Aktivitás

avagy: Szemelvények a tunyaság történetéből

A tanfolyamon közepes méretű csoport jött össze: 16-an vagyunk. Ez már épp elég ahhoz, hogy sokféle ilyen-olyan emberrel találkozzak. Többségük jó fej, sőt: nincs köztük igazán kibírhatatlan, pedig 19-től 58 évesig, 8 általánost végzettől az érettségizett, több szakmával bíróig van itt mindenféle ember. Mégis jól kijövünk egymással, nincs gyűlölködés.
De ez nem azt jelenti, hogy ne lennének nehezen értelmezhető létformák. Ilyenből jó néhány akad. Nem tisztem senkit sem megítélni, nem akarok a szokásos "Ezek a mai fiatalok..." szöveggel jönni, mert jómagam is a fiatalok közé tartozom. Meg különben is: évszázadok óta ezt hajtogatja minden generáció, azt' valahogy mégsem dőlt még végső romlásba a világ.
Így hát csak néhány igaz történetet idézek fel, szemelvényeket a mai kora huszonéves ifjúság életéből. A következtetéseket mindenki vonja le saját maga, én is meg fogom tenni, de nem biztos, hogy az én véleményem helyes.

Szerda volt a tanfolyam első napja, reggel 8-ra kellett mennünk. Én háromnegyed 8-ra értem oda az iskolához, akkor ketten álltak a kapu előtt. Az ő buszuk öt perccel korábban érkezett meg. Nem tudtuk, melyik terembe kell mennünk, ezért kinn vártunk - különben is igen szép idő volt még akkor, augusztus végén.
A többiek nem jöttek. 7:50-kor még mindig csak hárman voltunk, aztán valamikor 7:55-kor tűntek fel a csoporttársak. Én akkor már elindultam volna befelé, de még megvártam őket, gondoltam, csak köszönök. Köszönés, bemutatkozás, majd...
Nem, nem indultak el órára. Még rá kell gyújtani. Mer' utána ki tudja, mikor adódik legközelebb alkalom? Mindegy, ketten azért bevonultunk órára, a többiek jó tíz perc késéssel jöttek. Mindez már rögtön az első napon.

Vannak szünetek nap közben. Elméletileg minden óra 45 perces, köztük 10 perc szünettel, de mivel (szintén elméletileg) mi már felnőttek vagyunk, nem kell háromnegyed óránként WC-re vagy cigizni (inkább cigizni) menni, ezért másfél óránként van 10-15 perc, amíg regenerálódhatunk. Ez aztán legalább fél óra szokott lenni, mert a társulat nagy része kimegy, elszív egy cigit, aztán még elmegy a pékségbe ennivalót venni, visszaér, megeszi, elszív még egy cigit, kicsit beszélgetnek, na, még egy cigi és akkor talán bejönnek. De még elmennek WC-re.

Ha már pékség: van a közelben kettő is. A legtöbben ide járnak ennivalóért nap közben. Néha én is csak odáig jutok el, mint pénteken, mikor a kéményseprő kicsit keresztülhúzta a délelőttről alkotott számításaimat. Épp akkor ért ide, mikor ebédeltem volna, így se ebéd nem volt, se ennivalót nem tudtam készíteni magamnak délutánra. És még így is rohanva értem oda órára. De legalább kikotorta a kéményt a jóember és a szép, új kályhánkat is ellenőrizte.
Viszont a csapat nagy része nem is próbálkozik mással, csak a pékségbe jár. Minden szünetben 1-2 leveles sütemény (az íze mindegy is, mert mind egyforma, áfonyalekvárostól a sajtos-sonkásig), hozzá egy energiaital, azt' jóvan. Mindez a napi 1-2 doboz cigaretta mellé. Nekem meg sajnos nincs ennyi pénzem.

De ha már pénz: kapunk azt is. EU-s pénzből támogatott tanfolyamról van szó, tehát keresetpótló juttatás jár nekünk azért, hogy tanulunk. Ez nem sok ugyan, de legalább ez van, ha már rendes munka nincs. Mivel még augusztus végén elkezdtük a tanfolyamot, ezért volt 4 napunk augusztusban, amire számfejtették nekünk a támogatást. Így szeptember közepén mindenki kapott egy óriási összeget: 6.985 Ft-ot. Hétfő volt, reggel jöttek az SMS-ek mindenkinek, hogy pénz van.
Volt, akinek délre már nem volt pénze. Az a hétfő a buli napja volt sokaknak. Akadt, aki a teljes összeget kaparós sorsjegyre költötte, a tanár majdnem kizavarta óráról, mikor ott is a Bukszát vakargatta. Más a pékségben verte el az összeget: aznap egymás után ciccentette az energiaitalokat, két kézzel tolta befelé a süteményeket. Megint más óra után hazafelé az ABC-ben vett egy üveg Vilmost, mer' van pénz.
Szerdán már más volt a helyzet: a hétfőn még nagy lábon élő nagyokosok az ABC-ben vették az olcsó vizes zsemlét, abban nyomták szét a mackósajtot és a csapból itták hozzá a vizet. Következő héten pedig már azon nyígtak, hogy olyan vonattal menjünk gyakorlatra, ami nem gyors, mert a pótjegyre már nincs pénzük.

Ó, igen, az utazás. Az sem akármi. Képzésre járó, szegény sorsú munkanélküliként kapunk utazási igazolványt is, amellyel a lakhelyünk és a képzési helyünk között vehetünk 90%-os jegyet buszon vagy vonaton. Nekem így 75 Ft-ra jött ki a vonatjegy Sárospatakig, a buszozóknak meg kőkemény 20-30 Ft-okat kell kicsengetniük azért, hogy eljöjjenek ide, órára.
Ettől függetlenül a társulat fele autóval jár órára. Kész röhej, mikor reggelente a sok szegény munkanélküli autójával telik meg az iskola előtti parkoló. Hogy mire fel ez a nagy gazdagság? Ahogy egyikünk mondta: kényelmesebb így. Ha busszal jönne (ahogy a falujából még ketten is jönnek), akkor fel kellene kelnie 6-kor, jönne a busz kicsivel 7 előtt, beér fél 8 után, aztán majd' fél órát vár. Így meg felkel negyed 8-kor vagy fél 8-kor, bevágja magát az autóba, itt van 10 perc alatt és még zenét is tud hallgatni közben. Óra után meg nem kell a megállóban várnia a buszt, csak beül és otthon van újabb 10 perc alatt. Hát nem csodás?

Tehát azért jó az autó, mert sokáig lehet aludni. De autó nélkül is lehet ám. Egyik nap délutánra mentünk és még út közben találkoztam az egyik csoporttársammal, aki biciklivel jött. Panaszkodott, hogy nem jó ez a délutáni óra, nincs ideje semmire. Én is mondtam, hogy nekem sem jó így: akkor már két napja készültem, hogy megyek a városba füstcsőért a kályhához, de nem értem oda. Ha reggel beugrott valami tennivaló (mondjuk 20 mázsa fa lerakodása, mert meghozták a tüzelőt), akkor már esélytelen volt, hogy minden beleférjen a délelőttbe, este 6-kor pedig, mikor hazaértünk, már hiába is mennék bárhová. Így csak a ház körül tudok dolgozgatni, még a műhelybe sem tudok elmenni, pedig lenne ott is mit csinálni.
Bizony, neki is van baja ezzel bőven. Felkel délben, eszik valamit, utána jön órára, aztán hazamegy, gépezik és alszik. Nem érnek így semmit a napok.

Órára nem illik felkészületlenül, felszerelés nélkül menni. Én is minden egyes alkalommal ellenőrzöm, hogy megvan-e minden, ami az adott órára kell: könyv, füzet, tolltartó, rajzeszközök. Ám van, aki ezt kiadja bérbe. Egyik reggel, az első rajzóra előtt egy csoporttársam kérdezi a másikat: van-e rajzfelszerelése? Órára ugyanis sima füzet (igen, a 80-32-es), két vonalzó, körző és ceruza kell. A válasz meglepő volt: "Mit tudom én, anyám pakolt!". A fiatalember egyébként nemrég töltötte be a 22. életévét.

Felszerelés másképp: nemrég a napot dolgozatírással kezdtük, csak azért, hogy lássa a tanerő, tanulunk-e néhanapján. Egyikünk kicsit késve érkezett: délután 1 óra helyett fél 2-re sikerült megérkeznie. Mikor belépett, mondta neki a tanár, hogy vegyen elő egy lapot és tollat, majd lediktálja neki a kérdéseket.
Erre ő kért egy lapot.
Majd egy tollat.
Mint kiderült, összesen egyetlen darab Nemzeti Sport volt nála, úgy gondolta, aznap délutánra annyi is elég, még írószerszám sem kell.

Egyébként is igen népszerű ez az újság. Hétfőn és csütörtökön rendszeres, hogy a hozzáértők jó negyed-fél óra késéssel érkeznek meg (újságosnál voltak újságért, illetve beszerezték a Tippmix-szelvényt), aztán halálos nyugalommal kiterítik az olvasnivalót és elkezdik nézni, melyik mérkőzést hogyan tegyék meg, majd bőszen ikszelgetnek. Mindez órán történik, mikor éppen próbálnák oktatni őket. Mikor legutóbb rádördült a rajztanár az egyik nagyokosra, a derék ifjú nem értette. Hát ő attól még tud figyelni...

Bizony, figyelni nehéz. Mikor délután 1-kor kezdődik a nap, este 6-kor már nem vagyunk a topon. A tanár még annyira sem, mint mi. Főleg, ha munkavédelem van, mert az valami botrányosan érdektelen. Komoly erőfeszítést igényel, hogy észnél legyen az ember.
De nem mindenkitől. Van, aki ilyen napokon is vidám. Ők általában óra előtt a közeli sörözőben találkoznak, kicsit begyorsítják magukat, szünetekben pedig a boltban vett rettenetes kannásborral tartják fenn az alaphangulatot. Jó nekik, hogy megengedhetik maguknak.

Az alkohol azonban tanfolyamon kívül is központi téma sokaknál. Minden hétfőn elő szokott kerülni a "Na, mi volt hétvégén?" című kérdéskör. A válaszok sokaknál egy téma körül forognak: berúgtam, beálltam, annyit ittam, hogy..., nem emlékszem semmire, akkora buli volt - és így tovább. Minden hétvégén. Kiesett órák, napok, lehányt ruhák, rendbontás, verekedések, rendőri intézkedés, udvaron ébredés, cifra másnaposság.
Nem tagadom, pár éve velem is gyakrabban fordult elő ilyesmi. De azért az, hogy minden pénteken és szombaton teljes áramszünet legyen, kicsit sok.

Mint említettem, többféle háttérrel érkeztünk. A tanárok rendszeresen rá is kérdeznek, hogy ki mit tanult, hol dolgozott, mert attól függ, honnan kell indítani a szakmát. És bizony van, aki az érettségi óta eltelt 2-3 évből nem sokat tud felmutatni. Akad olyan, aki hótt' büszke rá, hogy neki pókerosztó vizsgája van, mer' rendes tanfolyam volt ám előtte. Hat napig tartott és bizony nem olyan könnyű ám osztani, mint hinnénk. Meg abból jól meg lehet élni. Bár nem tudom, akkor miért jár tanfolyamra.
De olyan is van, aki még ennyit sem tudott produkálni. Pontosabban: semmit. Leérettségizett, azt' annyi. Nem felvételizett a felsőoktatásba, nem járt OKJ-s tanfolyamra, de nem is ment el dolgozni. Az érettségi óta eltelt pár évben igazából nem csinált semmit, csak úgy elvolt magának. És ez nem zavarta.

Ennyi érdekesség jutott most eszembe. Így néz ki a húszas éveik elején járó ifjúság élete mifelénk most, 2013 októberében. Ritkán aktívak, de ha mégis, abban sincs köszönet...
Mondjuk a fene sem tudja, kinek van igaza. Négyen-öten vannak az igazán ütődöttek, nagyjából ugyanennyien akadnak azok, akik komolyan veszik a tanfolyamot. Nem biztos, hogy később nem pont az a négy-öt hülye fog először jó állást kapni CNC forgácsolóként, a jó tanulók meg majd mehetnek a gyárba minimálbérért robotolni. Lehet, hogy az élet nem ilyen egyszerű. De nekem most még nagyon úgy tűnik, hogy az idióták számára nem sok babér fog teremni.
Ám ettől elvonatkoztatva sem értem a jelenséget. Nem vagyok képes felfogni a tunyaság ezen szintjét. Nem tudom elhinni, hogy tényleg léteznek olyan emberek, akiknek a napi anyagcsere és a dohányzás a legkomolyabb tevékenységük.