Sokszor költöztem eddig, sokféle helyen laktam. Egy azonban mindig közös volt bennük: ha módom volt rá, gondoskodtam róla, hogy legyen csengő és házszám a házon-lakáson. Így szoktam meg gyerekkoromban, így tartottam célszerűnek. A szüleim háza például olyan utcán van, amit az önkormányzat tízévente átszámoz - hogy miért, senki sem tudja, mikor utoljára vagy 40 éve épült ott új ház. A változások után viszont mindig vettünk új házszámtáblát, lecseréltük a régit. A csengőre is különös gondot fordított mindannyiunk: először nagyapám javította, később ez rám szállt. Azóta is megbízhatóan berreg, ha megnyomják a gombot - a fém csengőtest ugyanis eltűnt az évek során.
Meglepetten tapasztalom, hogy ezzel a hozzáállással újabban egyedül vagyok. Mostanában valahogy se az utcanévtábla, se a házszám, se a csengő nem divat. Az utcanévvel még nem is lenne bajom, tudom használni a navit, bár nem szeretem. Nekem az utcanévtábla jobban szem előtt van, de megoldom a problémát. A házszám hiánya viszont már problémásabb: honnan találjam ki, melyik házba kell mennem? Vagy egy hónapja Nyíregyháza egyik külterületén (vagy Borbánya volt, vagy valamelyik Kistelekiszőlő) kerestem reménytelenül egy házat úgy, hogy az egész utcában egyetlen házszám sem volt. Elejétől a végéig, páros és páratlan oldalon semmi. Találja ki a dolgozó, hol jár. Pedig a jóember, akit kerestem, motoralkatrészek adásvételével foglalkozik, valószínűleg rendszeres forgalma van. Hogy hogyan találja meg a többi vevő, rejtély...
De nem csak akkor jártam így. Újabban bárhová megyek, nincs támpont. 2-es házszámtól indulva próbálok elszámolni 46-ig, közben bízom abban, hogy legalább a sarokházakon van szám (nincs) és a támpontnak használt 2-es tényleg a valódi házszám (általában nem, hanem valami 20 éve ottfelejtett, kétszer lejárt számozás, a valóságban az a ház már nem is ehhez az utcához tartozik).
Ha pedig mégis odaérek a megadott címre, jön a másik gond: hogy jutok be? Tudom, ott az ősi magyar módszer: ha nincs nyitva a kapu, rugdosom és óbégatok: "JAÓNAPOT KÉVÁNOK!"
Ehhez általában nem ragaszkodom. Marad a "Csörgessük meg telefonon a parasztot!" című mutatvány. Persze, hiszen telefonja mindenkinek van és mindenkinél ott van. Néha még működik is a dolog, főleg úgy, hogy újabban mindenkinek okostelefonja van, amit folyamatosan lehet és kell nyomkodni.
Csak felmerül bennem a kérdés: miért így kell ennek működnie? Miért nem lehet kibiggyeszteni a házszámot, miért nem lehet csengő a házon? Adatvédelmi okokból? Avagy: "Nehogy mán minden gyöttment tudja, hányas számba' lakok!" Vagyonvédelem, hogy be ne törjenek? "Mer' becsengetnek, oszt' ha nem megyek ki, tudják, hogy nem vagyok ithol, begyönnek, oszt' lopnak, amit érnek!" Vagy csak lustaság? Tudja a fene.
Mindenesetre nem újkeletű dolog ez. Emlékszem, visszatérő probléma volt, hogy hiába volt csengőnk, néhány jó képességű polgártárs a kapurugdosást és az óbégatást - ritkábban a fütyülést, amitől meg rendesen rosszul vagyok - alkalmazta annak jelzésére, hogy szeretne befáradni hozzánk. Hiába volt szemmagasságban a vörös nyomógomb, nem érdekelte őket. Otthon is így szokták, biztos így kell. Én meg nem nagyon értettem őket.
Mint ahogy ezt az új divatot sem értem. Biztosan van neki oka, de ezt még senki sem magyarázta el. Pedig nem lehet bonyolult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése