Képernyő király

Negyedikes vagy ötödikes általános iskolás lehettem, angolból éppen a ház helyiségeit, bútorok neveit tanultuk. Nagyszerű gyakorlási lehetőség: mindenki mutassa be a házat, ahol él, azon belül részletesen a saját szobáját!
Más világ volt akkoriban, a '90-es évek végén jártunk. A helyi felső tízezer hótt' menő gyerekeinék a menőség fokmérője már akkor is az elektronikus kütyük tárháza volt, de akkoriban még más volt a csúcs ezen a téren. A walkmanek csak egy pillanatra jelentek meg (de akinek volt, azt meg kellett említeni), nálunk már a discman ment. A még menőbbeknek volt saját hifi-tornyuk (aminek persze semmi köze a valódi Hi-Fi szabványhoz), de az igazi csúcs a saját, különbejáratú TV volt. Azon három derék tanuló (a 28-ból), akinek volt, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy ezt a szobája bemutatásában vezető helyen megemlítse.
Munkájában kissé megfáradt angoltanárunk ehhez kapcsolódóan csak annyit jegyzett meg: nem tartja helyesnek, ha a hálószobában, gyerekszobában TV van. Ő úgy gondolja: ahol képernyő van, ott egy idő után mindenki folyamatos jelleggel azt fogja bámulni, ez pedig a többi tevékenység rovására megy. Hálószobában az alváséra, gyerekszobában a játékéra, tanuláséra.
Azóta több, mint tizenöt év telt el. Nagyot változott a világ, ezzel együtt pedig az elektronikus kütyük kínálata is. Még általános iskolások voltunk, mikor a mi menőink szintet léptek: saját számítógépük lett. Már akkoriban sem minősültek atomerőműnek, de attól még menő dolog volt. Lehetett nyomatni a GTA-t, pörgött a Quake II és III, a Need for Speed-sorozat korai, szuperautós darabjai - a "hiperillegál sztrítrészer" borzalom csak később jött. Középiskolában az akkori menőknek már internetkapcsolat is jutott, eleinte betárcsázós, később fix szélessáv. Lett is belőle myVIP, MSN-fiók, Szalacsi, Polgárjenő, online pornó - minden, amit csak akart a nép egyszerű fia.
Na meg a mobiltelefon. Mer' egy hatodikos gyereknek a '90-es és 2000-es évek fordulóján nagyon kellett ám a telefon, főleg úgy, hogy tíz percre lakott az iskolától és amúgy is kocsival hozták-vitték. Snake I és II, SMS-ezés, megcsörgetlek, oszt' három másodpercig ingyenes, iskolai portán telefonbetyárkodás, diktafonnal felvesszük a böfögést - tök hasznos dolgok ezek, új távlatok nyílnak a szórakozásban.
Valamikor középiskola végén jött egy nagy fordulat a világban. Akkortól kezdve lettek az elektronikus ketyerék tényleg hordozhatóak. Addig volt otthon a számítógép: rendes asztali PC, CRT-monitorral, a menőbbek próbálkoztak valami korai LCD-vel. A táskában figyelt a discman, a jobb darabok az írt CD-ket is olvasták, a még jobbak az MP3-at is. De alapvetően egy albumnyi zene volt rajtuk, kábel kivezetve a táskából, rajta távirányító, örülj, hallgasd. A zsebben meg ott volt a mobiltelefon, amivel telefonáláson kívül talán még fényképezni is lehetett. Oszt' csókolom.
Onnantól kezdve viszont megváltozott a dolog. Feltűntek az első elérhető árú mp3-lejátszók, amikre 3-4 órányi zene is ráfért és nem merült le bennük egy óra alatt az elem (a discmanek tudtak ilyet is). Kis LCD, cím alapján kiválasztható a szám (igaz, a cím néha üzbég karakterekkel tarkított perzsaszőnyeg volt a hanyagul kitöltött és a kínai hardverrel amúgy sem kompatibilis ID3 tag miatt), kedvenc előadónktól simán ráfért egy fél életmű. Végre az egész vonatúton lehetett hallgatni. Az eddig a külvilág hangjainak befogadására szolgáló fülek villámgyorsan a fülhallgató input portjai lettek, egyetlen funkciójukká a zenehallgatás vált.
A számítógép is kimozdult az addigi fix helyéről: laptop lett belőle, amin már másfél-két órán át is lehetett filmet nézni. Tök jó volt: vonaton, buszon, egyetemi előadáson, koliszobában - bárhol elvolt magának az ember. Képernyőt fel, fülhallgatót be, azt' hadd szóljon!
A mobiltelefon változott legnagyobbat: a kijelző legyőzte a gombokat, péklapát lett belőle - okostelefon kell a népnek. Először még vadásztuk a wifit, utána lett használható mobilnet. Az okostelefon meg azért jó, mert mindenre lehet használni. Nem kell mp3-lejátszó, mert lehet róla zenét hallgatni, nem kell laptop, mert videót is lehet rajta nézni, de még számítógép sem kell, mert mobilneten át bármit meg lehet oldani. Facebook, Twitter, poénoldalak - minden működik.
Itt jutunk el oda, amit az angoltanárunk mondott jó 15 éve: ahol képernyő van, az fog uralni mindent. Most már nem a szobánkban van a képernyő: a zsebünkben hordjuk. Mindig ott van, mindig rá lehet pillantani, mert biztos van rajta valami érdekes. Buszmegállóban, vonaton, váróteremben, hivatalban - akárhol nézek körbe, mindig vannak képernyőt bámuló-simogató emberek. Itt is egy, ott is egy - mindenütt sok. A munkahelyen is: ha épp nincs gépállítás vagy más, folyamatos koncentrációt igénylő munka, muszáj tízpercenként nyomogatni valamit a telefonon. Mert valaki írt Facebookon, épp használtautót keresek és hátha most találom meg az igazit, megnézem a vonatmenetrendet - mindig van valami fontos.
És pittyeg. Pittyeg, kolompol, rezeg az istenadta. Ha pedig szól, akkor fel kell kapni, meg kell nézni. Mer' valaki írt és az nem várhat. Két percet sem. Rögtön, azonnal, programtesztelés, körforgalom, krumplihámozás közben - hátha most kapod meg azt az XD-t, ami megváltoztatja az életedet. Nem várhat a munkaidő végéig, nem várhat ebédszünetig, tíz percet sem várhat.
Persze nem lehet ám mindenütt basztatni a telefont. Van, hogy a műszakvezető rád szól: dolgozz már, ne azt a szart simogasd! Ilyenkor be kell menni a gép mögé, mintha a légszűrőt ellenőriznéd. Ott nyomogathatod, nézheted, olvashatod, telefonálhatsz. Mert telefonálni állandó jelleggel kell. Fontos ember vagy, nem bírod nélküle. Fényképezni is mindig lehet és kell valamit.
A lítium-ion meg nem bírja szusszal, lemerül. Semmi baj, tedd töltőre! Konnektorvadászat: én már bedugtam, a másik hülye hadd szívjon! Kihúzza, bedugja az övét. Te meg káromkodsz, mert kiszámoltad, hogy fél órád van indulásig, az alatt pont annyit tölt, hogy a buszon végig veretheted DJ Kutyafasza legújabb mixét. De nem tölt, mert az a paréj a sajátját töltötte a tiéd helyett. Csendben kell utaznod. Jaj, még a végén meghallod a külvilágot és hozzád szól valaki!
Tök jó a mobilnet. Nincs már wifivadászat, bárhol, bármikor lehet netezni. Ha épp van térerő. Nézd már meg, hogy áll a Bivalypuszta-Alsókisbüdös! Négyet vert a Kisbüdös? Bassza meg, megint ezen megy el a mixem! Valaki megint írt, válaszolok neki egy XD-vel. Inkább kettővel, mert jó a bula, szombaton a buliban meg kellene fektetni. A napiszaron nincs valami új? Á, ez sem a régi már. Jé, épp megy le a nap, lekapom, rá valami szépiaszűrőt, toljuk fel Instára!
Pörög a számláló, jön az SMS: ennyi volt a díjcsomagban foglalt adatforgalom, hozzáférését korlátozzuk. Halálhörgés, siralom. Lassú a net, a Facebook fél óra alatt tölt be. Hogy fogom kibírni 10-éig? Visszakapcsolod a wifit, keresed a hálózatot. Fél karodat adnád a WPA-kulcsért, de nem tudja senki. Lassan bezárul körülötted a világ, megszűnik minden, elsötétül a kép. Nincs net. A telefonod egy használhatatlan, energiazabáló hulladékká változik.
De jön a 10-e, újraindul a számláló, kisüt a nap, kivirágoznak a fák, csiripelnek a madarak. Igen, azok a kis kékek a Twitteren. Az élet visszaáll a normális kerékvágásba. Pou is vidámabb, mint lenni szokott, a Minecraft is működik végre.
Én meg csak járkálok a képernyőre ragadt népek között értetlenül. A telefonomon gombok vannak, SMS-nél komolyabb teljesítményre nem képes, a fényképezőjét még nem használtam. A munkaidőt általában az öltözőszekrénybe zárva tölti, úgysem érnék rá telefonálni. Számítógépből is tök jó az asztali, ki is tudom kapcsolni, ha kell. Jövök-megyek az emberek között, keresem a tekinteteket, arcokat, de már esélyem sincs rá, hogy megtaláljam őket. Csak akkor láthatnék egy őszinte mosolyt vagy egy tiszta szempárt, ha legalább 4"-os érintőképernyő lennék. De nem vagyok az, csak lehajtott fejű, görbe hátú zombikat láthatok.
Ellenálló vagyok a világban. Nem engedelmeskedem Képernyő király rendszerének. Remélem, nem utolsóként.