Mindannyian másképpen kezeljük a stresszt. Van, akin meg sem látszik, más el sem tudja titkolni, hogy ideges. Van, aki ilyenkor futni megy, fát aprít vagy más tevékenységet folytat, más ordít, tör-zúz, kitombolja magát. Ahány ember, annyiféle szokás.
Én magam eléggé rosszul viselem a stresszt. Nem volt ez mindig így, csak túl sok jutott belőle, mostanra pedig felmondták a szolgálatot a védelmi mechanizmusok. Ha valami nem sikerül, akkor attól zeng az udvar, gyártócsarnok, szoba vagy bármi más, röpködnek a szerszámok, féltéglák, könyvek.
Persze én ilyenkor rettenetes, gyenge ember vagyok. Mert a normálisak azok nem ilyenek ám, azokon nem látni semmit, elfojtják. Én vagyok a rossz és meg kellene tanulnom, ők hogy csinálják. Kösz, látom ám, mi megy: ők is ugyanúgy idegesek, ők is hajigálnának mindent, csak nem lehet. Helyette ordítoznak azzal, akivel büntetés nélkül megtehetik: beosztottal, gyerekkel, háziállattal, kisebb és gyengébb emberrel - általában olyannal, aki nem tehet semmiről. Nem hiszem, hogy ez jobb.
Nálam ez kimarad, helyette röpködnek az objektumok, üvegek és kerámiatárgyak törnek, szikrák pattognak mindenfelé. Utána viszont megnyugszom, nyoma sincs az idegességnek, tiszta fejjel dolgozom tovább. Néha jólesne a munkahelyen is valami dühöngő, ahol büntetlenül levezethetem a feszkót, mert nem szép dolog a gépet rugdosni vagy a munkalapokkal teli mappát hajigálni.
Szóval nekem ez így jó. Repül, puffan, törik, csörömpöl, megnyugszom. Csak ne kellene utána takarítani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése