Reccs

Felnéztem. Láttam, hogy a mennyezetről vakolatdarabok potyognak. Nem nagy ügy, eddig is rendszeres volt, főleg olyan földrengések idején, amik mostanában napról napra, percről percre megrázták a környéket. Egy kis por nem a világ, majd elmúlik a földmozgás, megnyugszik minden.
Remegés, csörömpölés, nyikorgó asztal. A talpam alatt ropog a vakolat pora, ahogy átmegyek a másik szobába. Tudom, ilyenkor az ajtónyílásba vagy egyéb áthidaló alá kellene állni, asztal alá bújni, kiszaladni az utcára, blablabla... Tíz éve, az első ilyennél még meg is tettem. De már évek óta leszoktam róla. Mikor naponta többször mozog a föld, nem tud izgatni. Rengett ma is, tegnap is, holnap is fog. Tudom, hogy semmi komoly.
Visszajövök, kezemben a teám, várom a csinnadratta végét. Kinézek az ablakon, néha belekortyolok a bögrémbe. Az egyetlen érdekesség csak a kis kerámiafedél: nagyon utálom, mikor belehull a por a teámba és csikorog a fogaim között. Arról nem beszélve, hogy az Earl Grey bergamottaromájával nem nagyon harmonizál az Aquakolorral (színkód: 400 sárga és némi 550 okker) színezett Héra botrányos íze.
Lehet, hogy csak látszólagos a nyugalmam, de még az a kicsi is véget ér, mikor mögöttem valami puffan az asztalon. Leugrott volna a macska a polcról? De nincs is macskám!
Nem macska volt. Egy kisebb, tenyérnyi betondarab. Nem vicc ez, kérem, itt már nem csak a vakolat hullik. A födém mintha nem bírná a fárasztó igénybevételt. Ismét felpillantok és látom: a repedések már nem csak a vakolatban futnak. Olyan nagy baj nem lehet, volt már ilyen és túléltük. Amúgy sem fogok szaladni, még nem fogyott el a tea. Még kiborul!
Inkább nézzük ki a... Na, az ablakon már nem fogok kinézni. A falon átlósan végigfutó repedésre nagy dörrenéssel betört. Az üveg rugalmassága eléggé gyér és ezen a műanyagkeret sem segít. Tehát üveg nincs és ahogy nézem, a fal sincs a helyzet magaslatán. Igaz, lassan már nem kell semmit sem tartania, mert a födém egyre jobban potyog. Mégiscsak kellene keresni valami áthidalót és beállni alá, az a tuti.
Jó ötlet volt: a szobában most már szőnyegbombázás van. Itt-ott a plafonból kiforduló betonacél rudak is színesítik a képet, a bútorok lassan átmennek gyújtósba. Na, jól nézünk ki. Lőttek az esti olvasgatásnak. Tom Clancy hiába írt jókat, ha összedől fölöttem a ház.
Nagy robaj: eddig bírta a tető. Most már nem kell álmennyezetet építenem és LED-eket kötözgetnem, hogy megtekintsem a csillagos eget. Közben a talaj még mindig mozog, nem akar elülni a földrengés. Valami nagy baj lehet. Most, most kellene elszaladni, ki az utcára, rám ne dőljön az egész, de nem lehet. Nem akarok.
Dől minden, dőlnek a falak, roppan fölöttem az áthidaló, nagy döndüléssel megérkezik a repedező padlóra az ajtó, tokkal együtt. Kész, ennyi, ez összedőlt. Vár állott, most kőhalom meg ilyenek. Megreccsent, de nagyon.

Ez van, összedőlt, nincs mese. Óriási sitthalmot várnék, de alig van valami. Csak pár lapátnyi szemét hever szétszórva. A megerősített vasbeton födém csak látszat volt, valójában korhadt nádpadló pergett a nyakamba. A falazóblokkok helyén is csak szétporladt vályogtéglákat látok, a válaszfalak martinsalaktól vörösesek. A szilárd, földrengésállónak hitt ház valójában egy botrányos, összetákolt förmedvény volt, csoda, hogy nem vitte el az első fuvallat. Magam sem tudom, hogy bírt ki ennyi földrengést. Most viszont kész, vége, nincs tovább. Összedőlt, én meg itt állok a semmi közepén, fedél nélkül. És még a teám is kiborult. A könyvemről nem is beszélve!

Hát így esett, hogy ma annak rendje és módja szerint a fejemre omlott ez a képzeletbeli építmény, ami elmém szövevényes és egyre sötétebb térképén az "élet" nevű területen állott. Ez volt az én életem, amiről azt hittem, hogy működőképes, teljes egész. Megdőlt, összeborult, vége van. Persze jobban megnézve kiderül, hogy minden volt ez, csak rendes élet nem, de akkor sem akartam, hogy így boruljon fel minden. Holnap megint fel kell kelni, be kell menni dolgozni, mintha mi sem történt volna. Újra 100, de inkább 110 százalékot kell teljesíteni, mert termelés van, hajtjuk a GDP-t. De én holnap már nem ugyanaz az ember leszek, aki tegnap dolgozott. És ami rosszabb: nem is tudom, ki leszek. De a teljesítménynek maradnia kell. Maradnia kell a humornak, az ütődött poénoknak, a kényszeres jópofizásnak, az ismerősök felé mutatott pozitív arculatnak - semmi sem változhat.

Menni kell. Menni el innen, jó messzire. Oda, ahol nem ismernek, ahol én sem ismerek senkit és azt alakítok ki magam körül, amit csak akarok.