Hol vannak?

Körbenézel, keresed magad körül az embereket.
Hiába.
Nincsenek.
Család?
A szüleidtől már rég elköltöztél, húsvétkor, karácsonykor, születésnapjukon jársz otthon. Elég is annyi.
Saját családod meg nincs, nem kell a nyűg.
Barátok?
Voltak, amíg futott a szekér, jól ment a biznisz.
Mióta csak egy mezei melós vagy, valahogy eltűntek.
Ja, az őszinteség, persze.
Kollégák?
Vannak, igen, munkában találkozunk is.
Munka után nagy ritkán berúgunk együtt, mint a disznó, de amúgy mindenki megy haza pihenni.
Szomszédok?
Örülsz, ha nem hallod a magánéletüket a papírvékony falakon át.
Egyház, gyülekezet?
Nyugdíjas, pletykás nénikék és valóságtól elrugaszkodott, Jézus-vakságban szenvedő nyolc-tizenkét gyerekes nagycsaládosok, akikkel te, az egyszerű kis kétkezi munkás nem tudsz szót érteni.
Nincs senkid, senkihez sem szólhatsz.

Mire gondolsz?

Mert én például arra, hogy kurvára jól érzem magamat így. Senki sem kér számon, senki sem ad kéretlen tanácsot, senki sem ugráltat. Azt teszem, amit akarok, az vagyok, aki lenni akarok.

Nem rossz!