Valamikor régen nagyon sok telefonszámot tudtam fejből. Családtagok, barátok számai, munkahelyi számok - ahogy annak idején az LGT énekelte: "Telefonkönyv lett már a fejem". Nem önszántamból alakult így: egy időben rendszeresen megadták magukat a telefonjaim, volt, hogy két-három havonta cseréltem őket. Akadt, amelyik a kantáros munkásnadrág (alternatív nevén: kisvakond-nadrág) első zsebében maradt és egyszerűen ráfeküdtem, mikor valamit nagyon kerestem a motortérben, egy másik a fáradtolajben fürdött meg, volt, amit a tetőgerincről ejtettem betonra. Így hát a telefonban elmentett nevek semmit sem értek, a SIM-kártyán meg volt, hogy régi számok voltak. Nem zavart, fejből pötyögtem, jó volt az.
Ez már elmúlt: lassan a saját számomat sem tudom, a sok-sok régi számnak pedig a tulajdonosát is elfelejtettem. Változnak az idők, semmi nem a régi már. Nem nagyon van kinek megjegyezni a számát.
Érdekesebb azonban, hogy mi is lett a nagy telefonfogyasztásom vége. Nos, a jelenlegi, őskori, abszolút butatelefon Nokiám már idestova három éve szolgál. Régen, mikor gimnáziumba-egyetemre jártam, gyorsan fogytak a telefonok a műhelyben. Mióta a műhely nem csak a hobbim, hanem ott tanulok és dolgozom, valahogy jól bírják a kiképzést a készülékek. Nem értem én ezt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése