Nyüzsgés, rohanás, kiabálás. Emberek mindenfelé. Tom utat törne magának az aluljáró lépcsőjén, de látja, hogy felesleges. Teltház van.
"Ez a világ legrendezettebb káosza" - gondolja magában. Épp, mint tizenöt éve. Hiába, a város semmit sem változik. Komótosan lépdel felfelé, egyszer majd csak vége lesz a lépcsőnek. Egyébként sem siet sehová, így, karácsony és újév között mi lehet sürgős?
A felszínre érve megcsapja a hideg szél. Érti már, miért vonul olyan lassan a tömeg: ezért neki se lenne kedve rohanni. Igaz, hogy a metrón zsúfoltság és bűz van, de még ez is jobb, mint ez a tenger felől érkező rettenet. Nem irigyli azokat, akik itt élnek.
Az órájára pillant: háromnegyed 10. Van még negyed órája odaérni, nincs probléma. Innen egy saroknyira van a kávézó, az meglesz ennyi idő alatt. Feltéve, hogy nem vesz szuvenírt, nem lép be valami új egyházba, nem adakozik az éhező afrikai, ázsiai vagy épp mikor hová valósi gyerekeknek - erre ugyanis mind megvan a lehetősége csupán három lépésnyi távolságon belül. Ahogy mondják is: ez itt a lehetőségek földje.
Ezen a sarkon lesz. Kávézónak kávézó, de nem pont az, amire emlékezett. Üvegfal, világos járólap, dizájnos bútorok - pont, mint valamennyi méregdrága egyenkávézó. "Érdekli a francot, most már bemegyek" - morog magában. Jobban tetszett neki a régi hely, de nincs mit tenni. Fejlődik a világ, menni kell vele.
10 előtt 3 perccel feltűnik az utca túloldalán Liz. A haja rövidebb és világosabb, mint volt, de más nem árulkodik arról, hogy már 15 év telt el. Még a kabátja is ugyanaz, mint ami akkor volt rajta. "Nem tud megöregedni és a pontossága is a régi" - foglalja össze magának Tom a legfontosabb tudnivalókat. Ahogy számolta, éppen akkor ugrik 10:00-ra a mutató, mikor Liz belép az ajtón. Soha, sehonnan nem késik, de bele is betegedne, ha tudná, hogy valahová két perccel később is elindulhatott volna.
(...)
A külvilág persze ebből nem lát semmit. Egy nő és egy férfi sétál a Conservatory Gardenben, beszélgetnek, némelyikük néha nevet. Nincs ebben semmi különös. A padon üldögélő festőművész rosszallóan néz rájuk: nem hangosak, de kizökkentik az alkotói magányból. Tőle nem messze a parkőr is figyel: nincs gond, de ha ennél hangosabbak lesznek, az már sok. Van helye az örömnek, de csak halkan.
Pedig ha tudnák, amit ez a két ember tud, akkor még az sem jutna eszükbe, hogy csúnyán nézzenek rájuk. Talán annak köszönhető, hogy ők most itt ülhetnek és a sok-sok nehézség ellenére is béke veszi őket körül.
De azt nem tudja senki, csak Liz és Tom. Csak ők tudják, min mentek át tizenöt évvel ezelőtt karácsonytól újévig New York-ban.
Nem tudom, mi ez és honnan került a fiókomba. Valaminek a vége lehet, de mivel az elejét sehol sem találom, ezért fogalmam sincs, mit fejeztem be így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése