Fotószakkör

Tegnap ráakadtam erre a cikkre. Nem semmi. Ekkora böhömöt, olyan kis helyre... Kavarta is a reverz a port rendesen.
Valami azonban feltűnt a videón. Valami, amin a hétköznapokban is gyakran elcsodálkozom. A mai embereknek mintha már nem lenne szemük. Csak a fényképezőgép/kamera/ma már okostelefon objektívjén át látják a világot. Mindent csak úgy képesek érzékelni, hogy az objektív nézi, kivetíti a képernyőre, ők meg bámulják - közben pedig fotózzák, videózzák. Mer' az jó.
Csak nem értem, miért. Élőben nem látják? A digitális zoomon át jobb? Vagy csak úgy ér valamit az élet, ha egyből Insta-effektben nyomod?
Ahogy a videón is látszik: mindenki a telefont tartja az égbe. Nincs kivétel, senki sem szabad szemmel nézi, mindenki a képernyőn át követi a leszállást. Úgy kell azt. Levideózod, azt' tolod fel a YouTube-ra azonnal, megosztod Facebookon. Rajtad kívül még vagy 300-an teszik ezt, megnézhetnéd az ő videójukat is, de nem: csak a sajátod a jó.
Én is voltam ilyen, bevallom. Csak én még korábban, a fényképezőgépes-kamerás korban. Eleinte egy botrányos kompakttal, később egy bridge géppel, majd egy miniDV-kazettás kézikamerával szórakoztam. Mindent fényképezni, videózni kellett. Kijelzőn át, státuszikonokkal tarkítva láttam a valóságot, a kép élvezetéhez hozzátartozott a záridő és a rekesz állítása ugyanúgy, mint a retusálásnak hívott próbálkozás a GIMP-ben és az örökös elégedetlenség. Itt nem jó, ott csillog, ez belóg, az lelóg...
Jó volt? Nem volt jó. A csúcsot két éve értem el: veteránautós kiállításon jártam. Reggel 6-tól délután 4-ig ott sürögtem-forogtam, lőttem vagy 700 képet, mindent körbefényképeztem mindenhonnan, mindenféle megvilágításban, vagy ötször cseréltem akkut, egyszer memóriakártyát, kétszer hevült túl a fényképezőgép a 25 fokos meleg és a folyamatos üzem közös hatásaként - és nem emlékszem semmire. Mindenről csak fotóim vannak. Nem csodálkoztam rá a Rolls-Royce Silver Wraith hűtőjén álldogáló Emilyre, csak legalább nyolc szögből körbefotóztam. Nem gyönyörködtem a BMW E24 légellenállásnak fittyet hányó cápaorrára, csak megörökítettem, nagyszerűen mellépakolva a teljesen függőleges kandelábert, hogy mutassa a dőlésszöget. Nem döbbentem le a Renault 17 TS drámai dinosárga színén, csak reménytelenül próbáltam GIMP-ben addig tekergetni a színegyensúlyt, míg képernyőn is visszakaptam. Nem sikerült.
Egyáltalán: nem volt semmi értelme annak a napnak. Lett egy jókora, látványos fotóalbumom, de semmi több. Semmi emlékem nem maradt, nem lettem gazdagabb egyetlen élménnyel sem. Megérte?
Nem érte meg. A meghívott profi fotós jobb képeket készített, mint én, utólag azokat visszanézve több szépet látok. Ami pedig a fotókon túl volt... Na, arra nem emlékszem.
A kiállítás után szoktam le a folyamatos fotózásról-videózásról ilyen rendezvényeken. Inkább megnézem azt, amit úgysem tudok lefotózni. Meglátom, ami érdekes. Ha pedig fotók-videók kellenek, megnézem azt, amit a profik készítettek. Annyira jókat úgysem tudok készíteni, mint amiket ők lőnek. Azokon jobban látszik minden, szebben komponáltak, valahogy jobban összeáll az egész.
Ez a helyzet itt, a leszállós videónál is. Jók az okostelefonok, a digizoom sem olyan már, mint az én ezeréves gombos Nokiámon, hogy csak felkockázza a képet, de látni nem lehet vele. Ezek már jól fényképeznek. De füvön, tömegben állva, mikor minden irányból lökdösnek és a fejed fölött tartod a telefont - na, úgy nem lehet jó videót lőni. Főleg, mikor beleremeg a föld a négy hajtóműbe. Nem tudsz jó szöget választani a videóhoz, nem tudsz oda menni, ahonnan jól lehet látni, ezért onnan forgatsz, ahonnan sikerül. Ha rossz szögből süt a nap, akkor úgy marad. Nem tudsz több kameraállásból vágni, mert el sem tudsz mozdulni. Pedig egy ilyet akkor lehet jól megörökíteni, ha legalább kettőből vágod össze, különben a mozgás egyes részeiből csak annyit lehet látni, hogy száguld a kép, a néző meg majd' elhányja magát.
De attól még fotóz-videóz a paraszt, ha kell, ha nem. Nincs iskolai műsor, koncert, díjátadó vagy bármilyen más esemény képbe belemászó, telefonnal idétlenkedő néző nélkül. Mer' csak a saját fotó a jó.
Pedig az ilyen fotók élettartama rövid. Lefotózod a gyereket, mikor épp a nagy nehezen bemagolt verset próbálja jól beleordítani a túl magasra állított mikrofonba (nincs neki elég baja, még eszébe is jut, hogy "ha anyuka fotóz, mosolyogjál, kisfiam", pedig versmondás közben épp nincs kedve vigyorogni), ezzel kitakarja a képet a többi apuka-anyuka elől, aki esetleg a két saját szemével, képernyő nélkül figyelné az ünnepséget. Utána megnézik otthon Lajcsikát, milyen ügyes volt, megmutatják még nagymamának, keresztapunak, felkerül a "fészre"... És annyi. Egy hét múlva már csak pihen a kép a telefon egyik mappájában és soha többé senki nem lesz kíváncsi Lajcsika egyenlőtlen küzdelmére a verssel az évnyitón. Lajcsika a legkevésbé.
Pazarlás. Idő- és energiapazarlás. De nincs mit tenni, ez a divat. Csak tudnám, ki találta ki!