Mire elég 90 perc? Mi fér bele másfél órába?
90 perc - vagy kicsit több - egy problémamentes Forma-1 futam időtartama. Ennyi idő alatt lehet megnyerni vagy elveszíteni bajnokságokat, balesetet szenvedni, semmiből felállni, elégetni fejenként vagy másfél hektó benzint, legyalulni két-három szett gumit. Komoly dolog ez.
De nagyjából ennyi egy focimeccs játékideje is. 90 perc alatt világbajnoki arany- vagy ezüstérmes lehet egy csapat. És a két érem között van különbség a színükön kívül is.
90 perc alatt meg lehet írni egy felvételit vagy vizsgát, le lehet tudni a szóbeli érettségit (nekem mondjuk még a fele sem volt, de az egy másik sztori), az egyetemi zárószigorlatot (államvizsgának hívták régen, most talán ez a neve), a diplomamunka megvédését - a tanulás, továbbtanulás pedig sokszor rengeteget számít az ember életében. Ettől (is) függ, milyen munkája lesz.
Meg egy másik 90 perctől, amibe egy állásinterjú is belefér. Ha tesztet is kell írni, egész biztosan kell rá ennyi idő.
A saját életemben is sokféle dolog fér bele 90 percbe. Nagyjából ennyit utazom minden nap oda-vissza a munkahelyemre. Kidobott, felesleges idő, napi 90 percem megy el a semmibe. A munkaidő meg jóval hosszabb, beosztástól függően 8 vagy 12 óra. Ahhoz képest a 90 perc semmi. Főleg úgy, hogy egy gépállítás is két óra szokott lenni, ha nincs semmi probléma (de újabban mindig van).
90 perc alatt kimos a mosógép és kiteregetek, főzök valami egyszerű ebédet, süteményt sütök, lenyírom a füvet - na, persze ezeket nem mind egyszerre. Szabadon választott, melyiket erőlködöm bele a 90 percbe, de egyszerre csak egyet.
Nekem tehát nem sok idő 90 perc. Az én életemben aránylag ritkán történik olyan esemény, ami ennyi idő alatt sokat változtatna az életemen vagy a világon. Persze, volt már érettségi, felvételi, vizsga, állásinterjú - a fontos 90 perceket ismerem már jól. De ezek ideje elmúlt (persze nem örökre), mostanában 90 percbe csak jelentéktelen dolgok férnek bele. A világ nem fordul meg körülöttem másfél óra alatt.
Vagy néha mégis. Tegnap például ez történt. Nyíregyházára mentem, hogy átadjam Timinek a születésnapi ajándékát. Kapott egy könyvet, a sztorit majd később leírom. Mivel délutánra kellett mennem dolgozni, sietősre vettem a figurát, ő se nagyon ért rá. Reggel vonatra szálltam, negyed 9-re odaértem, hazafelé pedig sikerült a háromnegyed 10-es vonatot elérnem. Másfél órát töltöttem a városban, ebbe pont belefért, hogy elgyalogoltam Timi munkahelyéhez (a körút állomással szemközti oldala, fog a franc buszozni, főleg ilyen szép időben), kezébe nyomtam a könyvet, majd hazajöttem. Nem több, nem kevesebb.
Na de ez a másfél óra... Nem is hittem volna, mi minden belefér. Sokat járok Nyíregyházán, de gyalogosan bebarangolni a várost egészen más, mint a nagyszüleimnél fúrni-faragni-hegeszteni vagy autóval-busszal igyekezni valahová. Láttam az Arany János utcai aszfaltozást, a Szarvas utcai körforgalomban kicsit még mindig tanácstalan autósokat, a Hősök terén járdát locsoló öntözőfejeket (minden vizes volt, csak a fű nem), az Országzászló téren mindenfelé egyszerre döngető autókat (elfér, elfér, betétlap) - nem csak átrobogtam a városon, hanem ott voltam benne. Van valami bájos benne, valami ellentmondásos. Ahogy a '70-es években hipermodernnek számító Szarvas Irodaháztól (akkor még MSZMP-székház) pár háznyira ott a reménytelenül formátlan betonkocka, benne a "kisbóttal". Ahogy a Szarvas utca végén egymás hegyén-hátán állnak a gyalogosok és kerékpárosok a piros lámpánál, mert minden mindent keresztez. Ahogy a gyengénlátóknak segítő beszélő lámpák a zebra két végén még véletlenül sem ugyanazt mondják, de mire elmondják a magukét, véget is ér a szabad jelzés. Ahogy minden próbál működni, de azért elkél a felhasználói kreativitás, mert különben káosz lesz a dologból.
Mire odaértem Timihez, már tele voltam élménnyel. Leültem a padra, hogy megvárjam - na, mit láttam ott? Üres borosflakon. Biztos jó volt a buli este. De pont abból a fajtából, amit annak idején az egyetemi koliban vedeltünk ájulásig. Borzalmas, emberi fogyasztásra alkalmatlan lőre, máig sem értem, hogy tudtam bármennyit is meginni belőle. A koli melletti kisbolt tele volt vele, de soha, sehol nem találkoztam ezzel a löttyel azóta. Erre tessék: ott virít mellettem.
Timinek volt vagy tíz percnyi szabadideje. Ennyi is elég volt a teljes őrületre. Emlékek, asszociációk, kollektív agyfasz és egyebek. Belefért, mert minden belefér. Tíz perc alatt több hülyeséget hordtunk össze, mint máskor a munkahelyen 12 óra alatt. Úgy látszik, van, ami nem változott: nagyon el tudjuk kapni egymás gondolatmenetét. Valahonnan onnan folytattuk a vad képzettársításokat, ahol 2013 szeptemberében, a Vidoron abbahagytuk.
Az állomásra visszafelé tartva direkt másfelé mentem, hogy mást is lássak a városból. Nem is az épületek, parkok érdekelnek, inkább az élet, ami ott zajlik. Jó kicsit része lenni. Rengeteg emlék tör elő ilyenkor és kicsit bánom, hogy annak idején, mikor még sok időt töltöttem ott, nem használtam ki kellően. Sokkal több minden fért volna bele akkoriban az ott töltött órákba, napokba, de akkor még másképp gondoltam mindent.
Zötyögés hazafelé a vonattal, gyors zuhanyzás, ebéd, gyártottam valami szendvicset (nem, mintha újabban lenne időm enni a munkahelyen, de azért reménykedem), majd irány dolgozni. 45 perc oda, 45 perc vissza. Az annyi, mint 90 perc. Annyi, amennyit Nyíregyházán töltöttem aznap délelőtt. És sokkal kevesebb, mint amennyit a munkában töltöttem. A munkába vezető út tök felesleges volt, a munkaidő csak azért nem, mert azért kapom a fizetésemet. De az a délelőtti 90 perc - na, az nem. Feltöltött, hetekre ellátott emlékekkel, mosolyra okot adó pillanatokkal. Megérte.
Mégsem teljesen őszinte a mosolyom. Ilyenkor ugyanis mindig felmerül a kérdés: jó helyen vagyok? Nem rossz itt sem, de messze nem érzem magamat annyira jól, mint Nyíregyházán. És most itt az esély rá, hogy hosszabb távon is idekössem magamat. Eddig úgy voltam vele: nekem aztán oly' mindegy, hol zuhanok be az ágyba munka után, a legjobb pedig az, ha ez minél közelebb van a munkahelyhez, mert keveset kell utazni.
De nem vagyok biztos benne, hogy csak ennyi az élet. Munka, evés, alvás. Lehet mással is foglalkozni - más kérdés, hogy a jelenlegi helyzetben nem nagyon van más alternatíva. Ha úgy döntök, hogy tartósan maradok a jelenlegi munkahelyemen és még közelebb költözöm, akkor ez így is marad. Pedig a tegnap délelőtt megmutatta, hogy működhet ez másképp is.
Kérdés, hogy vajon van-e jó megoldás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése