Tegnap megígértem, hogy ma megírom a szifonpatron névre hallgató csoda történetét. Nos, íme, itt van, hogyan került az üzem udvarára az átlagosnak tűnő fémdarab, amiből helyi Excalibur lett.
Az egész úgy kezdődött, hogy Ricsi rámutatott egy jókora vasdarabra a bejárat mellett. Én először ipari gázpalacknak hittem, később kiderült, hogy egy kb. 30 cm átmérője, 150 cm hosszú tömör, hengeres vasdarabról van szó, ami meglehetősen durva felületű. Látszik rajta, hogy valami nyersdarab lehet. De nagyon nyers.
(igen, köszönöm, én is tudom, hogy a műszaki emberek mm-ben számolnak, de ilyen felületi simaságú anyag esetén tök felesleges mm-ben mérni)
Ahogy vizsgálgattuk a vas- és acélgyártás eme bődületes méretű technikai csodáját, odajött Miska bá', a műhely legfőbb szakija. Megkérdeztük tőle, hogy ez mégis micsoda. "Ez, fiúk? Ez a szifonpatron, az emberi hülyeség emlékműve!" Nem értettük. De ő elmagyarázta.
A forgácsolóüzem tulajdonosa egy rendkívüli - egyesek szerint eltúlzott - vállalkozókedvvel megáldott úriember. Mindent elvállal, ami forgácsoláshoz kapcsolódik, aztán néha óriási buktát produkál egy-egy olyan megrendelésen, ami nem nagyon illeszkedik a TSz-ből, gyárakból levetett, hellyel-közzel felújított nagy forgácsológépek és az egykoron ezen gépeke dolgozó, szocialista munkamorállal súlyosbított munkavállalók által meghatározott üzemi profilba. Vagyis volt már itt olyan precíziós nagyszériás munka, aminél a munkadarabokkal be kellett járni a fél megyét, hogy találjanak egy megfelelő műhelyt, amiben kellő pontossággal lehet őket készremunkálni, mert az itteni géppark nem tudta elérni az elvárt szintet. De volt példa arra is, hogy nagy fordulatra tervezett fogaskerekeket kellett volna gyártani ezres szériábal egy szem egyetemes maróval és osztófejjel. Az sem volt épp sikersztori: nem lehet elég finomra marni a fogakat a marógéppel, az osztófejjel befogott kerekeknek pedig minden egyes fogát egyesével kell kimunkálni. Örültek a dolgozók nagyon.
Egy alkalommal ez a derék ember - mármint a tulajdonos - hallott egy nagy munkáról, amiben sok pénz volt. A közeli vasúti járműjavítóban végezték az egyik MÁV-mozdonysorozat nagyjavítását, átalakítását (lehet, hogy a V43 2000 sorozat építése volt az, én nem tudom) és egyes részfeladatokat kiadták bérmunkába. Az egyik ilyen egy jókora közlőtengely előkészítése volt: a majdani közel 1.300 mm hosszú és majd' 300 mm-es átmérőjű tengely előgyártmányát kellett volna elkészíteni. Jön a kohóból a nyersgyártmány, a jókora hengerelt köracél, ezt kell méretre darabolni, síkra oldalazni a végeit, csúcsfuratot készíteni bele és nagyolással hengeresre munkálni. Ilyen állapotban vitték volna a járműjavítóba, ahol kialakították volna belőle a tengelyt. Okos megoldás ez: a járműjavító gépeit nem kell sokat állítgatni, a nagyolt előgyártmányból gyorsan és pontosan ki lehet alakítani a tengelyt.
Na, erre vállalkozott a kisüzem. Pontosabban annak nagyravágyó tulajdonosa. Megkérdezte a paramétereket: legfeljebb 1.500 mm-es hossz, 300 mm-es átmérő, ebből kell dolgozni. Kicsit gondolkodott: van a nagyeszterga, 3.000 mm-es csúcstávolsággal (ez a leghosszabb anyag, amit meg lehet rajta munkálni) és 400 mm fölötti elfordulási átmérővel (ez meg a legnagyobb átmérő). Ez jó lesz a munkához. Illetve van a közepes eszterga, ami csak 2.000 mm-es hosszúságú, de annak is kicsivel 300 mm fölötti az elfordulási átmérője. Két gépen lehet drehálni, meglesznek hamar, hurrá!
Megegyeztek a járműjavítóval, megkapták a rajzokat, a derék tulaj elmondta a melósoknak, hogy egy darabig senki nem megy szabadságra, mert munka lesz, aztán várták a megváltást.
A megváltás egy kisteherautó formájában érkezett. A fehér "transzporter" (mifelénk minden kisteherautónak ez a neve, legyen akár Ford Transit, akár Fiat Ducato, akár valóban VW Transporter) betolatott az udvarba, majd lelöktek róla egy bődületes méretű vasdarabot. Ez volt a próbadarab, ezt kellett a rajz szerint forgácsolni, aztán ha kész, majd jönnek az átvevők, ellenőrzik és ha jó, indulhat a gyártás.
Na, ez volt a szifonpatron.
A vasdarab nagy dübbenéssel megérkezett a műhely elé, a földre, a kisteherautó elhajtott, majd a főnök és a melósok körbeállták a vasat. A jövőjüket látták benne, a pénzes melót, ami rövid távon kihúzhatja őket a '90-es évek végi, 2000-es évek eleji pangásból, hosszú távon pedig megalapozhatja a kapcsolatukat a járműjavítóval, amire építve végre lehet normálisan, nem egyik napról a másikra ügyeskedve dolgozni. Az a hallgatag vasdarab képviselte számukra a fennmaradást.
A pillanat szent áhítatát egy izgága anyagmozgató fiatalember törte meg (akkor még jobban ment az üzlet, volna külön anyagmozgatók). "Főnök, hogy a picsába fogjuk bevinni a műhelybe ezt a szart?" - kérdezte. Lassan mindenki kijózanodott, visszaszálltak a földre és felmerült bennük is a kérdés: hogy jut el a munkadarab a gépig?
Nem nagy ügy - gondolta a főnök. Ketten megfogják a keskenyített vége miatt kisebbfajta ipari gázpalackra hasonlító vasdarabot, beteszik az ajtón, aztán a műhely futómacskás emelőjével felemelik és úgy fogják be az esztergagépbe. Ezerszer kipróbált megoldás, minden nagyobb darabbal ezt szokták csinálni.
Oda is állt a végére a műhely két erőművésze: Jóska és Tibi. Megfogták, hó-rukk... Semmi. A vas a helyén maradt. Namégecce', hó-rukk! Semmi. A vas nem mozdult. Jó nehéz. Na, nem baj, szólunk Gabi bának, kihívjuk a lakatosműhelyből, hárman már meg tudjuk emelni. Gabi bá is hó-rukk, de akkor sem mozdult a vas.
Ekkor valaki - ő sem dolgozik már ott - elkezdte méricskélni a munkadarabot. A hossza hellyel-közzel 150 cm volt, az átmérője 30 cm. Na, aszongyahogy dénégyzetpípernégy, meg szorozva hával, az annyi, mint... Hű, de sok! Akkor még ehhez a ró, az mondjuk legyen hét gramm per köbcenti...
Kijött a végeredmény: a vas nagyjából 700 kg. Hiába szállt be Gabi bá, még úgy sem megy a dolog. Három embernél több pedig nem tudja megfogni, nem férnek oda. A kéttonnás futómacskás emelő lazán elbírná, de az bent van, a vas meg kint, az ajtó előtt. Az üzemi kupaktanács lelkes tagjai elkezdték vakarni a fejüket: mit lehet ilyenkor tenni? "Tegyük furikra és toljuk be!" - hangzott az első javaslat. Igen ám, de az egy szem forgácshordó furik éppen meg volt nyekkenve, mert egy kisebb, 250 kilós munkadarabot sikerült vele kitolni az udvarra. Lehet, hogy a 700 kiló már végzetes csapás lenne számára. Ugyanezen ok miatt mondtak le a molnártalicska használatáról is.
De volt ott egy hidraulikus kézi raklapemelő, akarom mondani: béka. Két tonnát bír, fel lehet fektetni rá keresztben a vasat, be lehet vele tolni. Csak két probléma van. Egyrészt a béka a földes-füves udvaron elég nehezen mozog, néha üresen is elsüllyed, nem hogy ekkora terheléssel. Másrészt: hogyan emelik fel a béka villájának magasságáig a vasat? Nem jó a béka sem.
"Hülyék vagytok! Há' gurítsuk be az ajtón, azt' onnét má' megemeli a macska, mer kigyön az ajtóig!" - javasolta Gyuszi bá', az öreg, tök süket lakatos. Tényleg, hogy ez nem jutott eszükbe! Na, álljál oda, Petikém, te meg oda, Miskám, egyszerre, arrafelé, hó-rukk!
Nem. De majd hintáztatva. Na, hó-rukk!
Akkor sem. Mikor a platóról legurított vas puffant a földön, jókora gödröt alakított ki magának. Akkorát, hogy abból nem lehetett kibillenteni. Mikor aztán kitartó munkával mégis sikerült, a gödör peremén átbillenő vas rögtön belesüllyedt a sárba és nem mozdult.
Ekkor szólalt meg Miska, az esztergályos: "Szerintem egyébként nem is bír el 700 kg-os munkadarabot az eszterga". A többiek megrettent arccal néztek rá: hiába minden? Hiába küzdenek a vassal? "A nagyeszterga sem?" - nézett rá kétségbeesett arccal a főnök.
Az sem. Mint kiderült, ekkora darabot sehogy nem lehet rajta megpörgetni. Csúcsra nem lehet támasztani, mert ahhoz előbb ki kellene alakítani a végén a megmunkálási bázist, illetve a csúcsfuratot, az állóbáb meg átmérőben elég lenne ugyan, de a tokmány biztos, hogy megcsúszna, ha ekkora tömeget kellene felpörgetnie. Vagy ha nem, akkor a szíjhajtás adná meg magát, ha pedig az is bírná, a 15 kW-os motor égne le. Az ugyanis szép és jó, hogy geometriai méreteit tekintve elfér a darab az esztergán, de a tömege is fontos. Azzal meg nem törődött senki.
Beindult az ötletelés: hogyan lehetne mégis megmunkálni a darabot? Mint kiderült, sehogy. Ekkora darabbal nem tudnak mit kezdeni. Pedig még az is felmerült, hogy a rettenetes méretű sugárfúrógépet alakítják át valahogyan, mert ott elfér a vas. De nem jött össze.
Így hát le kellett tenni a nagy munkáról. Jöttek is a járműjavítótól a vasért, hogy elvigyék.
De nekik sem sikerült.
Megemelni nem bírták, a teherautó platója meg magasan van. Bevinni nem tudták, hogy a daru megemelje és onnan rátegyék a platóra. Nem baj, majd visszajönnek gólyadarus (avagy KCR-es) autóval!
Megjött a gólyadarus autó, nézegették a vasat - nem lesz könnyű, de megoldható. Egy kicsit kellene megemelni, akkor alá lehetne tenni a kötelet. De hogyan emeljék meg? Ó, nem nagy ügy, pajszerral megy az, rátoljuk egy ékre, kicsit emelkedik, jó lesz az!
Jó lenne az, ha nem sárban feküdne a vas. De így csak a pajszer hegye túrta a földet, a vas meg nem mozdult. Görgetni nem lehetett, mert időközben még jobban besüllyedt, ráadásul mint kiderült, a szűk udvaron a gólyadarus csak úgy tud letalpalni, ha az egyik talp éppen a vas helyére esik. A teherautó tehát dolgavégezetlenül ment vissza.
Jött az újabb ötlet: rönkszállító darus teherautó kell ide! A daru köríves pofái meg tudják fogni a vasat, fel lehet velük emelni, aztán minden jó lesz. Megjött az összkerekes KAMAZ, beállt... És nem tudta felemelni a vasat, mert az félig a légtartály alatt volt. Egy kicsit előre, egy kicsit hátra, na, még öt centi - püff. A szemközti műhelycsarnok sarka útban volt. Arrébb már nem mehet, de a vashoz még nem fér hozzá. Nem jó.
Nem baj, van másik ötlet! MTZ-re feltesszük a rönkemelőt, az kicsi, megemeli, kimegy vele, felteszi! Ó, hogy ez eddig nem jutott eszünkbe! Jött az MTZ, rajta az első emelőkar, végén a rönkemelő. Nagy kínlódva megtalálta a megfelelő pozíciót, aminél alá tudott kapni a vashengernek a rönkemelő, megemelte - kitört a tapsvihar. Ez az! Végre megemelkedett a gonosz vas! Ekkor ugyanis már közel egy éve pihent ott, ahová sikerült elgurítani, miután ledobták a teherautóról.
A nagy ünneplésnek aztán az vetett véget, mikor az MTZ elindult: hátrafelé tudott csak kimenni és az induláskor jelentkező kis rántás elég volt ahhoz, hogy orra bukjon. A rönkemelő ugyanis nem 700 kg-os acéltömbök emelésére lett kitalálva, hanem lényegesen könnyebb farönköket lehetett vele pakolni. Ez sem jó.
Két nap múlva visszajött az MTZ, ezúttal hátra volt szerelve a rönkemelő. Elöl a motor, hátul a vas, megvan az egyensúly, minden oké. De a hátra felkendácsolt rönkemelőt meg nem lehetett eléggé lebillenteni, nem tudott a vas alá kapni.
Legközelebb egy Weimar markoló érkezett. Az tutira elbírja a 7 mázsát, nem dől fel vele. Fenn volt a rönkemelő is - minden jó lesz. Ez már menni fog, gyerekek. Megemeli, kimegy vele, felrakja a teherautóra.
Letalpalt.
Felszedte, majd letalpalt kicsit arrébb, hogy hozzá is férjen.
Megemelte.
Óvatosan elkezdte fordítani a felépítményt, hogy ne merőlegesen álljon az alvázhoz képest, mert akkor nem tud kitolatni.
A vas megakadt a műhely sarkában, kicsit lebontotta, a Weimar pedig elkezdett billenni.
Nagyon.
Még mielőtt rádőlt volna a műhelyre, a kezelő visszafordította a felépítményt, ettől a vas az udvarban található gáztartály kerítését döntötte ki és célba vette a tartályt.
Nem találta el.
Vasat vissza a helyére.
Tehát nem jó, a Weimar nem fordulhat el, mert nem fér el. De ha nem fordul el, akkor meg a kapun nem tud kimenni. Tehát új munkamódszer jön.
Letalpal.
Megemeli.
Feltalpal.
Kicsit hátragurul.
Kicsit fordul.
Megint hátra.
Megint fordul.
Jó lesz már?
Gyere hátra!
Fordulj!
BAMM!
A műhely falához épített kerti budi azóta nem használható.
Mint kiderült, a Weimar csak üzemen kívül, behajtott kanállal tud bejönni, ha ki van hajtva a kanál, sehogy nem tud kifordulni az udvarról.
Így hát a vas maradt. A járműjavító lemondott róla, az ott dolgozók pedig párszor megpróbálták megmozdítani, hogy elvigyék a MÉH-telepre. Volt, hogy teherautó után kötötték és megpróbálták kihúzni - elszakadt a kötél. Ugyanezt megpróbálták traktorral - ugyanúgy elszakadt a kötél, de ahogy visszacsapott a szakadás után, benyomott egy ablakot is. Volt egy olyan elvetemült ötlet is, hogy keresztben megfúrják a vasat, a lyukakon át tudják vetni a kötelet és úgy emelhető. Az ötlet ott bukott meg, hogy a vasat csak a sugárfúrógép tudná átfúrni (de még az sem biztos), viszont arra meg nem tudják feltenni. Más gép pedig nincs, ami a földtől 10 centiméterre, asztal nélkül tudja vízszintes irányban 300 mm mélységű furatot készíteni.
A vas tehát ott maradt. Valaki elkeresztelte szifonpatronnak. Még pár évig próbálták megmozdítani, aztán letettek róla: nem megy az már sehová. Ki is alakult egy legenda: aki a szifonpatront ki tudja vinni az udvarból, az fogja felvirágoztatni az azóta is vergődő céget.
Nos, a hős egyelőre nem jött még el...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése