomnak olyan művei, amivel meg kell ismertetni az ifjúságot, hogy ne legyenek bunkó parasztok és legalább kicsit ismerjék a saját kultúrájukat. De ennek nem az a módja, hogy rájuk erőltetjük. Akkor már egyszerűbb lenne bemagoltatni az egészet, mint a "talpramagyart". Nem az a legjobb? Bevágja a gyerek fejből Baradlayék kalandjait, azt' akkor biztosan tudja. Mert ugye "legalább így elolvassa, amúgy meg nem". Biztos ez?
Ha valakit érdekel egy könyv, el fogja olvasni. Akkor is, ha hosszú, akkor is, ha nehézkes a nyelvezete, akkor is, ha nem sok ideje van rá. Ha másképp nem, hát buszon-vonaton-elalvás előtt-helyett. De ha valakit nem érdekel egy könyv, akár korbáccsal is üthetjük, akkor sem fogja elolvasni, ha meg mégis elolvassa, nem lesz semmi értelme. Nem fogja megérteni, nem fogja megszeretni, sőt, úgy általában meg fogja gyűlölni az olvasást, amint kitántorog az iskolából, esze ágába sem jut, hogy könyvet vegyen a kezébe.
Na és akkor mi van? - kérdezhetnénk. Nem kell mindenkinek irodalomtudósnak lennie. Valóban. De ha megutáltatjuk az ifjakkal az olvasást, akkor elérjük, hogy egy egész generáció nőjön fel a TV és a számítógép képernyője előtt és a legbonyolultabb nyelvi szerkezet, amit olvasnak, az lesz, ha két XD közé egy "gyáááh" vagy "nézdmááá" is beszorul valahogyan.
Mert egyébként a kötelező olvasmányokat utáló ifjú is olvas. Nem könyvet meg újságot, de olvas. Interneten cikkeket, Facebookon leveleket, bejegyzéseket - de biztos, hogy a kettő ugyanaz? Biztos, hogy ugyanolyan szellemi tornát jelent egy szerkesztett, gyakran többértelmű irodalmi mű értelmezése, mint egy pár szavas, jórészt emotikonokból álló üzenet dekódolása? Biztos, hogy ugyanaz a hatás? Én erről nem vagyok meggyőződve.
De akárhogy is legyen, az irodalom oktatása nem segíti elő, hogy a diákok megszeressék az olvasást. Nyolcadikban ott a Légy jó mindhalálig, ami egyáltalán nem ifjúsági mű, aztán középiskolában is kapják a nem nekik való olvasmányokat: mégis mi köze egy 15 éves 9. osztályosnak Homérosz és Szophoklész műveihez? Már akkor, a görögök idejében sem gyerekeknek íródtak és azóta nagyot fordult a világ. Nem, nem nekik való, nem tudnak és nem is akarnak vele mit kezdeni. Régies a nyelvezete, érthetetlen, tele van olyan utalásokkal, amikhez több tudás kellene. Például minek hajózik össze-vissza Odüsszeusz? Egyáltalán: miért hajózik? Hol értheti ezt egy mai gyerek? Hiszen ő abban nőtt fel, hogy Budapestről pár óra alatt el lehet jutni autóval az Adriára, repülővel árban és időben abszolút elérhető egész Európa, közben pedig méteres pontossággal tudjuk, hol vagyunk, mert ott a GPS-vevő az okostelefonban, az útvonaltervező szoftver pedig megmondja, melyik kereszteződésben merre kanyarodjuk, egészen Vlagyivosztokig.
Nem érti, nem értheti a gyerek, hogy a trójai háború után (ha jól számolom, több, mint háromezer éve) a hajó volt a nagyobb utakra alkalmas közlekedési eszköz, főleg a Földközi-tengeren, a navigáció pedig erősen a szerencsétől függött. Így hát az egész bolyongás egy számára értelmetlen dolog, nem tudhatja, micsoda öröm volt akkoriban egy hajósnak, ha hónapok-évek múltán végre kiköthetett valahol, még akkor is, ha azt sem tudta, hol van.
De azért nyomassuk neki ezeket a műveket, hátha egy életre megutálja az irodalmat. A gyűrűk ura-trilógiát olvassa? Tűzre vele! Micsoda gyalázat! Versekből is tanulja csak Petőfi, Arany, Radnóti és a többi klasszikus műveit! Akkor is, ha nem akarja. Szépek és jók ezek a művek, meg kell velük ismerkedni - de talán nem minden áron. Mert míg a gyerek fejébe a tanár kézzel-lábbal igyekszik beletömni, hogy Arany János mit hogyan is értett A walesi bárdokban, addig az a büdös kölök szünetben csak azért is - mondjuk - Tankcsapdát hallgat a telefonján és leginkább az foglalkoztatja, hogy mire gondolt Lukács Laci, mikor azt énekelte: "A férje ő lett, a fiúja meg én".
Rossz lenne ettől a gyerek? Dehogy! Egyszerűen csak nem nagyon tudják érdekelni a több évtizeddel, évszázaddal korábbi, nála jóval idősebb, teljesen más helyzetben élő emberek érzései, gondolatai. Ez meg abszolút nem idegen dolog a 14-18 évesek közt. De azért megpróbálják tűzzel-vassal letörni a szarvát, visszavágni a "vadhajtásokat", nehogy már a gyereknek legyen igaza. Olvassa azt, amit ötven éve minden diák, tanulja meg a kötelező verseket, mert "kárára nem válik, ha ismeri". Ja, aztán meg érettségi után messzire dob minden szépirodalmat és annyi a bazi nagy művelődésügyi erőlködésnek. Jobb esetben talán önerőből felfedezi a szépirodalom számára is érthető részét - de miért nem lehet ezt iskolában megtenni?
Oly' mindegy lenne, mit olvas a gyerek, a lényeg az, hogy igényes nyelvezetű szépirodalom legyen és ne legyen kínszenvedés számára. Ha egy 13 éves, rózsaszín álomvilágban élő lány mindenáron a Twilight-sorozat könyveit akarja elolvasni, mer' az milyen jó, hogy Edward tűzön-vízen át kitart Bella mellett, akkor tegye meg nyugodtan. A tanár pedig ne hajtsa el azzal, hogy "mi ez a hülyeség", hanem legyen segítségére abban, hogy a művet a lehető legjobban megértse. Olyan mindegy, hogy azt a megszemélyesítést vagy metaforát Jókai Mór vagy Stephenie Meyer írta-e le, a lényeg ugyanaz. De Jókai Mór megszemélyesítését undorral fogja olvasni a gyerek, Stephenie Meyerét meg örömmel. Szó se róla, nekem is hányingerem van az egész Twilight-hisztériától, de ha egyszer gyerekek, fiatalok önszántukból olvasnak el három darab sok száz oldalas szépirodalmi könyvet, akkor annak örülni kell, nem pedig eltaposni a lelkesedésüket. Majd kinövik a vámpíros-vérfarkasos rózsaszín leányálmot, de a lényeg, hogy olvasnak.
Sőt, ha már úgyis megnézik a filmet is, akkor adódik az újabb lehetőség: össze lehet hasonlítani a filmet a könyvvel. Mi az, ami megvan a filmben is, mi az, ami kimaradt, a könyv hangulatát hogyan érzékeltetni a film - ezernyi kérdés, amit mind-mind meg lehet tárgyalni. Hiszen van mozgóképkultúra és médiaismeret óra is. De azon egyelőre ott járunk, hogy A kőszívű ember fiai filmváltozatát próbálják elviselni a diákok. A könyvet persze nem nagyon olvasták el, aki mégis, az sem emlékszik rá, az 1964-es film pedig - bár kétségtelenül nívós alkotás - nem tudja érdekelni a mai 18 éveseket. Ez nem az ő hibájuk, egyszerűen nem várhatjuk el tőlük, hogy egy 50 éve készült, több, mint 150 éves eseményeket felelevenítő, két és fél órás filmért őszintén lelkesedjenek. Majd 30-35 évesen biztosan nagyra tudják értékelni, de addig el kell telnie egy kis időnek.
Óriási lehetőségeket hagy ki a magyar oktatás ezen a téren immáron évtizedek óta. A félrecsúszott koncepció hibáit már nem lehet eltitkolni, az indoklásként mikor milyen formában előadott maszlag (hol nemzeti kincsre, hol hagyományokra hivatkoznak azok, akik megszólalnak) már nem tudja eltakarni azt, hogy a rendszerben valahol iszonyatos lustaság, nemtörődömség vagy a másik nagy átok, a vaskalapos konzervativizmus vert gyökeret és nagyon nem enged. Pedig egyik sem jó. Az sem jó, ha a döntéshozók - akármilyen szinten is legyenek - nem foglalkoznak azzal, hogy korszerűek legyenek az ismeretek, a "jó az úgy is" filozófia mentén oktatják azt, ami esetleg évtizedekkel ezelőtt is elavult volt (lásd: főiskolák, egyetemek természettudományos és műszaki karainak 80 és a halál közti "szaktekintély-emeritus" oktatói). De az sem jó, ha a görcsös ragaszkodás, változtatni képtelenség mögött a nádpálcás tanárt, padban vigyázzban ülő, iskolaköpenyes gyereket és az oktatás poroszos légkörét visszasíró örök konzervatívok ténykedése áll. Az ő ténykedésük ritkán tesz jót az oktatásnak.
Mindegy is, ki a felelős, mert a vesztesek a gyerekek. Nagy részük úgy megutálja az olvasást, hogy később sem fog majd könyvet a kezébe. És ezzel rengeteget veszítenek.

(igen, én is olvastam ezt a cikket, de a bejegyzést még jóval a cikk megjelenése előtt kezdtem el írni)

Aktivitás

avagy: Szemelvények a tunyaság történetéből

A tanfolyamon közepes méretű csoport jött össze: 16-an vagyunk. Ez már épp elég ahhoz, hogy sokféle ilyen-olyan emberrel találkozzak. Többségük jó fej, sőt: nincs köztük igazán kibírhatatlan, pedig 19-től 58 évesig, 8 általánost végzettől az érettségizett, több szakmával bíróig van itt mindenféle ember. Mégis jól kijövünk egymással, nincs gyűlölködés.
De ez nem azt jelenti, hogy ne lennének nehezen értelmezhető létformák. Ilyenből jó néhány akad. Nem tisztem senkit sem megítélni, nem akarok a szokásos "Ezek a mai fiatalok..." szöveggel jönni, mert jómagam is a fiatalok közé tartozom. Meg különben is: évszázadok óta ezt hajtogatja minden generáció, azt' valahogy mégsem dőlt még végső romlásba a világ.
Így hát csak néhány igaz történetet idézek fel, szemelvényeket a mai kora huszonéves ifjúság életéből. A következtetéseket mindenki vonja le saját maga, én is meg fogom tenni, de nem biztos, hogy az én véleményem helyes.

Szerda volt a tanfolyam első napja, reggel 8-ra kellett mennünk. Én háromnegyed 8-ra értem oda az iskolához, akkor ketten álltak a kapu előtt. Az ő buszuk öt perccel korábban érkezett meg. Nem tudtuk, melyik terembe kell mennünk, ezért kinn vártunk - különben is igen szép idő volt még akkor, augusztus végén.
A többiek nem jöttek. 7:50-kor még mindig csak hárman voltunk, aztán valamikor 7:55-kor tűntek fel a csoporttársak. Én akkor már elindultam volna befelé, de még megvártam őket, gondoltam, csak köszönök. Köszönés, bemutatkozás, majd...
Nem, nem indultak el órára. Még rá kell gyújtani. Mer' utána ki tudja, mikor adódik legközelebb alkalom? Mindegy, ketten azért bevonultunk órára, a többiek jó tíz perc késéssel jöttek. Mindez már rögtön az első napon.

Vannak szünetek nap közben. Elméletileg minden óra 45 perces, köztük 10 perc szünettel, de mivel (szintén elméletileg) mi már felnőttek vagyunk, nem kell háromnegyed óránként WC-re vagy cigizni (inkább cigizni) menni, ezért másfél óránként van 10-15 perc, amíg regenerálódhatunk. Ez aztán legalább fél óra szokott lenni, mert a társulat nagy része kimegy, elszív egy cigit, aztán még elmegy a pékségbe ennivalót venni, visszaér, megeszi, elszív még egy cigit, kicsit beszélgetnek, na, még egy cigi és akkor talán bejönnek. De még elmennek WC-re.

Ha már pékség: van a közelben kettő is. A legtöbben ide járnak ennivalóért nap közben. Néha én is csak odáig jutok el, mint pénteken, mikor a kéményseprő kicsit keresztülhúzta a délelőttről alkotott számításaimat. Épp akkor ért ide, mikor ebédeltem volna, így se ebéd nem volt, se ennivalót nem tudtam készíteni magamnak délutánra. És még így is rohanva értem oda órára. De legalább kikotorta a kéményt a jóember és a szép, új kályhánkat is ellenőrizte.
Viszont a csapat nagy része nem is próbálkozik mással, csak a pékségbe jár. Minden szünetben 1-2 leveles sütemény (az íze mindegy is, mert mind egyforma, áfonyalekvárostól a sajtos-sonkásig), hozzá egy energiaital, azt' jóvan. Mindez a napi 1-2 doboz cigaretta mellé. Nekem meg sajnos nincs ennyi pénzem.

De ha már pénz: kapunk azt is. EU-s pénzből támogatott tanfolyamról van szó, tehát keresetpótló juttatás jár nekünk azért, hogy tanulunk. Ez nem sok ugyan, de legalább ez van, ha már rendes munka nincs. Mivel még augusztus végén elkezdtük a tanfolyamot, ezért volt 4 napunk augusztusban, amire számfejtették nekünk a támogatást. Így szeptember közepén mindenki kapott egy óriási összeget: 6.985 Ft-ot. Hétfő volt, reggel jöttek az SMS-ek mindenkinek, hogy pénz van.
Volt, akinek délre már nem volt pénze. Az a hétfő a buli napja volt sokaknak. Akadt, aki a teljes összeget kaparós sorsjegyre költötte, a tanár majdnem kizavarta óráról, mikor ott is a Bukszát vakargatta. Más a pékségben verte el az összeget: aznap egymás után ciccentette az energiaitalokat, két kézzel tolta befelé a süteményeket. Megint más óra után hazafelé az ABC-ben vett egy üveg Vilmost, mer' van pénz.
Szerdán már más volt a helyzet: a hétfőn még nagy lábon élő nagyokosok az ABC-ben vették az olcsó vizes zsemlét, abban nyomták szét a mackósajtot és a csapból itták hozzá a vizet. Következő héten pedig már azon nyígtak, hogy olyan vonattal menjünk gyakorlatra, ami nem gyors, mert a pótjegyre már nincs pénzük.

Ó, igen, az utazás. Az sem akármi. Képzésre járó, szegény sorsú munkanélküliként kapunk utazási igazolványt is, amellyel a lakhelyünk és a képzési helyünk között vehetünk 90%-os jegyet buszon vagy vonaton. Nekem így 75 Ft-ra jött ki a vonatjegy Sárospatakig, a buszozóknak meg kőkemény 20-30 Ft-okat kell kicsengetniük azért, hogy eljöjjenek ide, órára.
Ettől függetlenül a társulat fele autóval jár órára. Kész röhej, mikor reggelente a sok szegény munkanélküli autójával telik meg az iskola előtti parkoló. Hogy mire fel ez a nagy gazdagság? Ahogy egyikünk mondta: kényelmesebb így. Ha busszal jönne (ahogy a falujából még ketten is jönnek), akkor fel kellene kelnie 6-kor, jönne a busz kicsivel 7 előtt, beér fél 8 után, aztán majd' fél órát vár. Így meg felkel negyed 8-kor vagy fél 8-kor, bevágja magát az autóba, itt van 10 perc alatt és még zenét is tud hallgatni közben. Óra után meg nem kell a megállóban várnia a buszt, csak beül és otthon van újabb 10 perc alatt. Hát nem csodás?

Tehát azért jó az autó, mert sokáig lehet aludni. De autó nélkül is lehet ám. Egyik nap délutánra mentünk és még út közben találkoztam az egyik csoporttársammal, aki biciklivel jött. Panaszkodott, hogy nem jó ez a délutáni óra, nincs ideje semmire. Én is mondtam, hogy nekem sem jó így: akkor már két napja készültem, hogy megyek a városba füstcsőért a kályhához, de nem értem oda. Ha reggel beugrott valami tennivaló (mondjuk 20 mázsa fa lerakodása, mert meghozták a tüzelőt), akkor már esélytelen volt, hogy minden beleférjen a délelőttbe, este 6-kor pedig, mikor hazaértünk, már hiába is mennék bárhová. Így csak a ház körül tudok dolgozgatni, még a műhelybe sem tudok elmenni, pedig lenne ott is mit csinálni.
Bizony, neki is van baja ezzel bőven. Felkel délben, eszik valamit, utána jön órára, aztán hazamegy, gépezik és alszik. Nem érnek így semmit a napok.

Órára nem illik felkészületlenül, felszerelés nélkül menni. Én is minden egyes alkalommal ellenőrzöm, hogy megvan-e minden, ami az adott órára kell: könyv, füzet, tolltartó, rajzeszközök. Ám van, aki ezt kiadja bérbe. Egyik reggel, az első rajzóra előtt egy csoporttársam kérdezi a másikat: van-e rajzfelszerelése? Órára ugyanis sima füzet (igen, a 80-32-es), két vonalzó, körző és ceruza kell. A válasz meglepő volt: "Mit tudom én, anyám pakolt!". A fiatalember egyébként nemrég töltötte be a 22. életévét.

Felszerelés másképp: nemrég a napot dolgozatírással kezdtük, csak azért, hogy lássa a tanerő, tanulunk-e néhanapján. Egyikünk kicsit késve érkezett: délután 1 óra helyett fél 2-re sikerült megérkeznie. Mikor belépett, mondta neki a tanár, hogy vegyen elő egy lapot és tollat, majd lediktálja neki a kérdéseket.
Erre ő kért egy lapot.
Majd egy tollat.
Mint kiderült, összesen egyetlen darab Nemzeti Sport volt nála, úgy gondolta, aznap délutánra annyi is elég, még írószerszám sem kell.

Egyébként is igen népszerű ez az újság. Hétfőn és csütörtökön rendszeres, hogy a hozzáértők jó negyed-fél óra késéssel érkeznek meg (újságosnál voltak újságért, illetve beszerezték a Tippmix-szelvényt), aztán halálos nyugalommal kiterítik az olvasnivalót és elkezdik nézni, melyik mérkőzést hogyan tegyék meg, majd bőszen ikszelgetnek. Mindez órán történik, mikor éppen próbálnák oktatni őket. Mikor legutóbb rádördült a rajztanár az egyik nagyokosra, a derék ifjú nem értette. Hát ő attól még tud figyelni...

Bizony, figyelni nehéz. Mikor délután 1-kor kezdődik a nap, este 6-kor már nem vagyunk a topon. A tanár még annyira sem, mint mi. Főleg, ha munkavédelem van, mert az valami botrányosan érdektelen. Komoly erőfeszítést igényel, hogy észnél legyen az ember.
De nem mindenkitől. Van, aki ilyen napokon is vidám. Ők általában óra előtt a közeli sörözőben találkoznak, kicsit begyorsítják magukat, szünetekben pedig a boltban vett rettenetes kannásborral tartják fenn az alaphangulatot. Jó nekik, hogy megengedhetik maguknak.

Az alkohol azonban tanfolyamon kívül is központi téma sokaknál. Minden hétfőn elő szokott kerülni a "Na, mi volt hétvégén?" című kérdéskör. A válaszok sokaknál egy téma körül forognak: berúgtam, beálltam, annyit ittam, hogy..., nem emlékszem semmire, akkora buli volt - és így tovább. Minden hétvégén. Kiesett órák, napok, lehányt ruhák, rendbontás, verekedések, rendőri intézkedés, udvaron ébredés, cifra másnaposság.
Nem tagadom, pár éve velem is gyakrabban fordult elő ilyesmi. De azért az, hogy minden pénteken és szombaton teljes áramszünet legyen, kicsit sok.

Mint említettem, többféle háttérrel érkeztünk. A tanárok rendszeresen rá is kérdeznek, hogy ki mit tanult, hol dolgozott, mert attól függ, honnan kell indítani a szakmát. És bizony van, aki az érettségi óta eltelt 2-3 évből nem sokat tud felmutatni. Akad olyan, aki hótt' büszke rá, hogy neki pókerosztó vizsgája van, mer' rendes tanfolyam volt ám előtte. Hat napig tartott és bizony nem olyan könnyű ám osztani, mint hinnénk. Meg abból jól meg lehet élni. Bár nem tudom, akkor miért jár tanfolyamra.
De olyan is van, aki még ennyit sem tudott produkálni. Pontosabban: semmit. Leérettségizett, azt' annyi. Nem felvételizett a felsőoktatásba, nem járt OKJ-s tanfolyamra, de nem is ment el dolgozni. Az érettségi óta eltelt pár évben igazából nem csinált semmit, csak úgy elvolt magának. És ez nem zavarta.

Ennyi érdekesség jutott most eszembe. Így néz ki a húszas éveik elején járó ifjúság élete mifelénk most, 2013 októberében. Ritkán aktívak, de ha mégis, abban sincs köszönet...
Mondjuk a fene sem tudja, kinek van igaza. Négyen-öten vannak az igazán ütődöttek, nagyjából ugyanennyien akadnak azok, akik komolyan veszik a tanfolyamot. Nem biztos, hogy később nem pont az a négy-öt hülye fog először jó állást kapni CNC forgácsolóként, a jó tanulók meg majd mehetnek a gyárba minimálbérért robotolni. Lehet, hogy az élet nem ilyen egyszerű. De nekem most még nagyon úgy tűnik, hogy az idióták számára nem sok babér fog teremni.
Ám ettől elvonatkoztatva sem értem a jelenséget. Nem vagyok képes felfogni a tunyaság ezen szintjét. Nem tudom elhinni, hogy tényleg léteznek olyan emberek, akiknek a napi anyagcsere és a dohányzás a legkomolyabb tevékenységük.

Bunkóságaink

"- Bunkó paraszt! Mit jössz nekem? Nem tudsz arrébb menni?
- Tudnék én, de nem akarok. De te miért nem mész arrébb?"

Morzsi, a bölcs

Már megint megcsalt? Az a szemét!
Te, figyelj, hányadik ilyen is ez? Negyedik?
Na, figyelj, akkor mondok valamit!
Ülj már nyugodtan a fenekeden két percig!
Na, szóval...
Van nekem egy kutyám. Azt hiszem, hat éves, fekete, a jó Isten sem tudja, milyen keverék és Morzsinak hívják.
Igen, az a Morzsi, akit már láttál is. Na, van nekem ez a kutyám. Nem mondom, hogy olyan nagyon. Nem mentőkutya vagy egyéb, de nem is hótt' hülye. Az az igazi átlagos kutya: semmi sem jut eszedbe a szellemi képességeiről. Kutya, oszt' kész.
Na, ennek a kutyának régen szokása volt bejárni a tyúkudvarba. Nem okozott ott kárt, nem kergette meg a tyúkokat, eszébe sem jutott volna. Csak szépen megzabálta a kajájukat, főleg a bekevert tojótápot szerette. Én meg nem szerettem, mert a kukorica és a búza önmagában sem olcsó, a tápkoncentrátum sem az, ráadásul munka is van vele bőven: méricskélem a terményt, a koncentrátumot, a tojáshéjat, a sót, a paprikát (igen, fűszerpaprika is kell bele, mert attól szebb a tojássárgája), megkeverem az egészet, ledarálom - a végére úgy nézek ki, mint egy molnárlegény.
Tehát nem örülök neki, ha ettől nem a tyúkok tojnak jobban, hanem a kutya zabálja meg, aztán kiszarja egyben, mert nem tudja megemészteni. Éppen ezért mikor először benn, a tyúkudvaron találtam, jól hátbavágtam a vesszőseprővel, amivel a tyúkokat szoktam nevelni. Két nap múlva megint benn találtam, megint kapott. Egy hét múlva ugyanez megismétlődött, megint elvertem, azóta nem megy be többet. Nem kell fenyegetni, mutogatni neki a seprőt, tudja a rendet.
Hogy mit akarok ezzel? Azt, kicsi szívem, hogy így, 24 évesen, egy gépészmérnök alap- és egy logisztikai mérnöki mesterdiplomával, angol-magyar műszaki szakfordítóként, némi köztársasági ösztöndíj, felsőfokú nyelvvizsgák, OKTV- és TDK-győzelmek után, igazán lehetne annyi eszed, mint egy hatéves keverék kan kutyának: ha valahol háromszor kikapsz, negyedszerre nem mész vissza ugyanoda, mert alighanem újra ki fogsz kapni.
Mit mondasz?
Hogy szereted?
Hát, tündérem, ha neked ilyen hülye hobbi kell, akkor meg ne panaszkodj, ha néha nagyon megszívod vele...

Mindenki hülye

Ajánlom a címet szíves figyelmetekbe. Ez egy ilyen nap, mindenki megbolondult.

Rég beszéltünk

***** üzeni:
Helló! Mizújs veled? Rég beszéltünk. :-)

L. Cz. üzeni:
Van egy rossz hírem: sajnos nem érek rá kijavítani az éppen aktuális szakdolgozatod stilisztikai hibáit, de az autódat sem tudom megjavítani és arra sem érek rá, hogy lefordítsak neked valami angol nyelvű cikket. Van épp elég dolgom.

***** üzeni:
???

L. Cz. üzeni:
Az elmúlt 3 évben nagyjából félévente szoktál jönni ezzel a "Mizújs veled?" témával, aminek mindig az a vége, hogy valamilyen szívességet kérsz tőlem. Most megspórolok neked és magamnak is rengeteg gépelést, mire letudjuk a kötelező köröket, miszerint én épp tanulok, dolgozom és a műhelyben teszek-veszek, veled nem történik semmi érdekes, csak a sokadik diplomádat szerzed, de most már munka mellett, és utána rátérsz, hogy mi is kellene neked.

***** üzeni:
Hogy te milyen szemét lettél!

L. Cz. üzeni:
Nem. Csak őszinte. Egyéb kérés, kérdés?

***** kilépett

A szifonpatron története

Tegnap megígértem, hogy ma megírom a szifonpatron névre hallgató csoda történetét. Nos, íme, itt van, hogyan került az üzem udvarára az átlagosnak tűnő fémdarab, amiből helyi Excalibur lett.
Az egész úgy kezdődött, hogy Ricsi rámutatott egy jókora vasdarabra a bejárat mellett. Én először ipari gázpalacknak hittem, később kiderült, hogy egy kb. 30 cm átmérője, 150 cm hosszú tömör, hengeres vasdarabról van szó, ami meglehetősen durva felületű. Látszik rajta, hogy valami nyersdarab lehet. De nagyon nyers.
(igen, köszönöm, én is tudom, hogy a műszaki emberek mm-ben számolnak, de ilyen felületi simaságú anyag esetén tök felesleges mm-ben mérni)
Ahogy vizsgálgattuk a vas- és acélgyártás eme bődületes méretű technikai csodáját, odajött Miska bá', a műhely legfőbb szakija. Megkérdeztük tőle, hogy ez mégis micsoda. "Ez, fiúk? Ez a szifonpatron, az emberi hülyeség emlékműve!" Nem értettük. De ő elmagyarázta.
A forgácsolóüzem tulajdonosa egy rendkívüli - egyesek szerint eltúlzott - vállalkozókedvvel megáldott úriember. Mindent elvállal, ami forgácsoláshoz kapcsolódik, aztán néha óriási buktát produkál egy-egy olyan megrendelésen, ami nem nagyon illeszkedik a TSz-ből, gyárakból levetett, hellyel-közzel felújított nagy forgácsológépek és az egykoron ezen gépeke dolgozó, szocialista munkamorállal súlyosbított munkavállalók által meghatározott üzemi profilba. Vagyis volt már itt olyan precíziós nagyszériás munka, aminél a munkadarabokkal be kellett járni a fél megyét, hogy találjanak egy megfelelő műhelyt, amiben kellő pontossággal lehet őket készremunkálni, mert az itteni géppark nem tudta elérni az elvárt szintet. De volt példa arra is, hogy nagy fordulatra tervezett fogaskerekeket kellett volna gyártani ezres szériábal egy szem egyetemes maróval és osztófejjel. Az sem volt épp sikersztori: nem lehet elég finomra marni a fogakat a marógéppel, az osztófejjel befogott kerekeknek pedig minden egyes fogát egyesével kell kimunkálni. Örültek a dolgozók nagyon.
Egy alkalommal ez a derék ember - mármint a tulajdonos - hallott egy nagy munkáról, amiben sok pénz volt. A közeli vasúti járműjavítóban végezték az egyik MÁV-mozdonysorozat nagyjavítását, átalakítását (lehet, hogy a V43 2000 sorozat építése volt az, én nem tudom) és egyes részfeladatokat kiadták bérmunkába. Az egyik ilyen egy jókora közlőtengely előkészítése volt: a majdani közel 1.300 mm hosszú és majd' 300 mm-es átmérőjű tengely előgyártmányát kellett volna elkészíteni. Jön a kohóból a nyersgyártmány, a jókora hengerelt köracél, ezt kell méretre darabolni, síkra oldalazni a végeit, csúcsfuratot készíteni bele és nagyolással hengeresre munkálni. Ilyen állapotban vitték volna a járműjavítóba, ahol kialakították volna belőle a tengelyt. Okos megoldás ez: a járműjavító gépeit nem kell sokat állítgatni, a nagyolt előgyártmányból gyorsan és pontosan ki lehet alakítani a tengelyt.
Na, erre vállalkozott a kisüzem. Pontosabban annak nagyravágyó tulajdonosa. Megkérdezte a paramétereket: legfeljebb 1.500 mm-es hossz, 300 mm-es átmérő, ebből kell dolgozni. Kicsit gondolkodott: van a nagyeszterga, 3.000 mm-es csúcstávolsággal (ez a leghosszabb anyag, amit meg lehet rajta munkálni) és 400 mm fölötti elfordulási átmérővel (ez meg a legnagyobb átmérő). Ez jó lesz a munkához. Illetve van a közepes eszterga, ami csak 2.000 mm-es hosszúságú, de annak is kicsivel 300 mm fölötti az elfordulási átmérője. Két gépen lehet drehálni, meglesznek hamar, hurrá!
Megegyeztek a járműjavítóval, megkapták a rajzokat, a derék tulaj elmondta a melósoknak, hogy egy darabig senki nem megy szabadságra, mert munka lesz, aztán várták a megváltást.
A megváltás egy kisteherautó formájában érkezett. A fehér "transzporter" (mifelénk minden kisteherautónak ez a neve, legyen akár Ford Transit, akár Fiat Ducato, akár valóban VW Transporter) betolatott az udvarba, majd lelöktek róla egy bődületes méretű vasdarabot. Ez volt a próbadarab, ezt kellett a rajz szerint forgácsolni, aztán ha kész, majd jönnek az átvevők, ellenőrzik és ha jó, indulhat a gyártás.
Na, ez volt a szifonpatron.
A vasdarab nagy dübbenéssel megérkezett a műhely elé, a földre, a kisteherautó elhajtott, majd a főnök és a melósok körbeállták a vasat. A jövőjüket látták benne, a pénzes melót, ami rövid távon kihúzhatja őket a '90-es évek végi, 2000-es évek eleji pangásból, hosszú távon pedig megalapozhatja a kapcsolatukat a járműjavítóval, amire építve végre lehet normálisan, nem egyik napról a másikra ügyeskedve dolgozni. Az a hallgatag vasdarab képviselte számukra a fennmaradást.
A pillanat szent áhítatát egy izgága anyagmozgató fiatalember törte meg (akkor még jobban ment az üzlet, volna külön anyagmozgatók). "Főnök, hogy a picsába fogjuk bevinni a műhelybe ezt a szart?" - kérdezte. Lassan mindenki kijózanodott, visszaszálltak a földre és felmerült bennük is a kérdés: hogy jut el a munkadarab a gépig?
Nem nagy ügy - gondolta a főnök. Ketten megfogják a keskenyített vége miatt kisebbfajta ipari gázpalackra hasonlító vasdarabot, beteszik az ajtón, aztán a műhely futómacskás emelőjével felemelik és úgy fogják be az esztergagépbe. Ezerszer kipróbált megoldás, minden nagyobb darabbal ezt szokták csinálni.
Oda is állt a végére a műhely két erőművésze: Jóska és Tibi. Megfogták, hó-rukk... Semmi. A vas a helyén maradt. Namégecce', hó-rukk! Semmi. A vas nem mozdult. Jó nehéz. Na, nem baj, szólunk Gabi bának, kihívjuk a lakatosműhelyből, hárman már meg tudjuk emelni. Gabi bá is hó-rukk, de akkor sem mozdult a vas.
Ekkor valaki - ő sem dolgozik már ott - elkezdte méricskélni a munkadarabot. A hossza hellyel-közzel 150 cm volt, az átmérője 30 cm. Na, aszongyahogy dénégyzetpípernégy, meg szorozva hával, az annyi, mint... Hű, de sok! Akkor még ehhez a ró, az mondjuk legyen hét gramm per köbcenti...
Kijött a végeredmény: a vas nagyjából 700 kg. Hiába szállt be Gabi bá, még úgy sem megy a dolog. Három embernél több pedig nem tudja megfogni, nem férnek oda. A kéttonnás futómacskás emelő lazán elbírná, de az bent van, a vas meg kint, az ajtó előtt. Az üzemi kupaktanács lelkes tagjai elkezdték vakarni a fejüket: mit lehet ilyenkor tenni? "Tegyük furikra és toljuk be!" - hangzott az első javaslat. Igen ám, de az egy szem forgácshordó furik éppen meg volt nyekkenve, mert egy kisebb, 250 kilós munkadarabot sikerült vele kitolni az udvarra. Lehet, hogy a 700 kiló már végzetes csapás lenne számára. Ugyanezen ok miatt mondtak le a molnártalicska használatáról is.
De volt ott egy hidraulikus kézi raklapemelő, akarom mondani: béka. Két tonnát bír, fel lehet fektetni rá keresztben a vasat, be lehet vele tolni. Csak két probléma van. Egyrészt a béka a földes-füves udvaron elég nehezen mozog, néha üresen is elsüllyed, nem hogy ekkora terheléssel. Másrészt: hogyan emelik fel a béka villájának magasságáig a vasat? Nem jó a béka sem.
"Hülyék vagytok! Há' gurítsuk be az ajtón, azt' onnét má' megemeli a macska, mer kigyön az ajtóig!" - javasolta Gyuszi bá', az öreg, tök süket lakatos. Tényleg, hogy ez nem jutott eszükbe! Na, álljál oda, Petikém, te meg oda, Miskám, egyszerre, arrafelé, hó-rukk!
Nem. De majd hintáztatva. Na, hó-rukk!
Akkor sem. Mikor a platóról legurított vas puffant a földön, jókora gödröt alakított ki magának. Akkorát, hogy abból nem lehetett kibillenteni. Mikor aztán kitartó munkával mégis sikerült, a gödör peremén átbillenő vas rögtön belesüllyedt a sárba és nem mozdult.
Ekkor szólalt meg Miska, az esztergályos: "Szerintem egyébként nem is bír el 700 kg-os munkadarabot az eszterga". A többiek megrettent arccal néztek rá: hiába minden? Hiába küzdenek a vassal? "A nagyeszterga sem?" - nézett rá kétségbeesett arccal a főnök.
Az sem. Mint kiderült, ekkora darabot sehogy nem lehet rajta megpörgetni. Csúcsra nem lehet támasztani, mert ahhoz előbb ki kellene alakítani a végén a megmunkálási bázist, illetve a csúcsfuratot, az állóbáb meg átmérőben elég lenne ugyan, de a tokmány biztos, hogy megcsúszna, ha ekkora tömeget kellene felpörgetnie. Vagy ha nem, akkor a szíjhajtás adná meg magát, ha pedig az is bírná, a 15 kW-os motor égne le. Az ugyanis szép és jó, hogy geometriai méreteit tekintve elfér a darab az esztergán, de a tömege is fontos. Azzal meg nem törődött senki.
Beindult az ötletelés: hogyan lehetne mégis megmunkálni a darabot? Mint kiderült, sehogy. Ekkora darabbal nem tudnak mit kezdeni. Pedig még az is felmerült, hogy a rettenetes méretű sugárfúrógépet alakítják át valahogyan, mert ott elfér a vas. De nem jött össze.
Így hát le kellett tenni a nagy munkáról. Jöttek is a járműjavítótól a vasért, hogy elvigyék.
De nekik sem sikerült.
Megemelni nem bírták, a teherautó platója meg magasan van. Bevinni nem tudták, hogy a daru megemelje és onnan rátegyék a platóra. Nem baj, majd visszajönnek gólyadarus (avagy KCR-es) autóval!
Megjött a gólyadarus autó, nézegették a vasat - nem lesz könnyű, de megoldható. Egy kicsit kellene megemelni, akkor alá lehetne tenni a kötelet. De hogyan emeljék meg? Ó, nem nagy ügy, pajszerral megy az, rátoljuk egy ékre, kicsit emelkedik, jó lesz az!
Jó lenne az, ha nem sárban feküdne a vas. De így csak a pajszer hegye túrta a földet, a vas meg nem mozdult. Görgetni nem lehetett, mert időközben még jobban besüllyedt, ráadásul mint kiderült, a szűk udvaron a gólyadarus csak úgy tud letalpalni, ha az egyik talp éppen a vas helyére esik. A teherautó tehát dolgavégezetlenül ment vissza.
Jött az újabb ötlet: rönkszállító darus teherautó kell ide! A daru köríves pofái meg tudják fogni a vasat, fel lehet velük emelni, aztán minden jó lesz. Megjött az összkerekes KAMAZ, beállt... És nem tudta felemelni a vasat, mert az félig a légtartály alatt volt. Egy kicsit előre, egy kicsit hátra, na, még öt centi - püff. A szemközti műhelycsarnok sarka útban volt. Arrébb már nem mehet, de a vashoz még nem fér hozzá. Nem jó.
Nem baj, van másik ötlet! MTZ-re feltesszük a rönkemelőt, az kicsi, megemeli, kimegy vele, felteszi! Ó, hogy ez eddig nem jutott eszünkbe! Jött az MTZ, rajta az első emelőkar, végén a rönkemelő. Nagy kínlódva megtalálta a megfelelő pozíciót, aminél alá tudott kapni a vashengernek a rönkemelő, megemelte - kitört a tapsvihar. Ez az! Végre megemelkedett a gonosz vas! Ekkor ugyanis már közel egy éve pihent ott, ahová sikerült elgurítani, miután ledobták a teherautóról.
A nagy ünneplésnek aztán az vetett véget, mikor az MTZ elindult: hátrafelé tudott csak kimenni és az induláskor jelentkező kis rántás elég volt ahhoz, hogy orra bukjon. A rönkemelő ugyanis nem 700 kg-os acéltömbök emelésére lett kitalálva, hanem lényegesen könnyebb farönköket lehetett vele pakolni. Ez sem jó.
Két nap múlva visszajött az MTZ, ezúttal hátra volt szerelve a rönkemelő. Elöl a motor, hátul a vas, megvan az egyensúly, minden oké. De a hátra felkendácsolt rönkemelőt meg nem lehetett eléggé lebillenteni, nem tudott a vas alá kapni.
Legközelebb egy Weimar markoló érkezett. Az tutira elbírja a 7 mázsát, nem dől fel vele. Fenn volt a rönkemelő is - minden jó lesz. Ez már menni fog, gyerekek. Megemeli, kimegy vele, felrakja a teherautóra.
Letalpalt.
Felszedte, majd letalpalt kicsit arrébb, hogy hozzá is férjen.
Megemelte.
Óvatosan elkezdte fordítani a felépítményt, hogy ne merőlegesen álljon az alvázhoz képest, mert akkor nem tud kitolatni.
A vas megakadt a műhely sarkában, kicsit lebontotta, a Weimar pedig elkezdett billenni.
Nagyon.
Még mielőtt rádőlt volna a műhelyre, a kezelő visszafordította a felépítményt, ettől a vas az udvarban található gáztartály kerítését döntötte ki és célba vette a tartályt.
Nem találta el.
Vasat vissza a helyére.
Tehát nem jó, a Weimar nem fordulhat el, mert nem fér el. De ha nem fordul el, akkor meg a kapun nem tud kimenni. Tehát új munkamódszer jön.
Letalpal.
Megemeli.
Feltalpal.
Kicsit hátragurul.
Kicsit fordul.
Megint hátra.
Megint fordul.
Jó lesz már?
Gyere hátra!
Fordulj!
BAMM!
A műhely falához épített kerti budi azóta nem használható.
Mint kiderült, a Weimar csak üzemen kívül, behajtott kanállal tud bejönni, ha ki van hajtva a kanál, sehogy nem tud kifordulni az udvarról.
Így hát a vas maradt. A járműjavító lemondott róla, az ott dolgozók pedig párszor megpróbálták megmozdítani, hogy elvigyék a MÉH-telepre. Volt, hogy teherautó után kötötték és megpróbálták kihúzni - elszakadt a kötél. Ugyanezt megpróbálták traktorral - ugyanúgy elszakadt a kötél, de ahogy visszacsapott a szakadás után, benyomott egy ablakot is. Volt egy olyan elvetemült ötlet is, hogy keresztben megfúrják a vasat, a lyukakon át tudják vetni a kötelet és úgy emelhető. Az ötlet ott bukott meg, hogy a vasat csak a sugárfúrógép tudná átfúrni (de még az sem biztos), viszont arra meg nem tudják feltenni. Más gép pedig nincs, ami a földtől 10 centiméterre, asztal nélkül tudja vízszintes irányban 300 mm mélységű furatot készíteni.
A vas tehát ott maradt. Valaki elkeresztelte szifonpatronnak. Még pár évig próbálták megmozdítani, aztán letettek róla: nem megy az már sehová. Ki is alakult egy legenda: aki a szifonpatront ki tudja vinni az udvarból, az fogja felvirágoztatni az azóta is vergődő céget.
Nos, a hős egyelőre nem jött még el...

Ipartelep és ami ezzel jár

Ja, igen, tanfolyam is van. Ma mérési gyakorlat volt: az ipartelepre mentünk ki egy üzemcsarnokba, hogy mindenféle érdekes - és esetenként pontos - mérőeszközzel mérjük meg, mi merre hány méter (milliméter, tized- és századmilliméter, illetve mikron).
Na, ott aztán láttunk csodákat. A műhelyen ugyanis voltak ablakok. Nem is akármilyenek: a MÁV személykocsijainak túlnyomó többségén (A, B, Bhv és származékai) használt fele részben lefelé eltolható dupla ablakok. Ezekből volt 5 darab beerőlködve a betonblokkok közé. Mer' az hőszigetel, nyitható-zárható meg olyat lehetett készen kapni. Mondjuk hogy a bowdenes mozgatómechanikát minek kellett egyesével felműteni minden egyes ablakhoz, sosem fogom megérteni. De így félállásban is a helyén marad, felfelé meglökve pedig magától záródik. Ez igen hasznos egy forgácsolóműhelyben.
Talán a nap végéig elszórakoztattak volna az ablakok (asztalosműhelyben nőttem fel, gyermekkori beidegződés, hogy mindenütt a nyílászárók és a zárak keltik fel a figyelmemet, aztán a bútorokat kezdem vizsgálgatni, parkettás helyiségben pedig a padlót is tudom bámulni), ha nem szólt volna Ricsi, hogy van ott más izgalmas is. Mégpedig a talicska. Teljesen szabványos talicska volt, nyomokban mintás gumival, két fogantyúval és széles, hosszú,"trágyaszállító" felépítménnyel. A felépítményen meg 30 centiméternyi, élben odapöttyözött 3-as lemezből készült magasítással. Mint kiderült, az egyik munkánál elég sok volt a forgács, nem győztek fordulni a furikkal.
Én meg nem tudtam, hol vagyok. Pedig a szifonpatron sztorija csak később jött. Holnap majd elmesélem azt is.

Természet, tudomány

"Ó, én sosem voltam jó ezekből a reál tárgyakból. Matematika, fizika, kémia... Nem mentek nekem ezek. Betanultam, mert be kellett, de nem értettem. Nem is tudom, minek kellett ezekből ennyi felesleges dolgot megtanítani, nem is veszem hasznukat"

Ki az, aki hallott már ilyet? Ki az, aki mondott már ilyet? Na, gyerünk, nem kell szégyenkezni, emelhetitek a kezeteket! A véleménynyilvánítás (még) szabad.

Mer' ezek a reál tárgyak meg természettudományok. Engem hagyjanak békén vele, én humán beállítottságú vagyok, meg amúgy is inkább vizuális típus vagyok, nekem ez az ilyen-olyan összefüggések keresése, a logikázás meg az egyenletek nem jönnek be, én látni szeretem a dolgokat, kézzelfogható módon. Ott van, le van írva, mettől meddig kell megtanulni, benne van minden, megtanulom, elmondom, ötös. Nincs ezzel semmi baj.

Aztán jönnek ilyenek. Mer' ő nem gondolta. Ő aszitte, hogy. Nem akart ő robbantani, csak ugye hideg van, be keletett vón' gyútani a kazánba, de nem gyúlt a fa, tecciktunni, aztán gondolta, megborítja már valamivel. Valamikor régen a nagyapja gázolajat vagy használt gépolajat locsolt ilyenkor a fára, ő is gondolta, ez segíteni fog. De neki nincs otthon gázolaja, se kenőolaja, viszont a stíl vagy mijazistemmá fűnyíróhoz van benzin. Nagy a kert, nem ér ki az elektromosnak a hosszabbítója. Na, szóval ahhoz volt egy kanna benzin, úgy gondolta, ha a motor megy azzal is meg gázolajjal is, akkor a kazánba is jó lesz.

Jó lett.
Nagyon jó.

Tudom én, megvan a delikvensnek a maga baja. De akkor is: tényleg ennyi esze lett volna? Valószínűleg járt általános iskolába, ahol kémiából elmesélik, hogy a benzin könnyű szénhidrogének elegye és gőzeiben piszok gyorsan, robbanásszerűen ég. Tökéletes égés esetén szén-dioxid és víz keletkezik, de ez itt most lényegtelen. Ráadásul a benzin nagyon gyorsan párolog még szobahőmérsékleten is. Meg fizikából is elmondták, hogy az Otto-motorban a benzin nagyon gyorsan ég, azért löki meg a dugattyút, azért forog a motor. Ha járt középiskolába, ott ugyanezt még egyszer elmondták neki. Sőt, ha szerzett B kategóriás jogosítványt, ott is szó volt erről. És akkor arra még nem tértünk ki, mi a szegény ember szakmája. Lehet, hogy ott is hallott erről.

Mindezek ellenére igazi idióta módjára beleborítja a benzint a kazánba, ahol van esélye párologni, a gőz sehová nem tud távozni, megreked, de levegőt kap, majd alágyújt a gyufával. Aztán nagyot néz, mert nem tudja, hogy került oda a tűzokádó sárkány. Mert bár neki fogalma sincs a természettudományok nagy részéről, a szénhidrogének molekulái pontosan tudják, hogy oxigén jelenlétében, kellő aktiválási energia mellett az a dolguk, hogy robbanásszerűen elégjenek szén-dioxidot és vizet hagyba hátra.

De nem kell az a sok rohadék reál tárgy, nem is értem, miért erőltetjük...

Hiány

Hiányérzet. Nem múló hiányérzet. Kerepel, sípol, pittyeg, kolompol itt, a fejemben: valami nincs itt!
De mi az?
Valami hiányzik. Körbe-körbe járkálok a szobámban, a házban, az udvaron, feltúrom a polcokat a garázsban, benézek az autó alá (k***a anyját a kipufogónak, megint szétcsúszott, holnap, gyakorlat után emelhetek alá, de ki sem tudok állni, mert eldurrant a vízcső, azt is kell még venni), megemelem a kutyaházat - nem, sehol sincs.
Tényleg, mit keresek egyáltalán?
Mi az, ami annyira fontos, hogy nem hagy aludni a hiánya, még akkor sem, ha tudom, hogy holnap legkésőbb fél 7-kor kell kelnem, hogy odaérjek gyakorlatra?
Mi hiányzik az életemből?
Mi a megoldás?
Nem tudom, mi kell, de az nagyon. Mit tegyek, hogy ez a nyomasztó érzés elmúljon és végre nyugodt lehessek?

Jé, itt egy ásványvizes palack, benne valami sötét folyadék.
Boroskóla.
Megvan a megoldás, gyerekek!

Macskák

Én nem értem, mi van a macskákkal.
Még kicsi voltunk, máshol laktunk, akkoriban az ablakom alatt ütötték-verték egymást.
Kicsit nagyobb lettem, költöztünk, akkor meg a padláson ment a macskaduett, mindig pontosan az én szobám fölött.
Megint költöztünk, ehhez újra nyávogás társult: a szobámmal szomszédos műhelyt nézték ki maguknak.
Koliban is általában vagy az ablakunk alatt (1. emelet) vagy fölöttünk, a tetőn (4. emelet) élték a magánéletüket.
Albérletben sem úsztam meg: valamelyik szomszédnak voltak macskái, nem hagytak aludni.
Most, nyáron megint felfordult a ház, én másik szobába kerültem, de itt is pont az ablakom alá járnak vernyákolni.

Vagy ennyire szeretnek, vagy ki nem állhatnak...