Élénk a fantáziám, mindig is az volt. Nagyon szerettem történeteket kitalálni, itt-ott még vannak is nyomai. Novellák, félbehagyott regények, ok nélkül felvázolt jelenetek kerülnek elő meglepő helyekről. Pedig nem vigyázok rájuk túlságosan, rendeztem már jó párszor szisztematikus ritkításokat is köztük. Mégsem tűnt el mind.
Ehhez jön az, hogy rengeteget olvastam egykoron és ez néha még ma is előfordul velem. Az olvasott jelenetek pedig mindig megelevendtek előttem, láttam, amit olvastam. Ha egy könyvet többször is elolvastam, akkor ugyanúgy jelentek meg, amiket leírva láttam, akkor is, ha két olvasás között több év is kimaradt.
S ha mindez nem lenne elég, annak idején az életem tele volt élményekkel. Minden egyes nap új emberek, új helyzetek, meglepő dolgok tömkelege... Mindig volt valami, ami emlékezetes volt, amit érdemes volt megjegyezni, amire lehetett emlékezni. A memóriám pedig még mindig nagyon jó, rengeteg apró részletet jegyzek meg, ezekből pedig mindig össze tudom rakni a magam egyedi képét az adott pillanatról.
Ezek így, külön-külön sem rossz dolgok, együtt meg pláne. Az ilyen élet csak jó lehet, nem érzem azt, hogy elvesztegettem az időt, minden szép...
Csak akkor van bökkenő, mikor egy-egy hangról, fényről, mozdulatról, bejárat mellett kanyargó, horpadt ereszcsatornáról beugrik egy pillanat, lejátszódik bennem párszor és fogalmam sincs, mi az. Nem tudom, átéltem-e, olvastam-e, megírtam-e, hallottam-e valakitől - egyáltalán: nem tudom, honnan jön. Nem tudom már, mi a saját emlékem, mi a képzeletem szüleménye, mi az, ami tényleg megtörtént és mi az, amit csak szerettem volna átélni. A múltam bizonytalan, még én magam sem tudom, hol jártam és mit tettem.
Ez már nem annyira jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése