Petike

Nemrég néztem: már több, mint egy éve dolgozom a jelenlegi munkahelyemen. Nagy szó ez nálam. Ebben az egy évben pedig egyszer sem írtam Petikéről.
Petike egy kolléga volt, aki velem együtt került oda, de közel két hónap után el is bocsátották. Pedig ő semmi rosszat nem akart és nem is tett.
Petike végtelenül jóindulatú gyerek volt. Csak a sors mindig kitolt vele. Ezt tökéletesen támasztotta alá a karrierje is, amit első nap mesélt el. 14 évesen nyári munkára ment. Egy akkor épülő üzemcsarnoknál betonoztak valamit. Ő benézett az ablakon és megtetszett neki, amit látott. Mindenféle gépek meg emberek... Na, így lett gépi forgácsoló. A gyakorlati helyére nem vették fel dolgozni, nem is tudja, miért. Utána volt egy munkahelye, de onnan kirúgták. Nem tudja, miért. Aztán volt még egy munkahelye, de onnan is kirúgták. Nem mondták, miért. Aztán kiment Angliába, mert azt mondták neki, hogy ott sok pénzt lehet keresni. De ő nem keresett sok pénzt, ezért hazajött. Ennyi volt az ő élete röviden.
Petikének igazából nem bonyolult az élete. Két mondattal megold mindent:
"Nekem azt mondták..."
"Nekem azt nem mondták"
Kész, ennyi, Petike ebből él évek óta. Neki mindig mondják, hogy mit csináljon. Hogy ki mondja, mikor mondja, mit mond... Nem tudja ő azt. Neki mondják. Ha nem mondják, nem csinálja. De amit mondanak, azt gondolkodás nélkül megteszi. Mert Petike szorgalmas gyerek.
Például mikor az olajcentrifugáknál kellett felmosni, Petike gondolkodás nélkül felküzdötte a vízzel teli felmosóvedret a lépcsőn. Mert neki azt mondták, hogy az a tetőn van. Soha nem tudta megmondani, ki mondta neki ezt. Azt mondta: egy illető volt. Nem ismerte fel. Egyébként úgy általánosságban is hadilábon állt a takarítással. A felmosási technikája finoman szólva sem volt világbajnok: jó bő hideg vízzel dolgozott, zsíroldószer nélkül (a forgácsolóműhely mindig olajos padlóját a hideg víz nem nagyon tisztítja). Általában kinézett magának egy 3x3 méteres területet, megállt a közepén és maga körül felmosott mindent, majd nagyon meglepődött, hogy nem tud merre menni. Olyan öt-tíz perc gondolkodás után aztán végiggyalogolt a vizes padlón és a felmosóval intenzíven hadonászva próbálta eltüntetni a lábnyomokat.
Szegény Petikének a memóriájával is bajok voltak. Neveket, arcokat egyáltalán nem tudott megjegyezni. A műszakvezetőket még egy hónap után sem ismerte fel, a részlegvezetőre minden nap rácsodálkozott. Az üzemcsarnokra is. De legalább tudta a képességeinek határait: utasítás nélkül nem tett semmit. Nekem azt nem mondták.
Volt olyan reggel, hogy tíz percig állt az öltözőben a padba kapaszkodva. Erősen koncentrálva bámulta a semmit, míg végül megkérdeztem tőle: nem szándékozik-e aznap dolgozni. Nagyon meglepődött, de elindult lefelé a csarnokba. Olyan is volt, hogy egész egyszerűen elfelejtett ebédelni. Délután 2-kor kérdeztünk rá, hogy volt-e már enni, a válasz egyszerű volt: "Nekem még nem szóltak, hogy menjek". Pedig hála az égnek nálunk nem kell ehhez engedélyt kérni, akkor megy enni az ember, amikor ráér. Kivéve Petikét. Ő akkor megy, mikor mondják.
Néha önerőből is tett dolgokat. Például megnézte az időjárás-jelentést. Minden reggel megnézte, mert az neki igen fontos volt. Petike ugyanis mezőgazdaságból próbált megélni, ezért nem volt mindegy neki, milyen volt az idő. Mondta is általában, hogy milyen idő lesz aznap. Ma sütni fog a nap, de az is lehet, hogy esni fog. Mindig nagyon örültünk a végtelenül pontos jelentésnek, sokat segített.
Petike nem volt beszédes gyerek (mondjuk ha beszélt, akkor se mondott sokat, mint azt az előbb láthattuk), de néha azért mesélt magáról. Sokszor elmondta, mit dolgozott korábban. Az egyik előző munkahelyén például egy gépet kezelt. Volt két doboz, az egyikből kivette a darabot, betette a gépbe, meghúzta a kart, majd kivette a darabot és betette a másik dobozba. Ezt csinálta egy éven át. Hogy milyen gép volt és milyen munkát végzett, azt ő nem tudja, mert neki azt nem mondták. Természetesen sejtése sem volt róla, hogy miért is rúghatták ki onnan.
Bár jó pár munkahelyről repült már, sok hasznos tapasztalatot gyűjtött. Meg sok haszontalant is. Mielőtt felvették volna a céghez, a vízműnél dolgozott, ahol az árokpartot kaszálta. Azt mondta, jó munka volt, csak onnan is kirúgták, ő nem tudja, miért. Nem mondták. Sok érdekeset tanult, de sajnos mivel ott nem nagyon kellett ilyen század- meg ezredmilliméterekkel dolgozni, ezért ő ezeket úgy el is felejtette, azért mért hülyeségeket a kész darabokon (a 0,25/+0,03 mm-es méret neki lazán 0,032 mm volt és jónak minősítette a mért értéket). Meg ő úgy elszokott attól, hogy közelre kelljen néznie, ezért nem látott semmit a mikroszkópban. Zsolti, akinek a gondjaira voltunk bízva az első két hónapban, csak azért nem tépte ki a haját ettől a magyarázattól, mert kopasz volt.
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy Petike nem maradt nálunk sokáig: a próbaidő végén megköszönték neki az addig végzett tevékenységet és megkérték, hogy fáradjon be a nap végén az irodába, írja alá a kilépési papírjait. Nem értette. Négy előtt öt perccel menjen be? Nem, Petike, négyig dolgozol, utána menjél. Akkor négy után öt perccel? Meglett a megoldás: menjél pontosan négyre, Petike!
Ez volt déltájban, utána Petike egész délután idegesen szaladgált a gépek között. Kérdeztük, mi baja, de nem akarta elmondani. Végül csak kibökte: nem tudja, ha neki négyig dolgoznia kell, hogy ér fel négyre az irodába úgy, hogy át is öltözzön előtte. Megmondtuk a megoldást: szóljon a részlegvezetőenek, hogy tíz perccel hamarabb szeretne elmenni aznap. Felvirult az arca (mármint Petikének) és ment is beszélni a részlegvezetővel.
Pár perc múlva jött ki a derék főnök az irodájából, teljesen elkeseredett ábrázattal. Petike ugyanis megkérdezte tőle azt is, nem kell-e bepótolnia ezt a tíz percet. Mondom én, hogy reménytelen volt a gyermek.