Öregszem

Nem vagyok öreg, egyáltalán. Legalábbis érzésem szerint, mert a 26 év alattiak ifjúsági kedvezményei (33%-os kedvezményű vonatjegy és társai) már csak emlékek számomra. De a harmadik X még jócskán arrébb van, tehát fiatalnak számítok, csak épp nem papíron.
Mostanában mégis egyre gyakrabban érzem azt, hogy fölöttem is szállnak az évek. Korábban erre nem volt példa, csak jelen és jövő volt - most már múlt is van.
A munkahelyemen a gépeket PC-ről programozzuk, az küldi az adatokat a PLC-nek. A PC-k billentyűzetei magyar nyelvűek, csak éppen a program angol billentyűzetkiosztással működik - a klasszikus billentzuyet problémakör áll fenn. QWERTY kontra QWERTZ, aztán a gép másfelé indul el, mint szeretnénk, mert az Y és a Z tengely felcserélése CNC-gépen (nagyon) nem egészséges. Nekem viszont nem gond, gyorsan át tudok állni 86 gombos angol billentyűzetre. Még a számokat is megtalálom rajta (Esc alatt nem 0 van, az az Ö betű helyére költözött). Ja, kérem, én még nyomtam DOS-on angol billentyűzettel, fejből megy a dir/p, a copy con és a többi parancs.
Ha már informatika: anya nemrég kitalálta, hogy ő Pascal-programozást fog oktatni a diákoknak (mivel többek között informatika szakos). Nem akart futni a program, amit írt, erre ma délelőtt nekiültem és miután jó tíz percig bámultam a jellegzetes, fehér keretes, világoskék menüsoros kék képernyőt a sárga-fehér betűkkel (Free Pascal, a Turbo Pascal klónja), minden beugrott.

program elso;
 uses crt;
 var a,b:integer;
begin
 clrscr;

Nem folytatom, aki ért hozzá, tudja, mi ez. Megvoltak a hibák is: a unitokat a változók deklarálása előtt hívjuk meg, a program végére nem writeln, hanem readln kell, hogy Enterre lépjen ki... Jó tizenöt évet ugrottam vissza az időben pár perc alatt.
Ó, igen, az informatika - nagy kedvencem volt általános iskolában. Olyan tanárunk volt, akitől mindenki félt, mert sokat kiabált - pedig nem is így volt. Aki tudta az anyagot, annak aranyélete volt nála, hamar rájött, hogy egy jóságos, szerető emberről van szó. Én így jártam, versenyekre vitt, jóságos édesapaként gondoskodott rólunk. Nem csak az jutott eszébe, hogy menjünk szerezni a jó eredményeket, verseny előtt-után a szabadnapokat is kijárta nekünk. Ja, kérem, a pluszmunkát pihenővel kell honorálni. Három éve elvitte a veséje, a temetésén voltam. Akkor merült fel bennem először, hogy valami elmúlt. Nem lesznek már olyan infó szakkörök, mint nála voltak. Akkor már jó ideje nem voltak, de akkor is - valaki hiányzik. Ez volt az első jel, erről majd később.
Máshol is tetten érhető, hogy múlik az idő. Például jól elbánok a bakelitlemezzel, a kazettás magnóval, de discmanem is volt egykoron. Húgomnak pedig az mp3 és a YouTube a zene - igaz, ez tök természetes, csupán tíz éves, ő már egy más világban nőtt fel. Bár nem teljesen elveszett a gyerek: olyan négyéves forma lehetett, mikor kaptam valahonnan több kilónyi kislemezt, azt válogattam át, ő pedig közben felfedezte magának Ullmann Mónika híressé vált dalát, ami az Írtam a bátyámnak egy dalt címet viselte. Egy-két nap után már egyedül is össze tudta rakni a hordozható Tesla lemezgyalut és el is indította magának szakszerűen. Még a tűt sem törte le róla. Talán most is elbánna vele - de mint mondtam, ő egy más világ gyermeke.
Többször is jártam iskolába Miskolcon, az első alkalommal, mikor még középiskolás voltam, sokat utaztam a "bengáli" becenevű ezeréves sárga FVV villamossal. Ma már csak egy van az MVK-nak: a korai, egyirányú kivitel nosztalgiavillamos, csodálkozva szállnak fel rá a népek, én még üzemszerűen zötykölődtem rajta - igaz, a későbbi, kétirányún.
Ezekkel az emlékekkel talán a végtelenségig eléltem volna problémamentesen, ha nem történik valami, ami minden hasonlót felidéz. Annak idején, mikor Debrecenbe jártam egyetemre (2008-ban indult a kaland, tartott is pár évig), első éven volt egy Jocó nevű, meglehetősen elvetemült szobatársam. Akkoriban kezdődött a 2-es villamos építése - legalábbis a projektet hirdető táblák terén. A Füredi út és a Dózsa György utca kereszteződésében ott virított az ábra, hogy milyen megállók lesznek. Megfogadtuk, hogy még diplomaszerzés előtt fogunk utazni a 2-esen.
Nem gondoltuk komolyan, de másképp alakult. Ő egy év után bukott ki az egyetemről, vasutas lett. Én három évig űztem az ipart ott, utána voltam egy kicsit Nyíregyházán is, majd gépi forgácsoló lett belőlem. Nem is nagyon lesz már diplománk - de a 2-es villamos elindult. Tavaly március 1-jén, a próbaüzem idején mentünk kipróbálni. Megígértük, muszáj volt.
Gyönyörű tavaszi idő volt, nagyszerűen éreztük magunkat. Újra együtt, újra Debrecenben... Bejártunk minden fontos helyett. Nagyállomás, Filléres presszó, Péterfia Rock söröző (valamikor Arizóna volt, Timivel is oda jártunk), Kossuth tér - de a 2-es villamos új volt. Sehol a 31-es és 32-es busz, más a Dózsa György utca. Máshol van a Debrecen Plaza villamosmegálló - rengeteg időt töltöttem ott. Ditta a közelben lakott egykor, én is sokat vártam ott a villamost, mikor a VÚK-ban laktam és órák után beugrottam ebédért. Most már teljesen más.
Ez még belefért volna. Volt viszont, ami nem. Mivel annak idején Kossuth kolisok voltunk, rengeteg időt töltöttünk a Nagyerdőn. Főleg a Kikötőben. A régi Kikötőben, a hajó formájú pulttal, tolóajtóval, kerthelyiséggel, konstans füsttel, kosszal, zenegéppel - nem sorolom, aki volt ott, tudja, milyen volt. Rengeteget voltunk ott, imádtuk Barbit, számtalan homályba vesző estét töltöttünk el arrafelé. Az új Kikötőt már nem annyira szerettük - próbáltuk, de nem volt jó.
Vissza a villamoshoz: kitaláltuk, hogy a "bejárjuk a régi jó helyeket" napot ott kell befejezni. Nem az igazi már, de egy tequila mindig belefér (volt, hogy egy este 20-at ittunk meg, pedig alapozással mentünk). Fel a villamosra, le az Aquaticumnál. Tudtuk fejből. Csak gyanús volt: közel van a stadion. Nagyon közel van és nagyon nagy. Hogy fér el a Kikötő?
Sehogy. Lebontották az épületet. Álltunk a kerítésnél, benn dolgoztak a gépek, néztük és szívtuk a barna Szofit. Azt szívtuk mindig, azóta nem dohányoztam. De akkor kellett. Egy szál, még egy szál... Szavak nem voltak. Nem kellettek. Nem volt Kikötő.

Tudom, az a Kikötő már nem az igazi volt. Tisztább volt, más bútorok voltak, a tequilát műanyagpohárban adták, nem volt sótartó, de akkor is... Legalább ott volt, az volt. Akkor viszont megszűnt minden. Akkor éreztem azt először, hogy már múltam is van. Múlt, ami már nincs és nem is lesz. Tudom, természetes, de akkor is: nehéz ezzel mit kezdeni. Már nem vagyok 20 éves, lelkes ifjú egyetemista. Más a világ, eltelt pár év.
Azóta hallottam a stadion átadásáról - felőlem aztán... Soha az életben be nem teszem a lábamat. Volt szó a Nagyerdei park megújulásáról - oda sem. Láttam a képeket, szép. Jó, hogy ilyenje is van Debrecennek, legyen is, mert kell egy szép park a városnak. De én még emlékszem a régire. A menthetetlenül büdös Békás-tóra, amin télen csúszkáltam. A recsegő-ropogó, de stabil hidakra, a rúgásra kialvó lámpákra, a rozzant bútorokra, a huplis aszfaltburkolatra - nekem az marad a park, mindörökre.
Eltűnt a fiatalságom egy része. A csónakázótó, amin még eveztem, vízibicikliztem, úsztam benne, gólyatáborban vizes vetélkedő volt, télen csúszkáltam a jegén, nyáron beleestem a Beat Beach teraszáról. A Kikötő, ahonnan rúzsnyommal jöttem haza és nem tudtam, nőtől van-e, ahol körtálcával kértük a tequilát, ahol azért öleltem a lányt, hogy ne lássam, milyen csúnya az arca, ahol... Ahol a feledhetetlen bulik voltak, amik nagy részére nem emlékszem.
Ja, és még valami eltűnt. A Csemete utcai lépcsősor, ahol Timivel a holdfogyatkozást néztük 2011 nyarán. Az a hely, ahol egyetlen este alatt megváltozott az életem és rájöttem: az életem lehet csodálatos úgy is, hogy nem játszom szerepet. Mert minden sokkal egyszerűbb, mint hittem. A boldogsághoz nem kell, hogy jól viselkedjek, hogy elnyomjam a velem született hülyeséget, hogy hagyományos értelemben vett jó társaság legyen körülöttem - elég csak egy különleges, holdfogyatkozásos éjszaka, egy hozzám hasonló őrült (ez volt Timi), két doboz sör (nem szeretem a sört) és egy tál friss cseresznye (aznap délután szedtem). Ott nagyot fordult az életem, ennek eredménye például, hogy most még itt vagyok és blogolok. Lehetne ez másképp is.
Nehéz átélni még most is: eltűntek ezek a helyek. Majd' egy éve próbálom megírni ezt a sztorit. Sokszor kezdtem bele, most sikerült. Azóta jártam már Debrecenben, de csak kicsit. Húgommal kirándultunk, megnéztük az akkor aktuális új Csingiling-filmet. Érdekes dolog: neki Debrecen a CAF-villamosokkal természetes, valószínűleg Kikötő nélkül (arra nem jártunk). Nem tehetek mást, elfogadom: változnak az idők. Én sem leszek örökké elsőéves egyetemista.
De az emlékeim megmaradnak örökké. Ha más nem is. Mert most már van mire emlékeznem.