A múlt árnyai

Hiányzik Debrecen.
Lassan már két éve, hogy elköltöztem onnan, azóta történt sok minden, most mégis hiányzik. De nem tudom, miért.
Csörög az óra 6-kor, felkelek, felhúzom a redőnyt és várnám, hogy a Füredi úti dugó táruljon a szemem elé, de csak a diófát látom. Mondjuk az se rossz. Mosakodás, reggeli, felveszem a munkásruhámat, irány a műhely! Igen, itt majd lekötöm magamat, jó lesz.
Nem jó. Eszembe jut a Doberdó utcai kereszteződés, a mindenfelé kanyargó buszok, a buszmegálló a gimnázium előtt. A fene se tudja, miért, összesen talán ha háromszor jártam arra. Látom magam előtt a Mikszáth Kálmán utca végét is, a nagy bérház mögött kezdődik a Cívis, ott a szélforgó. Itt, előttem meg az aknadeszka, le is fejeltem, mert nem arra figyeltem.
Ebédszünet, mérsékelten tiszta tányér, közepes minőségű menzás koszt. Mi lehet velem? Már rég otthagytam a cívisvárost, miért pont most jutott eszembe? Nincs jobb dolgom?
Délután elméletileg dolgozom, a gyakorlatban képek cikáznak a fejemben. Állok a Csokonai Színház előtt, süt a Nap, dögmeleg van, belőlem meg dől a ragasztószag, mert ajándékot gyártottunk Tominak. Mindegy, így fogok színházba menni, csak jöjjenek meg a többiek. Látom magam előtt a Bem téri villamosmegállót, péntek délelőtt van, napsütés, de még hideg. Jön a villamos, de nem rohanok utána. Felesleges.
Nem jó ez így, nem tudok figyelni arra, mit csinálok. Már megint megvágtam a kezemet, kimászom, bekötöm. Valami nem stimmel itt. Valami nem jó.
Képzeletben persze máshol járok: este van, besötétedett, én meg a Füredin megyek hazafelé. Néznek rám, mint a hülyére, mit keresek ott nagy táskával, mikor általában mindenki szemből, a villamosmegálló felől jön. Kicsit később már a Bolyai utcán megyek valahová - magam sem tudom, miért és hová. Utána meg - szintén csak képzeletben - jól eltévedek az Árpád tér környéki kis utcákban.
Vissza kellene térni a valóságba, de nem megy. A 35-ös út mellett kóválygok Józsán, vagy épp a Balmazújvárosi út melletti üzletközpontok között próbálok nem eltévedni (de mit kerestem én ott?). Utána meg csak ülök a Csemete utca sarkán és bámulom a lassan elfogyó Holdat. Nem itt vagyok, nem ebben a világban, ottragadtam valahol a messzeségben - térben és időben egyaránt.
Nincs kiút, nem változik a helyzet. Nem tudom kiverni a fejemből Debrecent. Szép volt ott, jó volt ott, azt hittem, már megszoktam, hogy vége. De úgy tűnik, még nem sikerült. Pedig jó lenne végre tudomásul venni, hogy már soha nem térhetek vissza oda.