Teljesen elment az eszem. Múlt héten vettem egy ilyet (igen, b***meg, akciós volt a Lidlben, azért) és elkezdtem összeépíteni. Jó, oké, a 911 régi szerelem, a Carrera RS meg főleg. A háromliterest amúgy is jobban szeretem, mint a 2.7-est.
De akkor is: normális vagyok? Nincs elég bajom? Délelőttös műszak, kelés negyed ötkor, egész nap minden bajom van tőle, délután még meresztem a szememet a miniatűr alkatrészek fölött... Nem épeszű, aki ilyenbe belevág.
Három napnyi vagdosás, sorjázás, reménytelen rajzértelmezés, festés, ragasztás, szentségelés és egyéb harcművészeti gyakorlatok bemutatása után végre értékelhető részsiker született: összeépítettem a hajtásláncot. Egyben van a motor, a váltó és a két féltengely. Ott pihennek a polcon. De megvan ám minden sallang: légszűrőház, befecskendező, szívócsonkok, kipufogók - tök jól néz ki, még a színei is szépek.
A pár centis hajtásláncot nézve eszembe jutott, hogy öt éve, fénykoromban három nap alatt nem hogy egy 1:25-ös, de egy teljes méretű, működő hajtásláncot is össze tudtam rakni. Igaz, az a Zsigulié volt, ami nagyon más, mint a Carrera RS-é (több benne a vízszivattyú, ám kevesebb az önzáró differenciálmű). Ahhoz képest kicsit el vagyok maradva. Bár ha azt nézem, mennyivel vagyok gyengébb, lassabb és ügyetlenebb a fél évtizeddel ezelőtti önmagamhoz képest, nem is rossz, hogy három nap alatt még mindig összerakok egy hajtásláncot. Legyen az akármilyen is.
2015. március 31., kedd
2015. március 28., szombat
Emlékkereső
Élénk a fantáziám, mindig is az volt. Nagyon szerettem történeteket kitalálni, itt-ott még vannak is nyomai. Novellák, félbehagyott regények, ok nélkül felvázolt jelenetek kerülnek elő meglepő helyekről. Pedig nem vigyázok rájuk túlságosan, rendeztem már jó párszor szisztematikus ritkításokat is köztük. Mégsem tűnt el mind.
Ehhez jön az, hogy rengeteget olvastam egykoron és ez néha még ma is előfordul velem. Az olvasott jelenetek pedig mindig megelevendtek előttem, láttam, amit olvastam. Ha egy könyvet többször is elolvastam, akkor ugyanúgy jelentek meg, amiket leírva láttam, akkor is, ha két olvasás között több év is kimaradt.
S ha mindez nem lenne elég, annak idején az életem tele volt élményekkel. Minden egyes nap új emberek, új helyzetek, meglepő dolgok tömkelege... Mindig volt valami, ami emlékezetes volt, amit érdemes volt megjegyezni, amire lehetett emlékezni. A memóriám pedig még mindig nagyon jó, rengeteg apró részletet jegyzek meg, ezekből pedig mindig össze tudom rakni a magam egyedi képét az adott pillanatról.
Ezek így, külön-külön sem rossz dolgok, együtt meg pláne. Az ilyen élet csak jó lehet, nem érzem azt, hogy elvesztegettem az időt, minden szép...
Csak akkor van bökkenő, mikor egy-egy hangról, fényről, mozdulatról, bejárat mellett kanyargó, horpadt ereszcsatornáról beugrik egy pillanat, lejátszódik bennem párszor és fogalmam sincs, mi az. Nem tudom, átéltem-e, olvastam-e, megírtam-e, hallottam-e valakitől - egyáltalán: nem tudom, honnan jön. Nem tudom már, mi a saját emlékem, mi a képzeletem szüleménye, mi az, ami tényleg megtörtént és mi az, amit csak szerettem volna átélni. A múltam bizonytalan, még én magam sem tudom, hol jártam és mit tettem.
Ez már nem annyira jó.
Ehhez jön az, hogy rengeteget olvastam egykoron és ez néha még ma is előfordul velem. Az olvasott jelenetek pedig mindig megelevendtek előttem, láttam, amit olvastam. Ha egy könyvet többször is elolvastam, akkor ugyanúgy jelentek meg, amiket leírva láttam, akkor is, ha két olvasás között több év is kimaradt.
S ha mindez nem lenne elég, annak idején az életem tele volt élményekkel. Minden egyes nap új emberek, új helyzetek, meglepő dolgok tömkelege... Mindig volt valami, ami emlékezetes volt, amit érdemes volt megjegyezni, amire lehetett emlékezni. A memóriám pedig még mindig nagyon jó, rengeteg apró részletet jegyzek meg, ezekből pedig mindig össze tudom rakni a magam egyedi képét az adott pillanatról.
Ezek így, külön-külön sem rossz dolgok, együtt meg pláne. Az ilyen élet csak jó lehet, nem érzem azt, hogy elvesztegettem az időt, minden szép...
Csak akkor van bökkenő, mikor egy-egy hangról, fényről, mozdulatról, bejárat mellett kanyargó, horpadt ereszcsatornáról beugrik egy pillanat, lejátszódik bennem párszor és fogalmam sincs, mi az. Nem tudom, átéltem-e, olvastam-e, megírtam-e, hallottam-e valakitől - egyáltalán: nem tudom, honnan jön. Nem tudom már, mi a saját emlékem, mi a képzeletem szüleménye, mi az, ami tényleg megtörtént és mi az, amit csak szerettem volna átélni. A múltam bizonytalan, még én magam sem tudom, hol jártam és mit tettem.
Ez már nem annyira jó.
2015. március 27., péntek
Lemostam
A lemosózáshoz kapcsolódóan két gondolat jutott még eszembe.
Az egyik: kimondhatatlan, mennyire utálok mindennemű kerti munkát. Egyszerűen rosszul vagyok attól, ha a "ház körül" kell dolgozni. Legyen szó akár kapálásról, akár szobafestésről, akár betonozásról, a hideg kilel tőlük. Pedig magával a munkával nincs bajom, a műhelyben is egész napokat el tudok tölteni egy-egy autóval vagy motorral (vagyis csak tudnék, ha lennének szabadnapjaim), a munkahelyemen sem kerülöm el a munkát. De ha hazaérek, pihenni szeretnék, nem pedig a második műszakot akarom nyomni nyakig sárosan, malterosan, főleg úgy, hogy nincs is sok értelme. Ezért is menekültem el a szülői kertes házból panelbe, amint tehettem.
Ehhez képest meglepő, hogy ha néha odáig fajul a helyzet, hogy mégis valami kerti munkát kell végeznem, milyen lelkesen csinálom. Pedig közben ugyanúgy undorodom tőle, mint eddig, de ha tudom, hogy nem egy végtelen taposómalomban vagyok, ahol egymást követi a permetezés, a rotálás, a veteményezés, a kerítésfestés és a többi elfoglaltság, akkor egész jól viselem a helyzetet.
A másik, ami eszembe jutott: mégis milyen létforma az, amelyik pont a permetező szórófejét gondolja ideális helynek a petéje lerakásához? És milyen pete az, ami a Dithane-tól és Bancoltól sárgászöld, ránézésre is mérgező szórófejben kikel?
Az egyik: kimondhatatlan, mennyire utálok mindennemű kerti munkát. Egyszerűen rosszul vagyok attól, ha a "ház körül" kell dolgozni. Legyen szó akár kapálásról, akár szobafestésről, akár betonozásról, a hideg kilel tőlük. Pedig magával a munkával nincs bajom, a műhelyben is egész napokat el tudok tölteni egy-egy autóval vagy motorral (vagyis csak tudnék, ha lennének szabadnapjaim), a munkahelyemen sem kerülöm el a munkát. De ha hazaérek, pihenni szeretnék, nem pedig a második műszakot akarom nyomni nyakig sárosan, malterosan, főleg úgy, hogy nincs is sok értelme. Ezért is menekültem el a szülői kertes házból panelbe, amint tehettem.
Ehhez képest meglepő, hogy ha néha odáig fajul a helyzet, hogy mégis valami kerti munkát kell végeznem, milyen lelkesen csinálom. Pedig közben ugyanúgy undorodom tőle, mint eddig, de ha tudom, hogy nem egy végtelen taposómalomban vagyok, ahol egymást követi a permetezés, a rotálás, a veteményezés, a kerítésfestés és a többi elfoglaltság, akkor egész jól viselem a helyzetet.
A másik, ami eszembe jutott: mégis milyen létforma az, amelyik pont a permetező szórófejét gondolja ideális helynek a petéje lerakásához? És milyen pete az, ami a Dithane-tól és Bancoltól sárgászöld, ránézésre is mérgező szórófejben kikel?
Tavaszindító
Na, még egyszer tavasz, aztán hagyom a témát.
Neked mikor kezdődik a tavasz?
Dátumhoz kötöd?
Március 1-jén, a meteorológiai tavasz első napján?
Március 21-én, a napéjegyenlőségkor?
Március 15-én, az első fizetett ünnepen?
Vagy máshoz kötöd?
Az első hóvirághoz?
Az első fagy nélküli éjszakához?
Az első rügyek megjelenéséhez?
Az első naphoz, amikor tudsz motorozni?
Ahhoz a naphoz, mikor már nem kell bakancs/csizma és télikabát?
Neked melyik a tavasz első napja?
Nekem a tavaszi lemosó permetezés. Akkor kerül elő a kamrából a Vegyépszer hátipermetező, ami aztán - a bioművelésre fittyet hányva - ki sem tud száradni szeptemberig.
Neked mikor kezdődik a tavasz?
Dátumhoz kötöd?
Március 1-jén, a meteorológiai tavasz első napján?
Március 21-én, a napéjegyenlőségkor?
Március 15-én, az első fizetett ünnepen?
Vagy máshoz kötöd?
Az első hóvirághoz?
Az első fagy nélküli éjszakához?
Az első rügyek megjelenéséhez?
Az első naphoz, amikor tudsz motorozni?
Ahhoz a naphoz, mikor már nem kell bakancs/csizma és télikabát?
Neked melyik a tavasz első napja?
Nekem a tavaszi lemosó permetezés. Akkor kerül elő a kamrából a Vegyépszer hátipermetező, ami aztán - a bioművelésre fittyet hányva - ki sem tud száradni szeptemberig.
2015. március 21., szombat
Megbillent
Mindig is mondtam, hogy egyszer el fog jönni az a pillanat, mikor besokallok.
Mikor azt érzem, hogy ennyi elég volt a világból.
Mikor nyitás helyett úgy rúgom be az ajtót, hogy a tok is kiesik a falból.
Mikor mindenkit, aki hozzám szól, leverek, akkor is, ha jót akar.
Mikor a kiégett izzót gondolkodás nélkül vágom földhöz.
Na, ez a csodálatos pillanat most itt van.
Anyagi kár, megtépázott önbecsülés és kopár pusztaság kíséri utamat.
Aki teheti, kerüljön el!
Én szóltam...
Mikor azt érzem, hogy ennyi elég volt a világból.
Mikor nyitás helyett úgy rúgom be az ajtót, hogy a tok is kiesik a falból.
Mikor mindenkit, aki hozzám szól, leverek, akkor is, ha jót akar.
Mikor a kiégett izzót gondolkodás nélkül vágom földhöz.
Na, ez a csodálatos pillanat most itt van.
Anyagi kár, megtépázott önbecsülés és kopár pusztaság kíséri utamat.
Aki teheti, kerüljön el!
Én szóltam...
2015. március 19., csütörtök
Napfogyaték
Ha jól számolom, a mostani lesz a harmadik napfogyatkozás, amit átélek. Az 1999-esre emlékszem, igaz, nem a teljes fogyatkozást láttam, mert a francnak se volt kedve ennyiért utazni. Valamikor 2006-ban is volt fogyatkozás, azt csak a felhőkön át láttam - no és most itt van a legújabb. Csak ámulok és bámulok. Olyan hülyeségeket hallok róla, hogy nem igaz. Munkahelyen, ismerősöktől, családban - rettenet.
Napszemüveggel jó nézni, mer' UV-szűrős, megszűri.
Meg hát. A szórt UV-t. A Napból viszont nem szórt jön.
De én nem nézek bele, majd lefotózom, oszt' azt nézem.
Ha ugyan fogsz látni bármit is. Mert bár hajlamos azt hinni az ember, hogy az okostelefon mindenre jó, csillagfotózásra viszont nem.
De ne nézzed, mer' ha lefotózod és visszanézed, az is kiégeti a szemedet.
Miért, hol az UV-generátor a kijelzőben?
A kutyát meg zárjad be, hogy bele ne nézzen a Napba!
A kutyának - veled ellentétben - van annyi esze, hogy nem néz közvetlenül a Napba, mert bántja a szemét. Napfogyatkozáskor is.
Csak négy példa a rengeteg hülyeségből. De felmerül a kérdés: újabban nincs fizikaoktatás az iskolákban?
Napszemüveggel jó nézni, mer' UV-szűrős, megszűri.
Meg hát. A szórt UV-t. A Napból viszont nem szórt jön.
De én nem nézek bele, majd lefotózom, oszt' azt nézem.
Ha ugyan fogsz látni bármit is. Mert bár hajlamos azt hinni az ember, hogy az okostelefon mindenre jó, csillagfotózásra viszont nem.
De ne nézzed, mer' ha lefotózod és visszanézed, az is kiégeti a szemedet.
Miért, hol az UV-generátor a kijelzőben?
A kutyát meg zárjad be, hogy bele ne nézzen a Napba!
A kutyának - veled ellentétben - van annyi esze, hogy nem néz közvetlenül a Napba, mert bántja a szemét. Napfogyatkozáskor is.
Csak négy példa a rengeteg hülyeségből. De felmerül a kérdés: újabban nincs fizikaoktatás az iskolákban?
2015. március 18., szerda
Fény!
Na, tessék. Itt van az év legnagyobb napkitörése, én meg végigalszom és -dolgozom az egészet. Hát micsoda dolog ez? Sarki fény van itthon, ki tudja, mikor volt utoljára és mikor lesz újra. Én meg nem látom. Igaz, amilyen fényszennyezett helyen élek, nem látni semmit az égből. Tényleg: azt sem tudom, mikor láttam utoljára normálisan a csillagokat. Ritkán távolodom el a civilizációtól.
De az biztos, hogy fogok én még sarki fényt látni. Addig megyek utána, míg elém nem kerül.
De az biztos, hogy fogok én még sarki fényt látni. Addig megyek utána, míg elém nem kerül.
2015. március 16., hétfő
Tavaszi ellentmondások
Tavaszodik.
Csicseregnek a madarak, süt a nap.
Metszeni kell a szőlőt, legalább jobban látok.
Nem kell már a nehéz bakancsot hordanom, a nagykabát is a szekrényben maradhat. Odakint is elég a munkásnadrág pulóverrel.
Jó is, mert fűnyírójavítás közben eggyel kevesebb ruhadarab lesz olajos. Eddig "ráér" címszó alatt nem néztem meg, miért nem indul be, most viszont hamarosan aktuális lesz.Egyre hamarabb kel a nap, éjszakásból már világosban jövök haza, délelőttösbe is világosban megyek.
A sok napsütésben pedig kiválóan látszik, hogy télen a két kályha füstje és hamuja milyen vastag porréteget pakolt le mindenhová.
Este is tovább van világos, nem kell olyan hamar villanyt kapcsolni.
Így mondjuk kevésbé látszik, hogy a lámpa is poros.
Lassan megszűnnek az éjszakai fagyok, nem lesz már annyira hideg.
Nem tudom már az elfagyott csőre fogni, miért nem nyomja a szivattyú a kútból a vizet, kénytelen vagyok azt is megjavítani.
Ellentmondásos időszak ez, mondom én.
Csicseregnek a madarak, süt a nap.
Metszeni kell a szőlőt, legalább jobban látok.
Nem kell már a nehéz bakancsot hordanom, a nagykabát is a szekrényben maradhat. Odakint is elég a munkásnadrág pulóverrel.
Jó is, mert fűnyírójavítás közben eggyel kevesebb ruhadarab lesz olajos. Eddig "ráér" címszó alatt nem néztem meg, miért nem indul be, most viszont hamarosan aktuális lesz.Egyre hamarabb kel a nap, éjszakásból már világosban jövök haza, délelőttösbe is világosban megyek.
A sok napsütésben pedig kiválóan látszik, hogy télen a két kályha füstje és hamuja milyen vastag porréteget pakolt le mindenhová.
Este is tovább van világos, nem kell olyan hamar villanyt kapcsolni.
Így mondjuk kevésbé látszik, hogy a lámpa is poros.
Lassan megszűnnek az éjszakai fagyok, nem lesz már annyira hideg.
Nem tudom már az elfagyott csőre fogni, miért nem nyomja a szivattyú a kútból a vizet, kénytelen vagyok azt is megjavítani.
Ellentmondásos időszak ez, mondom én.
2015. március 15., vasárnap
Ünnep
A mai nap azért ünnep, mert tök mindegy, mit csűr-csavar a műszakbeosztáson a termelésirányítás, ma biztosan nem kell mennem dolgozni.
Vannak helyzetek, mikor ennyi elég is. Nem vágysz többre, nem akarsz többet tudni vagy elérni.
Most épp ilyen helyzet van.
"- Mondd: mit akarsz egyáltalán az életben? Mi érdekel?
- Azt akarom, hogy a munkahelyen kevés gépállítással kihúzzam a műszakot úgy, hogy legyen időm elmenni enni, utána pedig ki tudjam aludni magamat"
De legalább világos a cél.
Vannak helyzetek, mikor ennyi elég is. Nem vágysz többre, nem akarsz többet tudni vagy elérni.
Most épp ilyen helyzet van.
"- Mondd: mit akarsz egyáltalán az életben? Mi érdekel?
- Azt akarom, hogy a munkahelyen kevés gépállítással kihúzzam a műszakot úgy, hogy legyen időm elmenni enni, utána pedig ki tudjam aludni magamat"
De legalább világos a cél.
2015. március 9., hétfő
Fotószakkör
Tegnap ráakadtam erre a cikkre. Nem semmi. Ekkora böhömöt, olyan kis helyre... Kavarta is a reverz a port rendesen.
Valami azonban feltűnt a videón. Valami, amin a hétköznapokban is gyakran elcsodálkozom. A mai embereknek mintha már nem lenne szemük. Csak a fényképezőgép/kamera/ma már okostelefon objektívjén át látják a világot. Mindent csak úgy képesek érzékelni, hogy az objektív nézi, kivetíti a képernyőre, ők meg bámulják - közben pedig fotózzák, videózzák. Mer' az jó.
Csak nem értem, miért. Élőben nem látják? A digitális zoomon át jobb? Vagy csak úgy ér valamit az élet, ha egyből Insta-effektben nyomod?
Ahogy a videón is látszik: mindenki a telefont tartja az égbe. Nincs kivétel, senki sem szabad szemmel nézi, mindenki a képernyőn át követi a leszállást. Úgy kell azt. Levideózod, azt' tolod fel a YouTube-ra azonnal, megosztod Facebookon. Rajtad kívül még vagy 300-an teszik ezt, megnézhetnéd az ő videójukat is, de nem: csak a sajátod a jó.
Én is voltam ilyen, bevallom. Csak én még korábban, a fényképezőgépes-kamerás korban. Eleinte egy botrányos kompakttal, később egy bridge géppel, majd egy miniDV-kazettás kézikamerával szórakoztam. Mindent fényképezni, videózni kellett. Kijelzőn át, státuszikonokkal tarkítva láttam a valóságot, a kép élvezetéhez hozzátartozott a záridő és a rekesz állítása ugyanúgy, mint a retusálásnak hívott próbálkozás a GIMP-ben és az örökös elégedetlenség. Itt nem jó, ott csillog, ez belóg, az lelóg...
Jó volt? Nem volt jó. A csúcsot két éve értem el: veteránautós kiállításon jártam. Reggel 6-tól délután 4-ig ott sürögtem-forogtam, lőttem vagy 700 képet, mindent körbefényképeztem mindenhonnan, mindenféle megvilágításban, vagy ötször cseréltem akkut, egyszer memóriakártyát, kétszer hevült túl a fényképezőgép a 25 fokos meleg és a folyamatos üzem közös hatásaként - és nem emlékszem semmire. Mindenről csak fotóim vannak. Nem csodálkoztam rá a Rolls-Royce Silver Wraith hűtőjén álldogáló Emilyre, csak legalább nyolc szögből körbefotóztam. Nem gyönyörködtem a BMW E24 légellenállásnak fittyet hányó cápaorrára, csak megörökítettem, nagyszerűen mellépakolva a teljesen függőleges kandelábert, hogy mutassa a dőlésszöget. Nem döbbentem le a Renault 17 TS drámai dinosárga színén, csak reménytelenül próbáltam GIMP-ben addig tekergetni a színegyensúlyt, míg képernyőn is visszakaptam. Nem sikerült.
Egyáltalán: nem volt semmi értelme annak a napnak. Lett egy jókora, látványos fotóalbumom, de semmi több. Semmi emlékem nem maradt, nem lettem gazdagabb egyetlen élménnyel sem. Megérte?
Nem érte meg. A meghívott profi fotós jobb képeket készített, mint én, utólag azokat visszanézve több szépet látok. Ami pedig a fotókon túl volt... Na, arra nem emlékszem.
A kiállítás után szoktam le a folyamatos fotózásról-videózásról ilyen rendezvényeken. Inkább megnézem azt, amit úgysem tudok lefotózni. Meglátom, ami érdekes. Ha pedig fotók-videók kellenek, megnézem azt, amit a profik készítettek. Annyira jókat úgysem tudok készíteni, mint amiket ők lőnek. Azokon jobban látszik minden, szebben komponáltak, valahogy jobban összeáll az egész.
Ez a helyzet itt, a leszállós videónál is. Jók az okostelefonok, a digizoom sem olyan már, mint az én ezeréves gombos Nokiámon, hogy csak felkockázza a képet, de látni nem lehet vele. Ezek már jól fényképeznek. De füvön, tömegben állva, mikor minden irányból lökdösnek és a fejed fölött tartod a telefont - na, úgy nem lehet jó videót lőni. Főleg, mikor beleremeg a föld a négy hajtóműbe. Nem tudsz jó szöget választani a videóhoz, nem tudsz oda menni, ahonnan jól lehet látni, ezért onnan forgatsz, ahonnan sikerül. Ha rossz szögből süt a nap, akkor úgy marad. Nem tudsz több kameraállásból vágni, mert el sem tudsz mozdulni. Pedig egy ilyet akkor lehet jól megörökíteni, ha legalább kettőből vágod össze, különben a mozgás egyes részeiből csak annyit lehet látni, hogy száguld a kép, a néző meg majd' elhányja magát.
De attól még fotóz-videóz a paraszt, ha kell, ha nem. Nincs iskolai műsor, koncert, díjátadó vagy bármilyen más esemény képbe belemászó, telefonnal idétlenkedő néző nélkül. Mer' csak a saját fotó a jó.
Pedig az ilyen fotók élettartama rövid. Lefotózod a gyereket, mikor épp a nagy nehezen bemagolt verset próbálja jól beleordítani a túl magasra állított mikrofonba (nincs neki elég baja, még eszébe is jut, hogy "ha anyuka fotóz, mosolyogjál, kisfiam", pedig versmondás közben épp nincs kedve vigyorogni), ezzel kitakarja a képet a többi apuka-anyuka elől, aki esetleg a két saját szemével, képernyő nélkül figyelné az ünnepséget. Utána megnézik otthon Lajcsikát, milyen ügyes volt, megmutatják még nagymamának, keresztapunak, felkerül a "fészre"... És annyi. Egy hét múlva már csak pihen a kép a telefon egyik mappájában és soha többé senki nem lesz kíváncsi Lajcsika egyenlőtlen küzdelmére a verssel az évnyitón. Lajcsika a legkevésbé.
Pazarlás. Idő- és energiapazarlás. De nincs mit tenni, ez a divat. Csak tudnám, ki találta ki!
Valami azonban feltűnt a videón. Valami, amin a hétköznapokban is gyakran elcsodálkozom. A mai embereknek mintha már nem lenne szemük. Csak a fényképezőgép/kamera/ma már okostelefon objektívjén át látják a világot. Mindent csak úgy képesek érzékelni, hogy az objektív nézi, kivetíti a képernyőre, ők meg bámulják - közben pedig fotózzák, videózzák. Mer' az jó.
Csak nem értem, miért. Élőben nem látják? A digitális zoomon át jobb? Vagy csak úgy ér valamit az élet, ha egyből Insta-effektben nyomod?
Ahogy a videón is látszik: mindenki a telefont tartja az égbe. Nincs kivétel, senki sem szabad szemmel nézi, mindenki a képernyőn át követi a leszállást. Úgy kell azt. Levideózod, azt' tolod fel a YouTube-ra azonnal, megosztod Facebookon. Rajtad kívül még vagy 300-an teszik ezt, megnézhetnéd az ő videójukat is, de nem: csak a sajátod a jó.
Én is voltam ilyen, bevallom. Csak én még korábban, a fényképezőgépes-kamerás korban. Eleinte egy botrányos kompakttal, később egy bridge géppel, majd egy miniDV-kazettás kézikamerával szórakoztam. Mindent fényképezni, videózni kellett. Kijelzőn át, státuszikonokkal tarkítva láttam a valóságot, a kép élvezetéhez hozzátartozott a záridő és a rekesz állítása ugyanúgy, mint a retusálásnak hívott próbálkozás a GIMP-ben és az örökös elégedetlenség. Itt nem jó, ott csillog, ez belóg, az lelóg...
Jó volt? Nem volt jó. A csúcsot két éve értem el: veteránautós kiállításon jártam. Reggel 6-tól délután 4-ig ott sürögtem-forogtam, lőttem vagy 700 képet, mindent körbefényképeztem mindenhonnan, mindenféle megvilágításban, vagy ötször cseréltem akkut, egyszer memóriakártyát, kétszer hevült túl a fényképezőgép a 25 fokos meleg és a folyamatos üzem közös hatásaként - és nem emlékszem semmire. Mindenről csak fotóim vannak. Nem csodálkoztam rá a Rolls-Royce Silver Wraith hűtőjén álldogáló Emilyre, csak legalább nyolc szögből körbefotóztam. Nem gyönyörködtem a BMW E24 légellenállásnak fittyet hányó cápaorrára, csak megörökítettem, nagyszerűen mellépakolva a teljesen függőleges kandelábert, hogy mutassa a dőlésszöget. Nem döbbentem le a Renault 17 TS drámai dinosárga színén, csak reménytelenül próbáltam GIMP-ben addig tekergetni a színegyensúlyt, míg képernyőn is visszakaptam. Nem sikerült.
Egyáltalán: nem volt semmi értelme annak a napnak. Lett egy jókora, látványos fotóalbumom, de semmi több. Semmi emlékem nem maradt, nem lettem gazdagabb egyetlen élménnyel sem. Megérte?
Nem érte meg. A meghívott profi fotós jobb képeket készített, mint én, utólag azokat visszanézve több szépet látok. Ami pedig a fotókon túl volt... Na, arra nem emlékszem.
A kiállítás után szoktam le a folyamatos fotózásról-videózásról ilyen rendezvényeken. Inkább megnézem azt, amit úgysem tudok lefotózni. Meglátom, ami érdekes. Ha pedig fotók-videók kellenek, megnézem azt, amit a profik készítettek. Annyira jókat úgysem tudok készíteni, mint amiket ők lőnek. Azokon jobban látszik minden, szebben komponáltak, valahogy jobban összeáll az egész.
Ez a helyzet itt, a leszállós videónál is. Jók az okostelefonok, a digizoom sem olyan már, mint az én ezeréves gombos Nokiámon, hogy csak felkockázza a képet, de látni nem lehet vele. Ezek már jól fényképeznek. De füvön, tömegben állva, mikor minden irányból lökdösnek és a fejed fölött tartod a telefont - na, úgy nem lehet jó videót lőni. Főleg, mikor beleremeg a föld a négy hajtóműbe. Nem tudsz jó szöget választani a videóhoz, nem tudsz oda menni, ahonnan jól lehet látni, ezért onnan forgatsz, ahonnan sikerül. Ha rossz szögből süt a nap, akkor úgy marad. Nem tudsz több kameraállásból vágni, mert el sem tudsz mozdulni. Pedig egy ilyet akkor lehet jól megörökíteni, ha legalább kettőből vágod össze, különben a mozgás egyes részeiből csak annyit lehet látni, hogy száguld a kép, a néző meg majd' elhányja magát.
De attól még fotóz-videóz a paraszt, ha kell, ha nem. Nincs iskolai műsor, koncert, díjátadó vagy bármilyen más esemény képbe belemászó, telefonnal idétlenkedő néző nélkül. Mer' csak a saját fotó a jó.
Pedig az ilyen fotók élettartama rövid. Lefotózod a gyereket, mikor épp a nagy nehezen bemagolt verset próbálja jól beleordítani a túl magasra állított mikrofonba (nincs neki elég baja, még eszébe is jut, hogy "ha anyuka fotóz, mosolyogjál, kisfiam", pedig versmondás közben épp nincs kedve vigyorogni), ezzel kitakarja a képet a többi apuka-anyuka elől, aki esetleg a két saját szemével, képernyő nélkül figyelné az ünnepséget. Utána megnézik otthon Lajcsikát, milyen ügyes volt, megmutatják még nagymamának, keresztapunak, felkerül a "fészre"... És annyi. Egy hét múlva már csak pihen a kép a telefon egyik mappájában és soha többé senki nem lesz kíváncsi Lajcsika egyenlőtlen küzdelmére a verssel az évnyitón. Lajcsika a legkevésbé.
Pazarlás. Idő- és energiapazarlás. De nincs mit tenni, ez a divat. Csak tudnám, ki találta ki!
2015. március 4., szerda
A nap idézete
"Az hiányzik, ami soha nem is volt - de akkor hogy hiányozhat?"
Az ilyen gondolatok elől kell menekülni - vagy meg kell próbálni őket elhajtani magadtól. Mindegy is, a lényeg: még az előtt szabadulj meg tőlük, hogy komolyan gondolnád őket, maradjanak meg szélbe kiáltott, átgondolatlan szóként. Jobb azzal mindenkinek.
Az ilyen gondolatok elől kell menekülni - vagy meg kell próbálni őket elhajtani magadtól. Mindegy is, a lényeg: még az előtt szabadulj meg tőlük, hogy komolyan gondolnád őket, maradjanak meg szélbe kiáltott, átgondolatlan szóként. Jobb azzal mindenkinek.
Bővítek
Jé, megjött!
Na, nézzük csak...
Itt egy csatlakozó, ott egy másik.
Miért nem egyforma?
Ja, hogy ez... Értem.
A dupla a két USB-portnak, a szimpla az olvasónak. Ügyes!
Akkor ezt innen lehúzom, ezt meg...
De az alaplapon összesen két csatlakozó van. Mi van rádugva?
Jé, ez az előlapi csatlakozóhoz megy!
Tehát akkor azt kihúzom, ezt rádugom és működik.
Jó, most szétszedjük és előbb beteszem a rackbe, mert így nem nagyon fog menni.
Pattanj már ki! Bele van hegesztve?
Bele van hegesztve.
Számítógép bővítése kalapáccsal.
Azt be, csavar egy-kettő-három-négy. Megint a kábelek.
Hogy kell ezt rádugni?
Fordítva.
És a szimplát a duplára?
A másikon a piros jobbra néz, akkor itt is...
Na, kapcsoljuk be!
Jé, világít!
Jé, melegszik!
Jé, füstöl!
Kapcsoljuk ki.
De ott is jobb oldalon van a piros, miért nem...
Anyádért nem lehet a két USB-csatlakozót egyformán felforrasztani a lapra!
180°-os fordulat, keleti nyitás.
Nézzük meg így!
Nem füstöl.
Nem melegszik.
Mondjuk nem is világít, mitől melegedne?
Mi lenne, ha bedugnám?
Jé, működik!
Füst nincs.
Kártya be, nézzük!
Nem olvassa.
Miért nem olvassa?
Mondjuk miért olvasná az MS Pro foglalat az SD-kártyát?
Így nézve logikus.
Gyere már ki!
Kijött.
Új próba, most már a jó foglalatba!
Jé, olvas!
Jé, eltelt egy óra!
Pedig tízperces munkának indult...
Így lett szép, új kártyaolvasó a számítógépemben, az előre eltervezettnél kicsit bonyolultabban.
Na, nézzük csak...
Itt egy csatlakozó, ott egy másik.
Miért nem egyforma?
Ja, hogy ez... Értem.
A dupla a két USB-portnak, a szimpla az olvasónak. Ügyes!
Akkor ezt innen lehúzom, ezt meg...
De az alaplapon összesen két csatlakozó van. Mi van rádugva?
Jé, ez az előlapi csatlakozóhoz megy!
Tehát akkor azt kihúzom, ezt rádugom és működik.
Jó, most szétszedjük és előbb beteszem a rackbe, mert így nem nagyon fog menni.
Pattanj már ki! Bele van hegesztve?
Bele van hegesztve.
Számítógép bővítése kalapáccsal.
Azt be, csavar egy-kettő-három-négy. Megint a kábelek.
Hogy kell ezt rádugni?
Fordítva.
És a szimplát a duplára?
A másikon a piros jobbra néz, akkor itt is...
Na, kapcsoljuk be!
Jé, világít!
Jé, melegszik!
Jé, füstöl!
Kapcsoljuk ki.
De ott is jobb oldalon van a piros, miért nem...
Anyádért nem lehet a két USB-csatlakozót egyformán felforrasztani a lapra!
180°-os fordulat, keleti nyitás.
Nézzük meg így!
Nem füstöl.
Nem melegszik.
Mondjuk nem is világít, mitől melegedne?
Mi lenne, ha bedugnám?
Jé, működik!
Füst nincs.
Kártya be, nézzük!
Nem olvassa.
Miért nem olvassa?
Mondjuk miért olvasná az MS Pro foglalat az SD-kártyát?
Így nézve logikus.
Gyere már ki!
Kijött.
Új próba, most már a jó foglalatba!
Jé, olvas!
Jé, eltelt egy óra!
Pedig tízperces munkának indult...
Így lett szép, új kártyaolvasó a számítógépemben, az előre eltervezettnél kicsit bonyolultabban.
2015. március 3., kedd
2015. március 2., hétfő
Képernyő király
Negyedikes vagy ötödikes általános iskolás lehettem, angolból éppen a ház helyiségeit, bútorok neveit tanultuk. Nagyszerű gyakorlási lehetőség: mindenki mutassa be a házat, ahol él, azon belül részletesen a saját szobáját!
Más világ volt akkoriban, a '90-es évek végén jártunk. A helyi felső tízezer hótt' menő gyerekeinék a menőség fokmérője már akkor is az elektronikus kütyük tárháza volt, de akkoriban még más volt a csúcs ezen a téren. A walkmanek csak egy pillanatra jelentek meg (de akinek volt, azt meg kellett említeni), nálunk már a discman ment. A még menőbbeknek volt saját hifi-tornyuk (aminek persze semmi köze a valódi Hi-Fi szabványhoz), de az igazi csúcs a saját, különbejáratú TV volt. Azon három derék tanuló (a 28-ból), akinek volt, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy ezt a szobája bemutatásában vezető helyen megemlítse.
Munkájában kissé megfáradt angoltanárunk ehhez kapcsolódóan csak annyit jegyzett meg: nem tartja helyesnek, ha a hálószobában, gyerekszobában TV van. Ő úgy gondolja: ahol képernyő van, ott egy idő után mindenki folyamatos jelleggel azt fogja bámulni, ez pedig a többi tevékenység rovására megy. Hálószobában az alváséra, gyerekszobában a játékéra, tanuláséra.
Azóta több, mint tizenöt év telt el. Nagyot változott a világ, ezzel együtt pedig az elektronikus kütyük kínálata is. Még általános iskolások voltunk, mikor a mi menőink szintet léptek: saját számítógépük lett. Már akkoriban sem minősültek atomerőműnek, de attól még menő dolog volt. Lehetett nyomatni a GTA-t, pörgött a Quake II és III, a Need for Speed-sorozat korai, szuperautós darabjai - a "hiperillegál sztrítrészer" borzalom csak később jött. Középiskolában az akkori menőknek már internetkapcsolat is jutott, eleinte betárcsázós, később fix szélessáv. Lett is belőle myVIP, MSN-fiók, Szalacsi, Polgárjenő, online pornó - minden, amit csak akart a nép egyszerű fia.
Na meg a mobiltelefon. Mer' egy hatodikos gyereknek a '90-es és 2000-es évek fordulóján nagyon kellett ám a telefon, főleg úgy, hogy tíz percre lakott az iskolától és amúgy is kocsival hozták-vitték. Snake I és II, SMS-ezés, megcsörgetlek, oszt' három másodpercig ingyenes, iskolai portán telefonbetyárkodás, diktafonnal felvesszük a böfögést - tök hasznos dolgok ezek, új távlatok nyílnak a szórakozásban.
Valamikor középiskola végén jött egy nagy fordulat a világban. Akkortól kezdve lettek az elektronikus ketyerék tényleg hordozhatóak. Addig volt otthon a számítógép: rendes asztali PC, CRT-monitorral, a menőbbek próbálkoztak valami korai LCD-vel. A táskában figyelt a discman, a jobb darabok az írt CD-ket is olvasták, a még jobbak az MP3-at is. De alapvetően egy albumnyi zene volt rajtuk, kábel kivezetve a táskából, rajta távirányító, örülj, hallgasd. A zsebben meg ott volt a mobiltelefon, amivel telefonáláson kívül talán még fényképezni is lehetett. Oszt' csókolom.
Onnantól kezdve viszont megváltozott a dolog. Feltűntek az első elérhető árú mp3-lejátszók, amikre 3-4 órányi zene is ráfért és nem merült le bennük egy óra alatt az elem (a discmanek tudtak ilyet is). Kis LCD, cím alapján kiválasztható a szám (igaz, a cím néha üzbég karakterekkel tarkított perzsaszőnyeg volt a hanyagul kitöltött és a kínai hardverrel amúgy sem kompatibilis ID3 tag miatt), kedvenc előadónktól simán ráfért egy fél életmű. Végre az egész vonatúton lehetett hallgatni. Az eddig a külvilág hangjainak befogadására szolgáló fülek villámgyorsan a fülhallgató input portjai lettek, egyetlen funkciójukká a zenehallgatás vált.
A számítógép is kimozdult az addigi fix helyéről: laptop lett belőle, amin már másfél-két órán át is lehetett filmet nézni. Tök jó volt: vonaton, buszon, egyetemi előadáson, koliszobában - bárhol elvolt magának az ember. Képernyőt fel, fülhallgatót be, azt' hadd szóljon!
A mobiltelefon változott legnagyobbat: a kijelző legyőzte a gombokat, péklapát lett belőle - okostelefon kell a népnek. Először még vadásztuk a wifit, utána lett használható mobilnet. Az okostelefon meg azért jó, mert mindenre lehet használni. Nem kell mp3-lejátszó, mert lehet róla zenét hallgatni, nem kell laptop, mert videót is lehet rajta nézni, de még számítógép sem kell, mert mobilneten át bármit meg lehet oldani. Facebook, Twitter, poénoldalak - minden működik.
Itt jutunk el oda, amit az angoltanárunk mondott jó 15 éve: ahol képernyő van, az fog uralni mindent. Most már nem a szobánkban van a képernyő: a zsebünkben hordjuk. Mindig ott van, mindig rá lehet pillantani, mert biztos van rajta valami érdekes. Buszmegállóban, vonaton, váróteremben, hivatalban - akárhol nézek körbe, mindig vannak képernyőt bámuló-simogató emberek. Itt is egy, ott is egy - mindenütt sok. A munkahelyen is: ha épp nincs gépállítás vagy más, folyamatos koncentrációt igénylő munka, muszáj tízpercenként nyomogatni valamit a telefonon. Mert valaki írt Facebookon, épp használtautót keresek és hátha most találom meg az igazit, megnézem a vonatmenetrendet - mindig van valami fontos.
És pittyeg. Pittyeg, kolompol, rezeg az istenadta. Ha pedig szól, akkor fel kell kapni, meg kell nézni. Mer' valaki írt és az nem várhat. Két percet sem. Rögtön, azonnal, programtesztelés, körforgalom, krumplihámozás közben - hátha most kapod meg azt az XD-t, ami megváltoztatja az életedet. Nem várhat a munkaidő végéig, nem várhat ebédszünetig, tíz percet sem várhat.
Persze nem lehet ám mindenütt basztatni a telefont. Van, hogy a műszakvezető rád szól: dolgozz már, ne azt a szart simogasd! Ilyenkor be kell menni a gép mögé, mintha a légszűrőt ellenőriznéd. Ott nyomogathatod, nézheted, olvashatod, telefonálhatsz. Mert telefonálni állandó jelleggel kell. Fontos ember vagy, nem bírod nélküle. Fényképezni is mindig lehet és kell valamit.
A lítium-ion meg nem bírja szusszal, lemerül. Semmi baj, tedd töltőre! Konnektorvadászat: én már bedugtam, a másik hülye hadd szívjon! Kihúzza, bedugja az övét. Te meg káromkodsz, mert kiszámoltad, hogy fél órád van indulásig, az alatt pont annyit tölt, hogy a buszon végig veretheted DJ Kutyafasza legújabb mixét. De nem tölt, mert az a paréj a sajátját töltötte a tiéd helyett. Csendben kell utaznod. Jaj, még a végén meghallod a külvilágot és hozzád szól valaki!
Tök jó a mobilnet. Nincs már wifivadászat, bárhol, bármikor lehet netezni. Ha épp van térerő. Nézd már meg, hogy áll a Bivalypuszta-Alsókisbüdös! Négyet vert a Kisbüdös? Bassza meg, megint ezen megy el a mixem! Valaki megint írt, válaszolok neki egy XD-vel. Inkább kettővel, mert jó a bula, szombaton a buliban meg kellene fektetni. A napiszaron nincs valami új? Á, ez sem a régi már. Jé, épp megy le a nap, lekapom, rá valami szépiaszűrőt, toljuk fel Instára!
Pörög a számláló, jön az SMS: ennyi volt a díjcsomagban foglalt adatforgalom, hozzáférését korlátozzuk. Halálhörgés, siralom. Lassú a net, a Facebook fél óra alatt tölt be. Hogy fogom kibírni 10-éig? Visszakapcsolod a wifit, keresed a hálózatot. Fél karodat adnád a WPA-kulcsért, de nem tudja senki. Lassan bezárul körülötted a világ, megszűnik minden, elsötétül a kép. Nincs net. A telefonod egy használhatatlan, energiazabáló hulladékká változik.
De jön a 10-e, újraindul a számláló, kisüt a nap, kivirágoznak a fák, csiripelnek a madarak. Igen, azok a kis kékek a Twitteren. Az élet visszaáll a normális kerékvágásba. Pou is vidámabb, mint lenni szokott, a Minecraft is működik végre.
Én meg csak járkálok a képernyőre ragadt népek között értetlenül. A telefonomon gombok vannak, SMS-nél komolyabb teljesítményre nem képes, a fényképezőjét még nem használtam. A munkaidőt általában az öltözőszekrénybe zárva tölti, úgysem érnék rá telefonálni. Számítógépből is tök jó az asztali, ki is tudom kapcsolni, ha kell. Jövök-megyek az emberek között, keresem a tekinteteket, arcokat, de már esélyem sincs rá, hogy megtaláljam őket. Csak akkor láthatnék egy őszinte mosolyt vagy egy tiszta szempárt, ha legalább 4"-os érintőképernyő lennék. De nem vagyok az, csak lehajtott fejű, görbe hátú zombikat láthatok.
Ellenálló vagyok a világban. Nem engedelmeskedem Képernyő király rendszerének. Remélem, nem utolsóként.
Más világ volt akkoriban, a '90-es évek végén jártunk. A helyi felső tízezer hótt' menő gyerekeinék a menőség fokmérője már akkor is az elektronikus kütyük tárháza volt, de akkoriban még más volt a csúcs ezen a téren. A walkmanek csak egy pillanatra jelentek meg (de akinek volt, azt meg kellett említeni), nálunk már a discman ment. A még menőbbeknek volt saját hifi-tornyuk (aminek persze semmi köze a valódi Hi-Fi szabványhoz), de az igazi csúcs a saját, különbejáratú TV volt. Azon három derék tanuló (a 28-ból), akinek volt, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy ezt a szobája bemutatásában vezető helyen megemlítse.
Munkájában kissé megfáradt angoltanárunk ehhez kapcsolódóan csak annyit jegyzett meg: nem tartja helyesnek, ha a hálószobában, gyerekszobában TV van. Ő úgy gondolja: ahol képernyő van, ott egy idő után mindenki folyamatos jelleggel azt fogja bámulni, ez pedig a többi tevékenység rovására megy. Hálószobában az alváséra, gyerekszobában a játékéra, tanuláséra.
Azóta több, mint tizenöt év telt el. Nagyot változott a világ, ezzel együtt pedig az elektronikus kütyük kínálata is. Még általános iskolások voltunk, mikor a mi menőink szintet léptek: saját számítógépük lett. Már akkoriban sem minősültek atomerőműnek, de attól még menő dolog volt. Lehetett nyomatni a GTA-t, pörgött a Quake II és III, a Need for Speed-sorozat korai, szuperautós darabjai - a "hiperillegál sztrítrészer" borzalom csak később jött. Középiskolában az akkori menőknek már internetkapcsolat is jutott, eleinte betárcsázós, később fix szélessáv. Lett is belőle myVIP, MSN-fiók, Szalacsi, Polgárjenő, online pornó - minden, amit csak akart a nép egyszerű fia.
Na meg a mobiltelefon. Mer' egy hatodikos gyereknek a '90-es és 2000-es évek fordulóján nagyon kellett ám a telefon, főleg úgy, hogy tíz percre lakott az iskolától és amúgy is kocsival hozták-vitték. Snake I és II, SMS-ezés, megcsörgetlek, oszt' három másodpercig ingyenes, iskolai portán telefonbetyárkodás, diktafonnal felvesszük a böfögést - tök hasznos dolgok ezek, új távlatok nyílnak a szórakozásban.
Valamikor középiskola végén jött egy nagy fordulat a világban. Akkortól kezdve lettek az elektronikus ketyerék tényleg hordozhatóak. Addig volt otthon a számítógép: rendes asztali PC, CRT-monitorral, a menőbbek próbálkoztak valami korai LCD-vel. A táskában figyelt a discman, a jobb darabok az írt CD-ket is olvasták, a még jobbak az MP3-at is. De alapvetően egy albumnyi zene volt rajtuk, kábel kivezetve a táskából, rajta távirányító, örülj, hallgasd. A zsebben meg ott volt a mobiltelefon, amivel telefonáláson kívül talán még fényképezni is lehetett. Oszt' csókolom.
Onnantól kezdve viszont megváltozott a dolog. Feltűntek az első elérhető árú mp3-lejátszók, amikre 3-4 órányi zene is ráfért és nem merült le bennük egy óra alatt az elem (a discmanek tudtak ilyet is). Kis LCD, cím alapján kiválasztható a szám (igaz, a cím néha üzbég karakterekkel tarkított perzsaszőnyeg volt a hanyagul kitöltött és a kínai hardverrel amúgy sem kompatibilis ID3 tag miatt), kedvenc előadónktól simán ráfért egy fél életmű. Végre az egész vonatúton lehetett hallgatni. Az eddig a külvilág hangjainak befogadására szolgáló fülek villámgyorsan a fülhallgató input portjai lettek, egyetlen funkciójukká a zenehallgatás vált.
A számítógép is kimozdult az addigi fix helyéről: laptop lett belőle, amin már másfél-két órán át is lehetett filmet nézni. Tök jó volt: vonaton, buszon, egyetemi előadáson, koliszobában - bárhol elvolt magának az ember. Képernyőt fel, fülhallgatót be, azt' hadd szóljon!
A mobiltelefon változott legnagyobbat: a kijelző legyőzte a gombokat, péklapát lett belőle - okostelefon kell a népnek. Először még vadásztuk a wifit, utána lett használható mobilnet. Az okostelefon meg azért jó, mert mindenre lehet használni. Nem kell mp3-lejátszó, mert lehet róla zenét hallgatni, nem kell laptop, mert videót is lehet rajta nézni, de még számítógép sem kell, mert mobilneten át bármit meg lehet oldani. Facebook, Twitter, poénoldalak - minden működik.
Itt jutunk el oda, amit az angoltanárunk mondott jó 15 éve: ahol képernyő van, az fog uralni mindent. Most már nem a szobánkban van a képernyő: a zsebünkben hordjuk. Mindig ott van, mindig rá lehet pillantani, mert biztos van rajta valami érdekes. Buszmegállóban, vonaton, váróteremben, hivatalban - akárhol nézek körbe, mindig vannak képernyőt bámuló-simogató emberek. Itt is egy, ott is egy - mindenütt sok. A munkahelyen is: ha épp nincs gépállítás vagy más, folyamatos koncentrációt igénylő munka, muszáj tízpercenként nyomogatni valamit a telefonon. Mert valaki írt Facebookon, épp használtautót keresek és hátha most találom meg az igazit, megnézem a vonatmenetrendet - mindig van valami fontos.
És pittyeg. Pittyeg, kolompol, rezeg az istenadta. Ha pedig szól, akkor fel kell kapni, meg kell nézni. Mer' valaki írt és az nem várhat. Két percet sem. Rögtön, azonnal, programtesztelés, körforgalom, krumplihámozás közben - hátha most kapod meg azt az XD-t, ami megváltoztatja az életedet. Nem várhat a munkaidő végéig, nem várhat ebédszünetig, tíz percet sem várhat.
Persze nem lehet ám mindenütt basztatni a telefont. Van, hogy a műszakvezető rád szól: dolgozz már, ne azt a szart simogasd! Ilyenkor be kell menni a gép mögé, mintha a légszűrőt ellenőriznéd. Ott nyomogathatod, nézheted, olvashatod, telefonálhatsz. Mert telefonálni állandó jelleggel kell. Fontos ember vagy, nem bírod nélküle. Fényképezni is mindig lehet és kell valamit.
A lítium-ion meg nem bírja szusszal, lemerül. Semmi baj, tedd töltőre! Konnektorvadászat: én már bedugtam, a másik hülye hadd szívjon! Kihúzza, bedugja az övét. Te meg káromkodsz, mert kiszámoltad, hogy fél órád van indulásig, az alatt pont annyit tölt, hogy a buszon végig veretheted DJ Kutyafasza legújabb mixét. De nem tölt, mert az a paréj a sajátját töltötte a tiéd helyett. Csendben kell utaznod. Jaj, még a végén meghallod a külvilágot és hozzád szól valaki!
Tök jó a mobilnet. Nincs már wifivadászat, bárhol, bármikor lehet netezni. Ha épp van térerő. Nézd már meg, hogy áll a Bivalypuszta-Alsókisbüdös! Négyet vert a Kisbüdös? Bassza meg, megint ezen megy el a mixem! Valaki megint írt, válaszolok neki egy XD-vel. Inkább kettővel, mert jó a bula, szombaton a buliban meg kellene fektetni. A napiszaron nincs valami új? Á, ez sem a régi már. Jé, épp megy le a nap, lekapom, rá valami szépiaszűrőt, toljuk fel Instára!
Pörög a számláló, jön az SMS: ennyi volt a díjcsomagban foglalt adatforgalom, hozzáférését korlátozzuk. Halálhörgés, siralom. Lassú a net, a Facebook fél óra alatt tölt be. Hogy fogom kibírni 10-éig? Visszakapcsolod a wifit, keresed a hálózatot. Fél karodat adnád a WPA-kulcsért, de nem tudja senki. Lassan bezárul körülötted a világ, megszűnik minden, elsötétül a kép. Nincs net. A telefonod egy használhatatlan, energiazabáló hulladékká változik.
De jön a 10-e, újraindul a számláló, kisüt a nap, kivirágoznak a fák, csiripelnek a madarak. Igen, azok a kis kékek a Twitteren. Az élet visszaáll a normális kerékvágásba. Pou is vidámabb, mint lenni szokott, a Minecraft is működik végre.
Én meg csak járkálok a képernyőre ragadt népek között értetlenül. A telefonomon gombok vannak, SMS-nél komolyabb teljesítményre nem képes, a fényképezőjét még nem használtam. A munkaidőt általában az öltözőszekrénybe zárva tölti, úgysem érnék rá telefonálni. Számítógépből is tök jó az asztali, ki is tudom kapcsolni, ha kell. Jövök-megyek az emberek között, keresem a tekinteteket, arcokat, de már esélyem sincs rá, hogy megtaláljam őket. Csak akkor láthatnék egy őszinte mosolyt vagy egy tiszta szempárt, ha legalább 4"-os érintőképernyő lennék. De nem vagyok az, csak lehajtott fejű, görbe hátú zombikat láthatok.
Ellenálló vagyok a világban. Nem engedelmeskedem Képernyő király rendszerének. Remélem, nem utolsóként.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)