Gyártörténet 1. - A semmiből valami lesz

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Magyarországon egy igen szegény vidék. Távol volt ez a vidék mindentől: Budapesttől, megyeszékhelytől, autópályától, vasútvonaltól. Nem volt itt semmi, csak gyenge termőföld, elnéptelenedő falvak meg rengeteg munkanélküli.
Persze nem volt ez mindig így: a rendszerváltás előtt virágzott a környék. Az emberek egyik része a környék falvainak egyesült Vörös Előre MGTSZ-ében dolgozott, a másik részük a Hatalmas Állami Vállalat kilincshajlító üzemében húzta az igát. Műszakváltáskor ezrével tódultak kifelé a kapukon a kilincshajlítók, kilincshajlítógép-kezelők, gépbeállítók, gépbeállítósegédek, anyagmozgatók, anyagmegállítók, lapáttámasztók és egyebek. Tele voltak a munkásbuszok, munkásbicilkik, munkáskocsmák, munkásszállók. Ja, azok nem, mert mindenki ment haza a Kádár-kocka házába, hogy maszekoljon és túrja a földet. Aranykor volt ez.
De a rendszerváltás óta csak szenvedett a vidék. A tanácselnökből átvedlett polgármesterek örökké az infrastruktúrával küzdöttek: az első két önkormányzati ciklus arra kellett, hogy megtanulják kimondani ezt a szót (pedig 1989-re a proletár internacionalizmust is épphogy sikerült elsajátítaniuk), utána jöttek csak rá, hogy bár most már - a faluban egyedüliként - ők tudják, hogy kell mondani, attól itt még infrastruktúra nem lesz.
Ment hát az ötletelés, fejvakarás, workshopozás. De nem jött be semmi: az "új hatholdas" gazdákból nem lett virágzó mezőgazdaság, a sokmilliós turisztikai központba sem tódultak a kőgazdag nyugatnémet nyugdíjasok és valahogy csak nem akartak a falu közelében tekeregni az autópályák. Nem volt semmi, ami reményt adhatott volna. A fiatalok elköltöztek a városba, helyettük érkeztek az onnan kiutált cigányok, az öregek meg lassacskán kihaltak.
A teljes összeomlás előtt azonban jött a felmentő sereg: külföldi rendszámú fekete autó parkolt le a polgármesteri hivatal előtt, amiből jól öltözött férfiak szálltak ki. A polgármester rögtön be is gombolta rég kinőtt fehér ingjét (akkor jött csak rá, hogy felülről a harmadik gomb hiányzik, addig sosem volt rá szükség), felkapta a széke háttámláján lógó zakóját (gallérnál laposra vasalva, ahogy nekidőlt, alul pedig a parkettáról összeszedett portól szürke) és izgatottan köszöntötte a Nagyon Fontos Embereket.
Jó hírt hoztak: a Hatalmas Multicég megbízásából jöttek és az új magyarországi üzemük leendő helyét keresik, ahol autóipari alkatrészeket gyártanának. Hamarosan az egész falu, majd a vidék tudta, mi a nagy újság. A polgármesterek látszólag összefogtak, a háttérben azért csak ment a furkálás: az mindegyiknek jó, ha munkahelyek születnek a faluban, de nem mindegy, hová érkezik a cég helyi iparűzési adója. Ment az egymás alá ígérés, fejszámolás, pálinkáztatás - bejött a számítás, a cég végül kedvezően döntött, ezen a vidéken épült meg az üzem az egyik falu határában, zöldmezős beruházásként. Pedig a falvak mindent megadtak volna azért, hogy az egykori kilincshajlító lerobbant üzemcsarnokát használja fel a cég.
Hamarosan felbolydult minden a békés, dohos szagú falvakban. Teherautók, markolók, autódaruk jöttek-mentek mindenfelé, az egykori TSz-legelőt alaposan feltöltötték. Mixerkocsik hozták a betont, a kocsmában a hétvégi örökrangadók és a Blikk csöcsös csaja mellett az építkezés is a mindennapos témák közé került. Volt, aki szerint arra a területre nem lehet építeni, mert olyan lápos, más szerint lehetne oda, de nem ilyen módszerrel, megint más arra panaszkodott, hogy géppel nem lehet jó alapot építeni, ahhoz ember kell, aki már az ásóheggyel érzi, milyen földről van szó és úgy ás. De aki dolgozott az építkezésen, az lehűtötte őket: nem jó ám az a hely, reggel 6-tól 2-ig megállás nélkül hajtották őket. Jó, ha húsz perc volt az ebédszünet, azon kívül végig dolgozni kellett. Még cigizni sem lehetett akármikor!
Az alap nem sokáig árválkodott magában, hamarosan furcsa teherautók jöttek, amikről mindenféle acélidomokat szedtek le. A falusi építészmérnökök csak csóválták a fejüket: a betonnak legalább fél év kellene, hogy kidolgozza magát, acélból meg nem lehet építeni semmit. Rendes tégla vagy beton kéne falnak. Hamarosan óriási, pajtakapura hasonlító alkotmányok nőttek ki a földből, majd ezekre tető került és a falak is elkezdtek formát ölteni. Az öreg szakik továbbra sem értettek egyet a módszerekkel, de azért már csak elkezdtek érdeklődni a polgármesternél, miféle üzem lesz ez és hogy lehetne intézni a fiúnak valami munkát itten. Mer' csak jó vóna, ha hazagyönne Pestrül.
A falusi hirdetőtáblákon és helyi újságokban hamarosan színes hirdetések jelentek meg. A Hatalmas Multicég Hungária Kft. keresett dolgozókat. Mindenféle cifra munkakörök voltak: kontroller, Arbeitsplanner, előkészítő, bérszámfejtő - csupa olyan munkakör, amikről a nép arrafelé nem is tudta, hogy létezik. Szorgosan böngészték a hirdetéseket, de hát a cég csak egyet nem keresett: rendes dolgozót, melóst. Pedig ők akármit megcsinálnak, de tényleg, csak mutassák meg nekik. A szőlőben a tetejelés is ment, csak egyszer kellett megmutatni. De nem, a cégnek dolgozó még nem kellett. Csak az irodista. Állítólag a szomszéd faluból a Vass Géza lányát fel is vették irodára. Most végzett a városban az egyetemen valami közgazdász szakon, ment is egybül oda. Egész jó fizetést kap, kezdőként valami 200 felett, meg még étkezési utalvány, térítik a bejárást is kilóméterre, jó hely ez. Hej, csak nekünk lenne ilyen jó helyünk! A feléért is elmennénk dolgozni oda, papa! Te is keresel 100-at, én is, egyből jó lenne!
Az üzem épülete már szinte teljesen készen volt, körülötte is zajlott az élet. A 17983/B. számú főútról aszfaltos bekötőút épült, ki is került mellé a tábla: "Hatalmas Multicég Hungária Kft". Volt reklámtábla, EU-s projekt táblája sok százmillió forinttal, a helyi újság folyamatosan riportokat közölt az építékezésről. A lakosok hamar megismerték a magas, barna hajú, szemüveges férfit, aki ügyvezető igazgatóként a legképtelenebb kérdésekre is válaszolt. Valami Klaus volt vagy Günther. Mindegy, ő a főnök. Az üzem mellett parkoló virított, az egészet hegesztett acélkerítés vette körbe.
Újra megjelentek a hirdetések, most már melóst is kerestek. Operátor, raktáros, anyagmozgató - de miféle önéletrajz kell ezeknek? Önképzőkörök alakultak, a helyi fényképész forgalma alaposan megnőtt, lassacskán csak jöttek a csetlő-botló, kézzel írt fényképes önéletrajzok. A profibbak próbálták kideríteni, hogy mi is volt a kilincshajlító üzem pontos neve és ott milyen munkát végeztek. A franc se emlékezett már rá ennyi év után...
A kívülről már kész üzembe lassan elkezdtek érkezni a gépek. A fehér lemezburkolatok és a sok plexi ablak szokatlanul hatottak, arrafelé "gép" címszó alatt mindenki nehéz, olajos, az egykori zöld kalapácslakk festést csak nyomokban hordó öntöttvas vázakról mindenfelé meredező befogófejek, hajlítótüskék és olajcsövek rémlettek. Nagyon új volt itt minden, nem is tudták elképzelni, hogy a gyanúsan tiszta gépek akár működhetnek is.
A falvak kocsmáiban terjedtek a hírek: hívják be felvételizni a munkásokat. Sokan nem értették, minek a felvételi. Annak idején csak beadták a munkakönyvet a kilincshajlítóba, azt' dolgoztak. De azért csak mentek, ha már hívták őket: minden reggel munkásruhás, közepesen rongyos társaság cigizett az üzem kapujában. Délre már otthon is voltak kimerülten, értetlenül. Valami tesztet kellett írniuk (íróeszköz persze nem volt náluk, dolgozni mentek), amiben rajzról kellett méreteket leolvasniuk, tűrést kellett számolniuk, mérőeszközök használatát kellett leírniuk és feltettek olyan hülye kérdéseket, mint hogy hol hallottak először a Hatalmas Multicégről. Nehéznek és bonyolultnak tűnt az egész és csak remélték, hogy a munka azért könnyebb lesz. Csak megmutatják, mit kell csinálni, ők meg eldolgozgatnak maguknak.
A felszerelést szállító kamionok egyre ritkábban jöttek, egyre több volt a kisteherautó, személygépkocsi. Az okosabbak ebből tudták, hogy a gyár berendezése már megvan, most már csak a gépek üzembe helyezése zajlik. Az újság már a gyár belsejéről is közölt fotókat, amiken mindenki elámult. Tisztaság, rend, világos műgyantapadló, hófehér gépek - nem ehhez szoktak az örökké koszos, büdös kilincshajlítóban. A jól értesültek azt is tudták, hogy itt még fehér köpenyes dolgozók is lesznek. Akik jelentkeztek dolgozónak, kicsit feszengtek: hogy fogják ezt ők megszokni? Ilyen helyen aligha lehet munka közben cigizni, mint egykor a kilincshajlítóba'...
Hamarosan megtudhatták, mi a helyzet. Pár szerencsést ugyanis felvett a gyár, őket be is hívták elbeszélgetésre. Megtudták, hogy nagyrészt külföldi szakemberekkel indul a gyártás, ők szakképzettség és tapasztalat híján csak az egyszerűbb folyamatokat fogják elvégezni, de majd beletanulnak. Három műszakban fognak dolgozni, ez fokozatosan indul be, az első egy-két hónapban csak délelőttös műszak lesz, utána indul a délutános, majd az éjszakás. A fizetés egész jónak ígérkezett, volt mellé étkezési utalvány, térítették a buszbérletet, az autóval járóknak az előírásos 9 Ft/km-t ígérték. Jónak tűnt az ajánlat, el is fogadták. Kezdődött is az adminisztratív forduló: tüdőszűrés, orvosi alkalmassági vizsgálat, ilyen-olyan papírok, munkavédelmi oktatás, munkaruha átvétele, üzembejárás - komolynak tűnt minden. A kilincshajlítóhoz szokott munkások még a vadonatúj munkavédelmi bakancs lábát is megtörölték, mielőtt beléptek a csarnokba, annyira szokatlan volt a világos, tiszta munkakörnyezet. Újdonság volt a tiszta, kényelmes étkező (a kilincshajlítóban tiszta mocsok volt az egész, de nem is járt oda senki a munkások közül, mindenki lenn ette meg a kenyerét a szalonnával), a fűtött, tágas öltöző, amiben tényleg zárhatóak voltak a szekrények (egész más, mint az egykori nagyüzem olajfoltos padlójú, huzatos helyisége, de ott meg úgyis munkásruhában járt haza mindenki) és az üzemet körülvevő, derékszögűre nyírt sövény.
A szigorú tekintetű termelési igazgatóhelyettes jól rájuk is ijesztett: nincs lébecolás, egyetlen 20 perces pihenő van a műszakban, üzemi területen enni-inni-dohányozni tilos, a dohányosok sem járkálhatnak ám ki akárhogyan. Még sétálni sem lehetett akárhol, csak a sárga vonalakkal kijelölt gyalogúton. De hogy ennek is mi értelme, mikor mellette is ugyanolyan a padló... A kesztyűt és a szemüveget használni is kellett, az ajtók pedig mágneskártyával nyíltak. Azzal kellett "blokkolni" is. Furcsa, érthetetlen világ volt, de nem volt rossz.
Hamarosan olyan nagy, fekete autók lepték el az üzem parkolóját, mint amivel jó egy éve a Nagyon Fontos Emberek érkeztek a polgármesterekhez. Ezekből is Nagyon Fontos Emberek szálltak ki, méghozzá jó sokan. Eljött ugyanis a megnyitó ideje. A csarnokban felállított kis színpadon egymást váltotta a gyár igazgatója, a Hatalmas Multicég vezérigazgatója, néhány államtitkár, a megyei közgyűlés elnöke és az üzemnek helyt adó település polgármestere. Mindenki nagyon boldog volt, reménykedett, átvágták a nemzetiszín szalagot, majd egy jókora sárga gombra együtt rátenyerelve képletesen elindították a termelést. Pezsgő, hidegtál, pogácsa - éljen, végre beindult az üzem!
A semmiből valami lett. Végre voltak munkahelyek - még ha nem is sok. De megvolt az ígéret, hogy amint felfut a termelés, lesz itt munka bőven. Talán mégis kilábal a szegénységből a vidék.