Nosztalgia

Tegnap mondta anya, hogy csinált nekem nagyszerű szabadidős elfoglaltságot. Kíváncsi voltam, mit talált ki.
Az egyik volt tanítványa Miskolcra jár, mérnök-informatikus szakra, aztán kaptak a nyakukba fizikát. Egy feladatsorból kell megoldania 4 feladatot, segítsek már, hiszen fizikusnak tanultam.
Na, jó, lássuk... Ismerős volt a feladatsor. Nagyon ismerős. Rájöttem, honnan: annak idején mechanikából pontosan ugyanezt a feladatsort kellett volna megoldanunk gyakorlaton egy félév alatt (meg sok minden mást is). Tejfelesszájú, tudatlan és fogalmatlan elsősként persze nem sikerült, a 16 feladatból talán egy volt, aminél legalább fogalmam volt a megoldásról, de azt is elrontottam.
És most itt volt a feladatsor, majd' öt évvel később. Nekiláttam. Ugyanúgy nem sikerült. Félrement a deriválás, belezavarodtam a szögfüggvényekbe, teljesen szétesett minden.
Ültem a papír fölött, néztem és csóváltam a fejemet. Az elmúlt több, mint négy év tanulásának semmi nyoma nincs. A 2007-es fizika érettségit, amit annak idején "élesben" írtam, ma még rosszabb eredménnyel produkálom, mint akkor. Az elméletileg olyannyira szeretett tudományomból nem tudok semmit, lassan azt is elfelejtem, amit gimiben megtanultam.
Mindenkinek meg kell látnia, mikor jön el az a pont, amikor már nem képes újat tanulni. Ezt el kell fogadnia, hiszen mindenki életében eljön ez az idő. Nekem eljött. Olyan jó öt éve. Nagyjából azóta nem vagyok képes semmi új információt befogadni. Kár, hogy ez ilyen korán történt meg.