Annak idején, mikor Debrecenben tanultam, volt egy kedvelt játékunk Timivel. Tavaszi-nyári időszakban és kora ősszel, mikor jó idő volt, kiültünk a Rock Arizóna söröző elé, a kerthelyiségbe (azóta már másképp hívják) és egy-egy üveg sör mellett néztük az embereket. De nem akárhogyan: sztorikat gyártottunk hozzájuk. Jöttek-mentek körülöttünk az emberek, fogyott a sör (életemben annyi sört nem ittam még, pedig már akkor sem szerettem, de valahogy jólesett) és figyeltük az arcokat, mozdulatokat. Ha láttunk egy-egy tömegből kitűnő, valamilyen szempontból érdekes arcot, beindultunk.
Mindig, minden egyetlen mondatból indult. Valamelyikünk próbálta kitalálni, épp mit mondhat a "célszemély", aztán elkezdtük felépíteni őt fejben. Kitaláltunk egy nevet, kigondoltuk, hol élhet, mit dolgozhat, milyen lehet a gondolkodása, világnézete - percek alatt felépítettünk egy komplett karaktert. Mellette pedig sztorit gyártottunk hozzá, mi érdekes is történt vele.
Így esett meg, hogy a szerenádozók között kiskutyával vonuló, magassarkúban bukdácsoló gimis lánykából megszületett Vivienke, akinek húszéves BMW-vel nyomuló, kopasz-kigyúrt barátja van. Vivienkét érettségi utáni nyáron megkéri az anyja, hogy menjen már el egy kicsit a vidéken élő nagymamához, mert mama cseppet megbetegedett, segíteni kellene neki ebben-abban. Nem nagy ügy, ott van vagy két hétig, csak addig, amíg mama megerősödik, mert tavasszal a kórházban volt és még nem az igazi.
Meg is érkezik Vivienke, de nem vonattal, hanem a kopasz-kigyúrt barátja, Tibi húszéves, "körbespojleres" BMW-jével. Út közben végig nyomja a lakossági technót DJ Anyámkínja, ők meg "veretnek", ölében Fifikével, a kutyájával. Mama háza előtt aztán kipattan Vivienke az autóból és azzal a lendülettel süpped bokáig a vendégmarasztaló szabolcsi agyagos homokba, mert senki sem szólt neki, hogy a magassarkú papucs (a kérdéses leányzón az volt) nem ilyen helyre való. Később sikeresen megfeneklik a 632 kg-os rózsaszín gurulós bőrönd, Vivienke megfejeli az ajtófélfát, majd nyugovóra tér a tisztaszobában. Kicsit még pöröl mamával, hogy ő márpedig behozza a kutyát aludni, pedig mama megmondja, hogy a kutyának az udvaron a helye.
Másnap felébred fél tíz körül, mire mama már nagyjából végzett is minden délelőttre tervezett dolgával. Megrettenve néz körül: hol van Fifike? Mint kiderül, mama reggel 6 körül benn volt Vivienkénél, a szaladgáló, szőrös állatkát pedig - mivel gyengén lát - patkánynak vélte, így agyoncsapta a kezében lévő seprővel és kidobta Bundásnak (az ő saját, normális méretű falusi keverék kutyája), hogy "hadd játsszon kicsit".
Eddig jutottunk csak Vivike történetével, mielőtt reménytelenül röhögésbe fulladt volna az egész, de ez 3-4 perc alatt megszületett. Utána jött más: a Fejhallgatós Ember, aki azért hord marha nagy fejhallgatót, hogy kizárja a világot, közben meg lehet, hogy Rammsteint hallgat totális pókerarccal, mert már megszokta.
Ilyen sztorik születtek akkoriban az asztal mellett. Felváltva dőlt belőlünk a hülyeség, ha egyikünknek elfogyott a szufla, nem jött több új ötlet a gondolatmenetből, a másik folytatta és így, oda-vissza találtunk ki rengeteg marhaságot. Sztereotípiákból építkeztünk, sablonos sztorik voltak - de kit érdekel? Marha jó volt játszani, történeteket elképzelni, karaktereket összerakni percek alatt. Három éve, mióta eljöttem Debrecenből, nincs ilyen. Csak egyszer-egyszer, rövid időre jött össze, mikor Timivel találkoztunk valahol. Egy-egy karakter vagy sztori felépült, de többre nem volt idő.
Tegnap aztán úgy alakult, hogy hosszú idő (több hónap) után először emberek közé mentem. Miskolcon jártunk a húgommal, könyvesboltban voltunk, aztán mikor kijöttünk, leültünk egy padra olvasni. Pontosabban: ő olvasott, én pedig nézelődtem. Újra előjött a régi játék, vadásztam az arcokat, gondolatban pörögtek is a nevek, munkahelyek, sztorik... De most nem volt, aki kontrázzon, csavarjon egyet a sztorin, felvegye a szálat, ha elejtem. Hiába pörögtem úgy, mint rég, a semmibe szállt az igyekezet. Pedig a varázslat ugyanúgy megvolt: ültem a padon, körülöttem jöttek-mentek az emberek (Miskolc, sétálóutca - a forgalomra nem volt panasz), én pedig kicsit kívülállóként figyeltem őket.
De ez már nem volt olyan. Egyedül nem megy. Ehhez ketten kellenénk. Kár, hogy messzire sodort minket egymástól az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése