Az életem a három északi-keleti megyeszékhely: Debrecen, Miskolc és Nyíregyháza közti háromszögelésből, ingázásból áll - volt olyan, hogy a pénztárcámban egyszerre volt érvényes DKV-s, MVK-s és Szabolcs Volános vonaljegy. Mindhárom helyen laktam és tanultam, volt, hogy egyidőben, volt, hogy Miskolcról száguldottam Nyíregyházára nyelvvizsgázni, esetleg Debrecenből pszichológia előadásról Miskolcra könyvdedikálásra. Mostanában a háromszögből csak Nyíregyházára járok rendszeresen, de nincs kétségem afelől, hogy ez nem marad így örökké.
A Nyírség fővárosáról írtam már többször is, nemrég Debrecenről is meséltem, Miskolccal viszont - ha jól emlékszem - még adós vagyok. Nos, nekem Miskolc mindig is muszáj-város volt. Borsod-Abaúj-Zemplénben nőttem fel, természetes volt, hogy elég sok mindenért Miskolcra kellett menni. Ott volt a GYEK, aminek kiskoromban rendszeres látogatója voltam (az örökölt nagyszerű genetikai állományt önerőből gyakori fejreállásokkal fejeltem meg), oda kellett menni hivatali ügyeket intézni és mikor általános iskolában a tanárok kitalálták, hogy milyen jó lenne, ha tanulmányi versenyekre járnék, a megyei forduló is mindig ott volt. Onnan meg aztán nem jutottam tovább, mert megvolt nekem a magamhoz való eszem, nem akartam minden szabadidőmet erre fordítani. Inkább ökörködtem a megnyitó előtt-alatt-után, szétbontottam az autót-buszt-vonatot, amivel mentünk meg ilyenek.
Tehát Miskolc jelen volt az életemben - mert jelen kellett lennie. Pedig egyébként sosem rajongtam a városért, nem tetszett. Nem találtam benne semmi érdekeset. Óriási, zajos, zsúfolt, koszos, nagyon beton. Eszem ágában sem volt a szükségesnél csak egy perccel is többet tartózkodni ott. Ezek után - ismerve az én életem abszurd mivoltát - teljesen természetes, hogy ott kötöttem ki középiskolában. Az előzmények máig homályosak, másképp emlékszem rá én és a szüleim, a valóság sosem fog kiderülni. Mindenesetre azt már a kollégiumi beköltözés napján kijelentettem, hogy nem ott fogok érettségizni. Én pedig olyan ember vagyok, aki betartja a szavát: kicsit sem bántam, mikor a második év téli szünete előtt az osztályfőnököm és a kollégiumi igazgató pár óra eltéréssel kértek meg, hogy más intézményben folytassam a közoktatás keretein belül elkövetett ámokfutásomat. Még a városból is elhúztam, megvalósult, amit terveztem.
Később évente 1-2 alkalommal jártam csak arrafelé: középiskolából mindig Miskolcra mentünk moziba és színházba, mert az volt a legközelebb. Az ilyen délutánok-esték miatt általában már előre ideges voltam, a feszültséget pedig boroskóla intenzív fogyasztásával oldottam. Így bírtam csak elviselni a gyűlölt várost.
Még szép, hogy rövid időn belül újra Miskolcon kötöttem ki. A BME volt a nagy álom, közlekedésmérnök lettem volna, de mikor rájöttem, hogy a tudásom köszönőviszonyban sincs azzal, amire ott szükség lenne (avagy: úgy elvesztegettem a középiskolás éveimet, ahogy kell - cserében legalább volt két és fél, igazán szépnek mondható évem, sok tekintetben ma is ebből élek), vad taktikázásba kezdtem, aminek az lett a vége, hogy egy július végi estén rájöttem: Miskolcon leszek elsőéves gépészmérnök. Nem ugrottam a plafonig az örömtől, de úgy voltam vele: minimálisra csökkentek minden érintkezést a környezetemmel, nem beszélek senkivel, akivel nem muszáj, ki sem nyitom a szememet, ha nem feltétlenül szükséges, tudomást sem veszek a külvilágról, úgy még Miskolcon is kibírom azt a 3,5 évet az alapképzés végéig. Ezek a reményeim az első nap végéig tartottak, addigra olyan hányingerem volt az egész várostól és az egyetemtől, hogy tudtam: legkésőbb év végén elhúzok onnan. Volt már ilyen.
Amit megfogadtam, meg is tettem: egy év múlva jött Debrecen, ahol végre kiengedtem mindent, amit addig nem tettem. Talán túlságosan is. Olyan szakra mentem, amihez nagyjából annyi közöm volt, mint Miskolcon a gépészmérnökihez (az égvilágon semmi), csak még meg sem lehetett élni vele. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy Debrecenben lehetek - holott előtte vagy tíz évig nem is jártam a városban. Maradjunk annyiban, hogy nem is volt sikersztori a dolog, három évet töltöttem el az egyetemen, de a végén se a diplomához nem voltam közelebb, mint az első napon és még csak tudásból sem volt több a fejemben. Azóta is félelmetes látni, megélni, hogy három év tananyagából semmire nem emlékszem. Az égvilágon semmire. Egy büdös szót sem tudok felidézni, mindent tökéletesen elfelejtettem.
Na, de vissza a fő témához: Miskolc, mint olyan. Nem szerettem meg. Jártam oda muszájból, de ha nem volt kötelező, be sem tettem oda a lábamat. Megszoktam, hogy néha ott kell lennem, de ha választani lehetett, a hivatalos ügyeimet is inkább Nyíregyházán intéztem. A mozi és a színház pedig eltűnt az életemből, ezzel már nem volt több gond.
Tavaly ősszel, november legvégén úgy jártam, hogy Miskolcon kellett intézkednem. Nem volt nagy ügy, egy - azóta már megszűnt - bankszámlámhoz kapcsolódóan kellett kitöltenem valami nyilatkozatot. Talán ha öt perc volt az egész, de elment rá az egész délelőttöm: vonat oda-vissza, villamosozás be a belvárosba, gyaloglás, sorbanállás - ilyen ez.
Korábban szinte mindig autóval mentem Miskolcra, egyszerű és gyors volt. Ahová akarok menni, oda megyek, időre, gyorsan, lényegre törően. De mivel most nem érte volna megy (az a piszok akkor is 10 litert fogyaszt, ha nem akarok gyorsan menni), ezért maradt a tömegközlekedés. No meg azt sem árt elfelejteni, hogy szeretem a vonatot, mert kényelmes ember lévén nagyra értékelem, hogy menet közben is olvashatok, reggelizhetek vagy csak kedvemre nézhetem a tájat.
Tömegközlekedni viszont egészen más. Többet lát az ember a helyből, ahová megy, mást vesz észre, nem zárja be magát az autóba, hanem része a helynek. Nekem is több lehetőségem volt szétnézni Miskolcon. És bizony érdekes volt, amit láttam.
Csúnya, koszos, szürke betonvárosnak tartottam Miskolcot és ez nem változott: hosszú évek után novemberben is ugyanilyen volt. Ugyanúgy majd' leesett a sínről a vonat a Tiszai előtti váltókon, ugyanúgy acélbakok tartották a peronok beton tetejét (középiskolás koromban még csak 1-1, a végeken, egyetemen már perononként 3-4, mostanra már minden oszloppal szemben van egy), ugyanolyan koszos az aluljáró, csak a busz- és villamosmegállót jelző táblák lettek újak. Ugyanolyan végtelenül tájékozatlan és életunt a jegypénztárban ülő MVK-s jóember, csak most már blokkot is ad, bár legalább a villamos új. Alattam még csörömpölt FVV (ezt már írtam), nekem még volt újdonság az SGP-k leszállásjelzője, a Škodát viszont akkor próbáltam először. De akkor is: a miskolci villamos ugyanaz. Csörömpölés a Bajcsy-Zsilinszky úton a vasúti felüljáró alatt, tömeg a
Ekkor már jócskán túlvoltam a debreceni látogatáson, ami meg nagyon nem ilyen volt. Debrecen valahogy túl nagyot változott, már nem az a hely volt, ahol én éltem és tevékenykedtem. Miskolc megmaradt annak, ami volt. Nyíregyháza is nagyot változott az elmúlt 5-6 évben, de mivel sokat járok ott, együtt tudok élni vele. Nekem ugyanúgy Kossuth tér volt a szökőkút nélküli terület a római katolikus nagytemplom előtt, mint később a modern utcabútoros, életfa-szökőkutas tér, a botrányosan ronda deszkapalánk és a mostani, egyszerűbb szökőkúttal díszített térköves placc. Mindet élőben láttam élni, változni, az életfa-szökőkútban meg is fürödtem, pedig nem akartam.
Debrecen ezzel szemben óriásit változott, már nem tudom ugyanúgy érezni magamat ott, mint Miskolcon. Nincs már Kikötő, más a Nagyerdei park, pékség van a Csokonai színházzal szemben a százforintos helyén (fontos dolog az, kérem, számtalan "amígnemjönabuszmenjünkmárbekajáért" helyszíne volt a VÚK-os időkben, pénztártól 25-öshöz rohanással, majd a Komáromi Csipkés György tértől sűrű káromkodással tarkított sétákkal, mert a 25-ös busz egyébként 25Y volt), nincs már 31-es és 32-es busz (szép emlékek fűződnek hozzá), sok minden más már. Nem érzem magam ugyanúgy. Miskolcon viszont a mai napig ugyanazt látom, érzem, mint mikor ott éltem, holott a város Felsőzsolca felőli végén rettenetesen szaporodnak a "nagybótok" (állítólag a Pesti úton is, de ott ritkábban járok), ez-az átépül, megváltozik, de akkor is: Miskolc állandó vagy legalábbis állandóbb nekem, mint Debrecen.
És láss csodát: ma már nem is érzem magamat annyira rosszul, mint egykor. December végén, még karácsony előtt töltöttem el ott egy délelőttöt és csodásan éreztem magamat. Régi emlékek jöttek elő egy-egy helyről: fagyoskodás a villanyrendőrnél a buszmegállóban, magdeburgi félgömbök a Szinva teraszon, a város sokszor megcsodált panorámája az avasi kilátóból (csodás hely, kár, hogy a kávézóban sosem járhattam, pedig biztos nagyszerű lehetett az ablakból Miskolcot nézni éjszaka), napsütéses délutánok a húszemeletes tövében (mindig véletlenül keveredtem arra), hegymászás az avasi templomhoz és az a soha el nem tűnő, kora tavaszi délután az egyetem régi főépülete (avagy a galéria) előtt, mikor a kolisok már rövidnadrágban és papucsban örültek a naplemente előtti majdnem 20 foknak, én pedig bejárósként a reggel még nélkülözhetetlen kabátomban próbáltam nem megsülni.
Rengeteg emlékem maradt meg Miskolcról, még több Debrecenről. De a miskolci emlékeim még mindig élnek, a debrecenieket sajnos a tavaly márciusi látogatás lerombolta. Vagy ki tudja... Lehet, hogy ha majd a debreceni kalandomat is majd' egy évtized távlatából szemlélem, újra át tudok élni mindent, ami akkor történt. Mindenesetre az jó, hogy a három fontos városból végre már Miskolcot is el tudom viselni, sőt, kicsit meg is szerettem. Jobb így az élet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése