Ma már szövegeltem eleget feleslegesen. Megígértem, hogy lesznek sztorik, azt' tessék: sehol semmi. Írok is már valamit, hogy ne legyenek üresek az ígéreteim, töltsem meg őket tartalommal.
Ez a sztori igen régi, már baráti társaságban is sokszor elmeséltem és egy korábbi blogomon is szerepelt. De ettől függetlenül még mindig tetszik, úgyhogy most ide is megírom, hátha van még, aki nem hallotta vagy olvasta.
2004 januárja volt, annak is az eleje. Én meg 15 évesen, elsős gimnazistaként éppen Miskolcra jártam. Mivel nem ott laktam, ezért kolis voltam, vonattal jártam haza hétvégente. Éppen a téli szünet után mentem volna Miskolcra, ez volt az első vasárnap. Jó negyed órával a vonat indulása előtt megérkeztem az állomásra és ahogy illik, a pénztárhoz fáradtam.
- Jó estét! - köszöntem illedelmesen, mert addigra már megtanultam köszönni is.
- Jó estét!
- Miskolcig kérek egy diákjegyet.
- A Tiszaira vagy a Gömörire?
Kis kitérő azoknak, akik nem tudnák: Miskolcnak két nagy vasútállomása van, mégpedig a Tiszai és a Gömöri pályaudvar. A Tiszai a "nagy" állomás, oda futnak be az IC-k, a gyorsvonatok, az a nagyobb forgalmú. A Gömöri kisebb, rettenetesen elhanyagolt, a forgalma is szerényebb: az ózdi és tornanádaskai személyvonatok járnak errefelé. Ha valaki Miskolcra akar menni vonattal, szinte biztos, hogy a Tiszaira érkezik, tőlünk is oda mennek a vonatok. Ezért nem is értettem a kérdést.
- A Gömörire, csókolom!
- De én oda nem tudok jegyet adni, mert innen oda egy vonat sem megy!
- Akkor meg miért tetszett kérdezni?
A pénztáros hölgy nagyon nem értette a dolgot, de hála az égnek összerakta, mit akarok és megkaptam a jegyemet a Tiszaira. Felszálltam a vonatra, jött több, mint fél óra zötykölődés Miskolcig, majd leszálltam és mentem az MVK (egykoron MKV, ma már MVK Zrt.) bérletpénztárához. Hó eleje volt, villamosbérletet kellett vennem. A kollégiumtól a gimiig villamossal lehetett menni, nem kellett a drágább kombinált bérlet. Emlékszem, akkor emelték meg a tanuló villamosbérlet árát 550 Ft-ra - haj, de rég is volt!
Álltam a sorban, közben figyeltem, mi zajlik előttem. Aki diák vagy nyugdíjas bérletet kért, attól megkérdezte a pénztáros, hogy diáknak vagy nyugdíjasnak lesz-e. A két bérlet ugyanis teljesen egyforma volt, csak abban volt különbség, hogy a tulajdonos diák- vagy nyugdíjasigazolvány számát írta-e rá. Nem értettem, mire fel ez a nagy hajcihő, de megláttam a falon egy plakátot, miszerint az MVK éppen az utazási igényeket méri fel, ezért a pénztárosok lehet, hogy kérdéseket fognak feltenni, szíves türelmüket kérjük, köszönjük, satöbbi. Rendben van, ha értem ténykednek, az nem zavar.
Sorra kerültem, odaléptem, köszöntem, aztán mondtam a magamét:
- Egy diák villamosbérletet kérek!
- Diák villamos?
- Igen!
Megkeres, letép, egy pecsét, még egy pecsét, ötszázötven, ötven lenne-e esetleg, köszönöm, viszlát - jaj, ne haragudjon, fiatalember, még egy kérdés! Diáknak vagy nyugdíjasnak lesz?
Szó se róla, akkoriban szép, nagyra nőtt gyerek voltam (inkább nagyra nőtt, mint szép), de azért valamivel fiatalabbnak néztem ki, mint az akkor érvényes nyugdíjkorhatár. Még abban a helyzetben, a lámpák fénye alatt is. Így hát csak szelíden visszakérdeztem:
- Maga szerint?
- Ööö... Diák?
- Nyert, diák. Viszontlátásra!
Addig azt hittem, a gondolkodás egy általános cselekmény, mindenki képes rá alkalmazza is ezt a hétköznapokban, a gondolkodás hajtóereje, a logika pedig átszövi életünket. Akkor viszont rá kellett jönnöm, hogy a logikának legalább két változata van: a pénztár üvegén kívüli és belüli logika. És a kettő egymással nem kompatibilis.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése